Kevesebb siker a belpolitikában
Miközben a közvélemény-kutatók adatai szerint Merkel immár jóval Schröder vagy Kohl azonos időszakában mért szimpátiamutatója feletti eredményt ért el január közepére, valójában komolyabb belpolitikai lépései egyelőre még nem voltak. Január elején informális kormányülésen döntöttek egy 25 milliárd eurós gazdaságélénkítő csomagról (ez a német GDP-nek mindössze egy százaléka), a gyermeknevelési támogatások növeléséről (konkrét összegek csak később derülnek ki) és arról, hogy a jövőben a lakás-karbantartási költségek leírhatók lesznek az adóból. Egyelőre ennyire futotta, noha tervek azért akadnak bőven: a költségvetési hiány csökkentése, a nagy ellátórendszerek valamint a szövetségi köztársaság politikai berendezkedésének a reformja – ez a három probléma jelenti a legnagyobb kihívást az új kancellár számára, ám egyelőre még nem igazán körvonalazódik, Merkel hogyan is látna ezekhez a feladatokhoz. Most azonban vélhetően nem is ez a legnagyobb gondja, hanem a három hét alatt országos méretűvé duzzadt sztrájk a közszolgálati dolgozók körében, melyhez hasonlóval nem kellett szembenéznie egyetlen német kancellárnak sem az elmúlt évtizedben.
Sokan a kancellári posztra is alkalmatlannak tartották, külpolitikusként pedig még kevesebb sikert jósoltak neki, ám Angela Markel rácáfolt a várakozásokra, s egyre-másra aratta a diplomáciai babérokat. Sikereinek gyümölcseit Németországon kívül is élvezhetik, munkája mégis elsősorban hazája egykoron elveszetett világhatalmi szerepének visszaszerzését segítheti. Elemzők eddig rejtőző diplomáciai érzékén és női mivoltán túl két dologban látják sikereinek titkát: megnyerő modorral prezentált őszinteségében és nyíltságában.
Pedig nem indult egyszerűen Angela Merkel kancellársága: éppen hogy sikerült lezárni egy igen hosszadalmas és sok kompromisszumot megkövetelő koalíciós tárgyalást a szociáldemokratákkal, beiktatását követően máris a nemzetközi politika „legsötétebb” bugyraiba került: előbb egy német állampolgárságú régésznőt raboltak el Irakban, nem sokkal később pedig Jemenben vált szintén emberrablók foglyává egy egykori magas rangú német diplomata. A két konfliktus valóban mélyvizet jelentene bármely frissen választott kormányfő számára, Merkel azonban „emberesen” viselte a megpróbáltatásokat.
EU-költségvetés: csak Merkellel
Hogy az addig elképzelhetetlennek tartott esetek során milyen háttértárgyalások folytak, arról keveset tud a közvélemény, az azonban nem maradhatott titokban, hogy Merkel volt az, akinek az utolsó pillanatban sikerült Blairt és Chiracot rávennie arra, hogy ésszerű kompromisszumot kötve megszavazzák december végén az Európai Unió következő hét évre szóló költségvetését
Pedig a dolog alapvetően nem tűnt egyszerűnek: ahogy eddig mindig, most is a britek és franciák ellenérdekei oltották ki – időlegesen – egy esetleges kompromisszum lehetőségét. A britek ragaszkodtak ahhoz, hogy az unió költségvetési kiadásainál a mezőgazdasági fejezet tételeit jelentősen csökkentsék, ugyanakkor a saját kedvezményeikhez (az arányosan jóval kisebb befizetéshez) foggal-körömmel ragaszkodtak. A franciák természetesen ennek éppen ellenkezőjét óhajtották, így december végén már-már úgy tűnt, hogy az Európai Unió alkotmánya után immár költségvetése is megbukik.
Ekkor lépett színre az újdonsült német kancellár kompromisszumos javaslatával. Az EU költségvetésének kiadási oldalát 849 milliárd euró helyett 862 milliárd euróra emelte Merkel javaslata (ami az összeurópai GDP 1,03 százalékról 1,045 százalékra történő emelését jelentette), miközben támogatta azt a brit javaslatot, hogy 2008-ban egy revíziós eljárást indítsanak el az unió költségvetésével kapcsoltban, amely során a britek reményei szerint az EU költségvetési forrásai, ezzel egyidejűleg pedig a tagállamok befizetései csökkenni fognak. A britek ugyanakkor továbbra is kivételes helyzetben maradtak, erejükhöz képest jóval alulfinanszírozzák az unió költségvetését.
Merkel ezen túlmenően további 100 millió eurót engedett át Lengyelország számára, így Németország továbbra is a legnagyobb nettó befizetője marad az EU-nak. A Merkel-féle javaslat ráadásul mindezek ellenére Németországban sem kapott komolyabb kritikát: a koalíciós partner szociáldemokraták kiálltak mellette, ahogy természetesen saját pártja, a CDU is.
Washington és Moszkva
Gyors európai bemutatkozó turnéját követően január közepén jött el az ideje, hogy Moszkvába és Washingtonba látogasson. Őszinteséggel és nyíltsággal kevert diplomáciai érzéke ezen a két legjelentősebb látogatásán is sokat segített neki: bár sem az amerikai, sem az oroszországi látogatása előtt nem rejtette véka alá kritikáit, mindkét helyen kellő tisztelettel, sőt Amerikában egyenesen hódolattal fogadták. Szakértők a német-orosz baráti hangulatú viszony lehűlését és a német-amerikai viszony újjáéledését várták, ám ehelyett egy sokkal árnyaltabb képet kaptak.
Merkel és az amerikai elnök (AP)
Alig egy héttel az amerikai elnökkel létrejött találkozója előtt Merkel a legnagyobb német hetilapnak, a Der Spiegelnek kijelentette: komoly fenntartásai vannak az amerikaiak által üzemeltetett guantanamói támaszponttal kapcsolatban, így erről a kérdésről mindenféleképpen beszélni szeretne George Bush-sal.
És meg is tette: több mint háromórás találkozójuk után meglepő nyíltsággal beszélt a témáról Angela Merkel, miután Bush bókjait fogadva kiállt az újságírók elé. Hogy a CIA-gépek ügyéről vagy a német titkosszolgálatok iraki tevékenységéről volt-e szó, arról ugyan nem sokat tudott meg a közvélemény, ám egyelőre úgy tűnik, hogy Merkel úgy tudja tálalni kifogásait partnerei számára, hogy abból igen kevés diplomáciai konfliktus származik.
Merkel és az orosz államfő (AP)
Bár oroszországi útja előtt sokan azt várták, hogy a kötelező látogatás tulajdonképpen igen hűvös hangulatú lesz, ám Moszkvában a vártnál tárgyilagosabbra sikerült a diskurzus. Itt is, akárcsak amerikai útja előtt, előbb a sajtóban fejtette ki véleményét Oroszországgal kapcsolatban, majd az orosz elnökkel folytatott tárgyalást követően szintén cizellált mondatokban fogalmazta meg Németország és Oroszország viszonyát.
Merkel ráadásul nemcsak a csecsenföldi konfliktusról és az oroszországi demokráciáról tárgyalt nyíltan Putyinnal, hanem tárgyalásukat követően találkozott orosz emberjogi aktivistákkal is, ami egyértelműen jelezte: Németország ezentúl aktív külpolitikát fog folytatni, ám kifogásait minden alkalommal őszintén tolmácsolja partnerei felé.
Merkel és a palesztin elnök
Gócpontok a Közel-Keleten
Kritikai és baráti hangok keveredése csak egy gócponttal kapcsolatban hiányzott Merkel megszólalásaiból: a palesztin választásokon győztes Hamasszal szemben három igen komoly feltételt támasztott, míg Iránnal kapcsolatban sem hagyott kétséget afelől, hogy Ahmadinezsád elnök túllépett egy bizonyos tolerálható határt. Közel-keleti útja során Merkel volt az első nyugati kormányfő, aki a Hamasz választási győzelmét követően a térségbe utazott, ám a Hamasz vezetőinek nyilatkozatai ellenére (miszerint szívesen tárgyalnának Merkellel) sem volt hajlandó mással tárgyalóasztalhoz ülni, mint Mahmud Abbasz palesztin elnökkel.
A megbeszélések során Merkel hangsúlyozta, hogy Németország akkor fogja folyósítani a palesztinoknak szánt támogatást, ha a Hamasz lemond az erőszakről, ha elismeri Izrael létjogosultságát és elismeri a békefolyamat eddigi eredményeit.
A határozott hangütés aztán megmaradt a másik gócponttal, Iránnal kapcsolatban is: Merkel nyíltan beszélt arról, hogy Irán átlépett egy határt, amit nem szabadott volna, Ahmadinezsád elnök holokauszttagadó mondatai az Izraellel ápolt jó viszony fenntartására kényesen ügyelő német politikai elit számára tulajdonképpen nem is jelenthetett mást.
Miközben tehát elemzők egy tapasztalatlan politikusnő csetléseit, de legalábbis óvatoskodását várták Merkeltől, addig úgy tűnik, hogy a német kancellár komolyabb kihívások esetén is képes jól reagálni, ráadásul Németországot immáron végképp az aktív külpolitika irányába terelné. Mindezt azonban nem a diplomáciában megszokott halogatás és hallgatás taktikájával, hanem nyílt és szelíd, ám egyértelmű esetekben mégis határozott fellépéssel. A teljesítmény azért is figyelemre méltó, mert a nagykoalíció megalakulása előtt éppen a külpolitika volt az egyik olyan pont, amelyben a koalíció két tagja élesen ellentétes álláspontot képviselt.
