Valamennyi parlamenti párt képviseltette magát azon a központi rendezvényen, amelynek keretében a német főváros szívében, a Bernauer Strasse Acker- és Bergstrasse közötti részén található hivatalos emlékhelyen vasárnap megemlékeztek az egykori, hírhedt berlini fal megépítésének negyvenötödik évfordulójáról.
Az emlékhelyen – ahol a fal egy kisebb darabja idézi fel a keserű történelmet – a kereszténydemokrata Wolfgang Schaeuble belügyminiszter és Klaus Wowereit szociáldemokrata berlini kormányzó polgármester helyezett el koszorút. Megemlékezéseket tartottak Berlin más helyszínein és néhány más német városban is.
A néhai keletnémet kommunista pártfőtitkár, Walter Ulbricht vezette keletnémet hatóságok 1961. augusztus 13-án kezdtek hozzá a fal gyors ütemű felhúzásához, hogy ily módon vessenek véget a keletnémetek Nyugatra szökésének, végérvényesen megpecsételve ezzel Németország, illetve Berlin akkori kettéosztását. Az egykori NDK létrejötte, 1949 októbere és a fal felhúzása között több mint kétmilliónyian szöktek át nyugatnémet területre.
Végül győzött a szabadságvágy
Az évforduló kapcsán közzétett nyilatkozatában a kormányon lévő konzervatív CDU főtitkára, Ronald Pofalla hangsúlyozta: a berlini fal történelme, huszonnyolc évvel későbbi összeomlása azt bizonyítja, hogy a szabadság és az önrendelkezés utáni vágy erősebb az erőszaknál és az elnyomásnál.
Ugyancsak hivatalos nyilatkozatot tett közzé a konzervatívokkal közösen kormányzó Német Szociáldemokrata Párt (SPD) elnöksége is. Az SPD hangsúlyozta: noha a történelem nyomai már szinte teljes mértékben eltűntek, a hírhedt berlini falról, mint az erőszak politikájának kőbe vésett jelképéről soha nem szabad megfeledkezni. Ezzel összefüggésben a nyilatkozat leszögezte: a múlt feldolgozása szükségesebb, mint valaha.
Ugyanezt a gondolatot emelte ki külön állásfoglalásában Wolfgang Thierse szociáldemokrata parlamenti alelnök is, utalva arra, hogy az egykori NDK történetét tanítani kell a német iskolákban.
Az évforduló ismét felkavarta az érzelmeket, az elmúlt napokban a sajtóban, valamint a rádióban és a televízióban sorra szólaltak meg azoknak az áldozatoknak a hozzátartozói, akiket menekülés közben az egykori keletnémet határőrök gyilkoltak meg. Ezzel egyidejűleg ismét magasra csaptak az áldozatok számával kapcsolatos viták.
Hivatalosan százhuszonöten vesztették életüket
Negyvenöt évvel a berlini fal megépítése után ugyanis még mindig nem tisztázott egyértelműen, hogy hányan vesztették életüket az egykori keletnémet határőrök golyóitól. Különböző polgárjogi szervezetek jóval több mint kétszázra teszik az áldozatok számát, míg a potsdami Történelmi Kutatások Központjának igazgatója a napokban azt állította: a korábbi keletnémet rezsim által Nyugat-Berlin köré emelt betonfal 1961 és 1989 közötti létezése alatt százhuszonöt olyan személy vesztette életét, akik a falon keresztül igyekeztek átszökni a korábbi Nyugat-Berlinbe, illetve az akkori Nyugat-Németországba.
Hans-Hermann Hertle szerint a kutatók eddig abból indultak ki, hogy az áldozatok száma magasabb. A korábbi adatok azonban többnyire tanúk elmondásain alapultak. Az egykori keletnémet hatóságok, illetve a korábbi NDK hírhedt állambiztonsági minisztériuma teljes mértékben eltitkolta a határőrök kegyetlen mészárlásait, s még az áldozatok hozzátartozóit sem tájékoztatták a történtekről.
Gyorsan omlott le
A potsdami intézet igazgatója arról számolt be, hogy a százhuszonöt áldozat “tudományosan bizonyított”. Az áldozatok többsége 16 és 30 év közötti fiatal férfi, s legtöbben a fal felhúzása utáni első öt évben vesztették életüket. Egyébként az őrtornyokkal és bunkerekkel teletűzdelt, négy méter magas keletnémet határzár ellenére több mint ötezer embernek sikerült átszöknie Nyugat-Berlinbe.
A hírhedt berlini fal huszonnyolc éven keresztül Európa megosztottságának jelképe volt. Százötvenöt kilométer hosszúságban a volt NDK területén egész Nyugat-Berlint körülvette, s jóformán egyetlen éjszaka alatt számtalan családot szakított szét és emberek millióit fosztotta meg szabadságától.
A történelem azonban igazságot tett, s a fal amilyen gyorsan felépült – a kelet-európai változások, valamint a korábbi NDK-menekültek kiengedéséről 1989 szeptemberében hozott magyar kormánydöntés után -, még ugyanebben az évben, november 9-én hasonló gyorsasággal a berlinieknek köszönhetően összeomlott. A tényleges lebontás azonban tovább tartott, mert több mint egymillió tonna törmeléket kellett elszállítani.
A berlini falra ma már csak egyes, mementóként őrzött darabjai, hivatalos emlékhelyek és kiállítások emlékeztetnek.
