Magyarország energiáit EU-tagságának első három évében az uniós döntéshozatal diktálta tempó felvétele mellett elsősorban az kötötte le, hogy néhány, számára kiemelkedően fontos ügyben – mint például a 2007-2013-as keretköltségvetés vitájában – sikerrel védje az érdekeit. Az aktuális ügyeken túlmutató, hosszabb távra szóló stratégia és az azon belüli súlypontok körvonalai azonban egyelőre nem látszanak. Így gondolja ezt Balázs Péter, az Európai Bizottság első magyar tagjai is, aki úgy véli: a brüsszeli magyar EU-képviselet munkatársai jó munkát végeznek, itthonról viszont hiányzik a stratégiai gondolkodás. „Látok jó intézkedéseket, többet is, de nem látok hosszú távú célrendszert és hozzárendelt eszközöket.”
Balázs szerint amúgy a visegrádi négyek mindegyike csalódást okozott, s példaként említi, miként váltak az unióban a lengyelek a „kötekedés szinonimájává”. Hazánknak ugyan volt egy-két jó akciója, de a politikusokat az európai stratégia kigondolása helyett túlságosan lekötik a belpolitikai viták, s ezt az EU-ban is érzik. „Éltanulóból balhés ország lettünk, ahol a szélsőjobb lobogtatja zászlaját, és ezt nehéz kimagyarázni” – állapítja meg Balázs Péter.
Korán kell kezdeni a lobbit
Ha az osztrákoknak hiszünk, szerencsére még nincs késő, hiszen nekik is legalább öt évre volt szükségük az Európai Unióban, hogy koncepcionális kérdésekre is összpontosíthassanak. „A napi ügyek kezelése már nem okoz gondot, a tárgyalási mandátumok is időben megérkeznek, eljött viszont az idő a stratégiai gondolkodás felé való nyitásra” – igazolja vissza ennek a váltásnak a szükségességét egy Brüsszelben dolgozó magyar diplomata. Ez az igény részben abból a felismerésből táplálkozik, hogy mire a Miniszteri Tanács különböző munkacsoportjainak asztalára kerül egy-egy dosszié, rendszerint már korlátozott a lehetőség az egyedi nemzeti érdekek érvényesítésére.
A tagállami lobbizás ezért általában már azelőtt megkezdődik, hogy az Európai Bizottság egy-egy jogszabály szövegtervezetét elkészítette volna. Erre példa diplomaták szerint a közösségi szabadalomra vonatkozó új bizottsági javaslat, az ugyanis szinte teljesen egybeesik a franciák indítványával. Ám az is nyílt titok, hogy a szolgáltatások szabad nyújtásáról szóló nagy jelentőségű irányelv is alapvetően egy francia-német háttéralku eredménye, miután a sokáig az ellenpólust képviselő szabadpiaci gondolkodású britek – általános vélemény szerint egy másik területen kapott engedményért cserébe – hozzájárultak az eredeti verzió felvizezéséhez.
Tudni kell, mit akarunk
Ahhoz azonban, hogy a magyar uniós diplomácia gépezete időben fel tudjon pörögni, nem ártana Brüsszeltől függetlenül is tudni, mit is akarunk valójában. Ebből a szempontból nagy jelentősége lehet a magyar európai politikai stratégiának, amelyről jelenleg folyik az egyeztetés. Azt kevesen vitatják, hogy hazánknak – viszonylag kis méretű és rendkívül nyitott gazdaságként – alapvetően az európai integráció mélyítése az érdeke. Ez szinte természetszerűleg kínálja magát az egységes piac területén, ahol a magyar európai diplomácia kezdettől fogva azért küzd, hogy az áruk és a tőke áramlásának szabadsága mellett a szolgáltatások és a személyek mozgása előtt is ledőljenek a korlátok, és minél átláthatóbb legyen a szabályozás.
A szabad kereskedelem igenlésének tekintetében nincs sok különbség a csehekhez és a lengyelekhez képest, ám Budapest Prágától és Varsótól eltérően jól felfogott érdekből Európa politikai egyesülésének is híve. Ezért is támogatja jelenlegi formájában az alkotmányos szerződést, illetve annak gyors elfogadását, és részben ezért is írta alá – a közép- és kelet-európai új tagországok közül egyébként egyedüliként – azt a nyilatkozatot, amely kiáll az európai szociális modell megőrzése mellett. Hazánk integráció-párti voltában ugyanakkor érezhetően az a törekvés is szerepet játszik, hogy ha az Európai Unió esetleg több, különböző sebességű részre szakadna, az ország inkább a kemény maghoz, és ne a perifériához tartozzon.
Hitelességi problémák
Bár Magyarországot az alapító hatok körében is egyre gyakrabban sorolják a szövetségeseik közé, brüsszeli megfigyelők szerint azért akadnak hitelességi problémák a magyar európai politizálásban. Nehezen magyarázható meg például az, hogy miközben Budapest volt az egyik legkeményebb kritikusa a szabad munkavállalás korlátozásának a régi tagállamokban, az újak közül egyedüliként nem nyitotta meg teljesen a munkaerőpiacát a 2007. január elsején taggá vált Bulgária és Románia munkavállalói előtt. Különösen ellentmondásosnak tűnik ez a lépés annak fényében, hogy Iván Gábor szakállamtitkár, a Külügyminisztérium európai igazgatója egyenesen hazánk sikerei közé sorolja, hogy annak idején a csatlakozási tárgyalásokon a munkaerő-piaci korlátozásokat 2+3+2 évben határozták meg 7 év helyett.
Sőt, szavai szerint az is nem kis részben magyar eredmény, hogy az első felülvizsgálat alkalmával Írország, Nagy-Britannia és Svédország után újabb öt ország teljesen, Dánia és Norvégia engedélyhez kötve ugyan, de szintén megnyitotta munkaerő-piacát, Franciaország, Luxemburg és Belgium pedig könnyítette a munkavállalás feltételeit.
A magyar eurókonvergencia lassú üteme, sőt tavaly év végéig fordított iránya – azaz az államháztartás egyre növekvő hiánya – szintén komoly kétségeket ébreszt az országgal szemben, és brüsszeli források szerint tovább gyengíti a magyar uniós politika hitelességét. Utóbbi megrendülését a gazdaság szereplői is megérzik. Takács János, az Electrolux Lehel Kft. vezérigazgatója, a hazánkban megtelepedett multinacionális cégeket tömörítő Magyar Európai Üzleti Tanács (HEBC) soros elnöke például elismeri: nehezíti a cégek helyzetét, hogy gazdasági éltanulóból a versenyben lemaradó, a konvergenciakritériumok nem teljesítése miatt ostorozott ország lettünk. „Sokkal könnyebb úgy kiállni az érdekeinkért Brüsszelben, ha itthon megbízhatóan mennek a dolgok” – szögezi le a magyarországi Electrolux első embere.
Hiányzik az összetartás?
Takács mindazonáltal alapvetően elégedett a magyar gazdasági érdekérvényesítéssel, s véleménye szerint hazánk a méretéhez és a helyzetéhez képest érzékelhető eredményeket ért el az unióban. Ez talán részben annak is köszönhető, hogy a magyar európai parlamenti képviselők – és ezt a példát az itthoni politikusok is követhetnék – párthovatartozásuktól függetlenül képesek együtt dolgozni a magyar célokért.
Az egyeztetés hiánya azonban nem csupán a politika köreiben jellemző. A hazai gazdaság szereplői Fodor István, az Ericsson Magyarország elnöke szerint szintén nagyon individualisták, amiből az is következik, hogy gomba módra nőnek a lobbiszervezetek. Ez pedig rossz sorrend, az első helyen ugyanis az össztársadalmi érdeknek kellene állnia, s abból kellene levezetni a szűkebb csoportérdekeket. Fodor úgy tapasztalja, hogy a lengyeleknél, a cseheknél és a szlovákoknál nagyobb az összetartás, az együttműködési készség, így hatékonyabban tudják érdekeiket is képviselni.
Félresiklott irányelv
Mindazonáltal az uniós tagság első három éve alatt minden hazai probléma és összehangolatlanság ellenére EU-szinten eddig nem hoztak meg olyan döntést, amely Magyarország érdekeit súlyosan sértette volna. A legnagyobb kudarc talán a szolgáltatási irányelvnél érte a budapesti kormányt, mivel az az eredeti markánsan piacbarát megközelítéshez képest végül igencsak erősen félresiklott. Ez azonban inkább az ellenérdekelt nagyok – Németország és Franciaország – kiemelkedő érdekérvényesítési képességét dicséri, nem pedig a magyarok melléfogásának a bizonyítéka.
A körülményekhez képest kifejezetten kedvező eredménnyel ért véget viszont a 2007 és 2013 közötti uniós pénzügyi időszakról folytatott vita, ahol a magyar kormány végig reális, következetes álláspontot képviselt, és aktívan részt vett a megoldások megtalálásában is. Meglehetősen éles kontrasztot mutatott a magyar és a lengyel kormány taktikája, utóbbi ugyanis időről időre hajlamos a „dupla vagy semmi” végletes álláspontjára helyezkedni uniós döntésekben.
Tekintélynövelő sikert hozott Budapest számára a vegyi anyagok szabályozásáról szóló irányelv (angol rövidítéssel REACH) elfogadása is, miután a tagállamok és az Európai Parlament egy közös magyar-brit kezdeményezésnek utat engedve jóváhagyta az „egy anyag – egy regisztráció” elvét. Ez az egyszerűsítés elsősorban a vegyiparban érdekelt kis- és középvállalkozások dolgát könnyíti majd meg, és számottevően csökkenti az adminisztrációs költségeiket is. Emellett Magyarországnak jó néhány környezet- és fogyasztóvédelmi jogszabály, illetve agrárrendelkezés esetében is sikerült érvényesítenie sajátos érdekeit (lásd külön).
Ami a közös európai agrárpolitika megreformálásának ügyét illeti, a magyar agrárdiplomácia váltakozó sikerrel vívja csatáit. Budapest érezhetően igyekszik a lehető legtovább hasznot húzni a régi közös mezőgazdasági politika kínálta előnyökből, hogy termelői minél kedvezőbb versenyhelyzetben várhassák a támogatási rendszer piaci alapokra helyezését, ami nyilvánvalóan elkerülhetetlen. A mezőgazdasági politikánál ugyanakkor, ha lehet, fokozottan érvényes az, hogy elsősorban a hazai szereplők érdekérvényesítési képességétől függ, végül mi jelenik meg a brüsszeli döntéshozatalban nemzeti érdekként, s abból aztán mi csatornázódik be később az uniós döntésekbe.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
