A libanoni háború lélektani fordulópontot jelent mind Izraelben, mind az arab világban, a zsidó állam történetében ugyanis először fordult elő, hogy a háború végkimenetele nem egyértelműen Izrael javára dőlt el, jelen esetben inkább a Hezbollah befolyásának erősödését hozta – nyilatkozta lapunknak Sárközy Miklós, a Károlyi Gáspár Egyetem tanára, közel-keleti szakértő.
Az országban uralkodó közhangulat is Libanon védelmezőjének, az agresszív Izraellel keményen szembeszálló hadviselő félnek tekinti a milíciát, amely immár nem csak a síiták, de a szunniták és a keresztények körében is nagy tekintélyt élvez.
Kétséges a lefegyverzés
A háború döntetlenközeli végeredménye megnyithatja az utat a párbeszéd felé, melynek első lépéseként Izraelnek el kell fogadnia a Hezbollahot, mint tárgyalópartnert, és meg kell nyitni a kommunikációs csatornákat – véli Sárközy. A Hezbollah ellen való katonai fellépés stratégiája nem tartható fenn hosszú távon, habár a hétfőn életbe lépett tűzszünet még igen képlékeny, így előfordulhat akár az is, hogy néhány hét erőgyűjtés után a felek ott folytatják majd a harcokat, ahol abbahagyták – figyelmeztet a szakértő.
Az International Crisis Group friss tanulmánya szintén óvatosságra int, amikor úgy fogalmaz, hogy légből kapottak azok az izraeli és amerikai remények, amelyek szerint a Hezbollah erejét rövid időn belül meg lehet nyirbálni, s a bejrúti kormány majd ujjat húz vele, a lakosság pedig fölkel a milícia ellen. A kormány nincs, és belátható időn belül nem is lesz abban a helyzetben, hogy fellépjen egy olyan mozgalommal szemben, amely a választópolgárok jelentős hányadát képviseli, és jelen van a belpolitikai élet minden szintjén, beleértve a kormányt is –írja az elemzés.
A nyertes az EU lehet
Jóllehet a felek a Dél-Libanonból való kivonulást a nemzetközi erők és a libanoni hadsereg hatalomátvételéhez kötik, valószínű, hogy a térség elhagyását követően a Hezbollah társadalmilag továbbra is jelentős szerepet fog játszani az ország déli részében.
A konfliktus külpolitikai nyertese a Hezbollahon kívül az EU lehet majd, jóindulatú párbeszédet indítva el a felek között, és megnövekedett befolyásra tehet szert a térségben kiegyensúlyozott külpolitikájával. Az EU által körvonalazott 15 ezer fős nemzetközi békefenntartó erő katonáit ugyanis főként a hagyományosan izraeli elkötelezettségű Németország, és az arab világgal érzékeny viszonyt ápoló, a területen volt gyarmatosító Franciaország adja majd.
Új alkupozíció
Izrael a háború megindítása óta komoly presztízsveszteséget szenvedett el, ugyanis nem sikerült megvalósítania a Hezbollah lefegyverzését és az elrabolt katonák kiszabadítását, ráadásul a Hezbollah befolyása a térségben nőtt, új alkupozíciót teremtve az arabok számára a Közel-Keleten.
A The Jerusalem Post szerdai számában közölt “No win in a no war” című cikkében a tűzszünet nyomán az Izraelben általánosnak mondható kétértelmű hangulatról ír, hiszen a lakosság örül, hogy nem kell többé rettegnie a Hezbollah rakétáitól, másrészt lépten-nyomon érezhető a csalódás is, elvégre a Közel-Kelet legkorszerűbb hadserege 34 napi harcok árán sem volt képes megsemmisíteni a gerilla módra hadat viselő síita milíciát. Katonai elemzők szerint még az is kétséges, vajon érdemben meggyengült-e a Hezbollah a légi csapások és ágyúzások nyomán. A háború megítélése körül kialakult viták az izraeli kormányon belül válsághoz vezethetnek, különösen, hogy Libanon hagyományosan „baljós terep” az izraeli kormányfők számára.
Libanon, a veszélyes terep
Az utóbbi 24 évben számos vezető politikai pályafutására tett pontot egy libanoni kaland. Az 1982. évi invázió kudarca bírta rá Menáhem Begint arra, hogy benyújtsa lemondását, magával rántva védelmi miniszterét, Ariel Saront is.
A 90-es évek közepén Simon Peresz miniszterelnöksége alatt tett kísérletet Izrael arra, hogy átfogó offenzívával vegye elejét a Hezbollah rakétatámadásainak. Részben ez a kudarcba fulladt katonai akció okozta Peresz és pártja vereségét az 1996. évi parlamenti választásokon. Négy évvel később, 2000 májusában az izraeli hadsereg kivonult a még 1978-ban megszállt Dél-Libanonból. Ez a lépés Ehud Barak kormányfő nevéhez fűződik – őt viszont azért bírálták, mert széles körű vélekedés szerint a kivonulás túl gyors volt, ráadásul bátoríthatta a négy hónappal később kitört második Intifáda résztvevőit. Barak el is bukta a 2001-es választásokat.
A háború kétes megítélése miatt a jelenlegi kormányfő, Ehud Olmert népszerűségi mutatója egy hónap alatt 75-ről 50 százalék alá zuhant, magával rántva Amír Perec védelmi minisztert is, akinek lemondását a Jediót Ahronót című izraeli lapban megjelent legfrissebb közvélemény-kutatás szerint már a lakosság 57 százaléka követeli. Jóllehet Olmert pártja, a centrista Kadima, és a koalíciós partner Munkapárt tagjai végig támogatták a kormányfőt a háború lefolytatásában, jelenleg az izraeli közvélemény kétharmada úgy véli, szükség lenne egy bíró által vezetett állami vizsgálóbizottság felállítására, mely a háborús visszaélésekre mutatna rá.
