Jobbra fordult a világ

A 2005-ös év politikai naptárának keretes szerkezetéről az irakiak gondoskodtak: január végén egy többé-kevésbé sikeresen megrendezett ideiglenes parlamenti választással szolgáltattak politikai muníciót az erre igencsak rászoruló Bush elnök számára, aki kormányának jelentős átalakításával vágott neki január első felében a második négyéves mandátumának. Bár kétségtelen tény, hogy a fél évszázados szünet után ismét több párt részvételével megrendezett iraki voksoláson a 60 százalékos részvételi arány és egyáltalán az esemény viszonylag biztonságos lebonyolítása említésre méltó, a szunnita kisebbség bojkottja miatt a Szaddám-rezsim kedvezményezetteiből a diktátor elfogása után a bosszúhadjáratok áldozataivá váló közösség még valóságos arányánál is kisebb képviselethez jutott.

Még az iraki választóknál is fürgébbek voltak 2005-ben déli szomszédaink. A horvátok ugyanis már január másodikán döntöttek, majd két héttel később a második fordulóban megerősítették a verdiktjüket arról, hogy továbbra is a függetlenként induló, de az ellenzéki balközép erők támogatását élvező, a posztját 2000 óta betöltő Stipe Mesic legyen az ország államfője. A horvátokkal ellentétben legalább annyira bukás, mint siker a cseh baloldal 2005-ös teljesítménye. A kormányválságból kormányválságba sodródó szociáldemokrata cseh kormány népszerűsége ugyan egyre-másra múlta alul önmagát, egy kis szerencsével és nem utolsó sorban a kommunisták segítségével azonban sikerült elkerülniük a teljes bukást ígérő új választások kiírását, s egy kormányfőváltással stabilizálni tudták pozíciójukat az ország élén.

Bár baloldali sikerekben amúgy sem volt gazdag a 2005-ös esztendő, kevés figyelmet kapott a norvég ellenzék sikere és nem sokkal többet a szintén balközép politikai irányzathoz tartozó Mahinda Radzsapaksze győzelmével zárult Srí Lanka-i államfőválasztás. Ráadásul ez utóbbi győzelmet aligha követi diadalmenet, hiszen az új elnöknek komoly gondot okoz a szigetországot anno két évtizedes polgárháborúba hajszoló és a mostani választást is bojkottáló tamil tigrisekként emlegetett terrorista szervezet, amely ugyan régen nem valódi képviselője a Srí Lankán élő tamil kisebbségnek, a velük való megegyezés és béke azonban elengedhetetlen feltétele annak, hogy mind a tamilok, mind a szingalézek biztonságban, nyugodt körülmények között éljenek.

Nem szabadultak a kormányból

Van viszont mit felírni a jobboldali pártok dicsőségtáblájára 2005-ben, különösen, ha a fejlett országok voksolásait vesszük sorba. A világpolitika alakulása szempontjából legfontosabbnak tűnő diadal az Angela Merkel vezette német jobboldal nevéhez fűződik, még akkor is, ha kiütéses győzelemről aligha beszélhetünk.

Schröder kamikázeakciója ugyanis nem várt politikai házasságot eredményezett. A beígért reformokhoz szükséges támogatottság miatt a 2006-os választások előrehozását indítványozó szociáldemokratáknak ugyanis nem sikerült kibújni a kormányzás terhe alól: egy minden más párt által elfogadhatatlannak tartott új baloldali csoportosulás megalakulása – és persze a szavazók döntése – olyan választási végeredményt hozott, hogy sem a baloldal, sem a jobboldal nem volt képes önállóan kormányt alakítani. Utolsó lehetőségként maradt a kényszerházasság és ezzel együtt a szociáldemokrata párt a kormányon – egy domináns jobboldali koalíciós(házas)társsal kiegészülve.

A jobboldali pártok legjelentősebb, mindent elsöprő térhódításának 2005-ben Lengyelország adott otthont, miután egy hónapon belül mind a parlamenti, mint az államfőválasztáson két jobboldali párt végzett – azonos sorrendben – az élen. Amíg azonban Németországban a két ellentétes platform hajlandó volt összefogni a hatalom érdekében, addig Lengyelországban a két azonos irányzathoz sorolt párt sem volt képes megegyezni. Így a radikálisabbnak számító, a választásokon győztes Jog és Igazságosság Pártja (PiS) kisebbségi kormányzásba kezdett olykor szélsőséges nacionalista, olykor erősen populista kispártok külső támogatásával. Az államfőválasztás után viszont nem volt kivel megegyezni, nem kellett senkivel koalíciót kötni, így szeptember óta a PiS elnökének ikertestvére, Lech Kacinsky Lengyelország köztársasági elnöke.

Az idei esztendő jobboldali diadaljai közé tartozik a japán Koidzumi Dzsunicsiro merész húzása is: miután parlamenti többsége ellenére elutasították a kormányfő postareform-tervezetét, benyújtotta a lemondását és új választások kiírását kezdeményezte. Szokatlan lépését hatalmas siker koronázta, hiszen a voksolás nem csupán kormányfői legitimációját erősítette meg, hanem növelve a kormánypárt mandátumainak számát, kétharmados parlamenti többséget eredményezett.

Szavazás, kérdés nélkül

Bár a nyugati országok fentebb említett választásai is gazdagon szolgáltattak muníciót a politika iránt érdeklődők számára, a figyelemből bőven jutott a közel-keleti régióba is, különösen a világ vezető nagyhatalmai részéről. Márpedig ami 2005-ben történt, azt aligha tarthatják megnyugtatónak. Az iráni elnökválasztáson ugyanis az óvatos reformokra hajló és ezért a külföld favoritjaként számon tartott Ali Ahbar Hasemi Rafszandzsani nagy csatában elvérzett Teherán ultrakonzervatív polgármestere Mahmúd Ahmadinedzsád ellen, aki kinevezése óta nem hogy eloszlatta volna, tevékenységével inkább növelte a nyugati világ aggodalmát.
A csupán néhány hónapja hatalmon lévő iráni elnök többször tagadta a Holokausztot, kijelentette, hogy Izrael államot eltörölné a Föld felszínéről, s a két ország egyre feszültebb viszonyának vélhetően az sem tett jót, hogy az elnök szavai nyomán több százezren vonultak tűntetni az utcára Izrael ellen.

A Közel-Kelet békéje érdekében Egyiptom a Nyugat szempontjából kiemelten fontos, ezért vele szemben igencsak elnéző is – ez lehet a tanulsága a szeptemberi elnökválasztásnak, mely csak látszólag volt demokratikus. Mubarak elnök, aki ötödször indult kockázat nélkül harcba az újabb hatéves mandátumért, hatalmával biztosította, hogy a korábbi négy népszavazás után ezúttal bevállalt többjelöltes voksolás se legyen rizikósabb a számára a korábbiaknál.

Az egyiptomi elnök demokráciafogalma rányomta bélyegét a decemberben zárult parlamenti választásokra is, a helyzetet jól jellemzi, hogy a voksoláson a legnagyobb meglepést a hivatalosan betiltott, de mégis megtűrt iszlámpárt okozta azzal, hogy megháromszorozta eddigi mandátumainak számát – amely még mindig 15 százalék alatt van az elnök mögött álló 85 százalékos többséggel szemben.

Könnyű győzelmek

Felülről irányított választásból bőven találni még a nagyvilágban. Az ellenzékiek például bohózathoz hasonlították a november végi csecsen parlamenti választást, melynek kapcsán nemzetközi jogvédők kizárták a szabad választás lehetőségét, utalva egyebek közt a Csecsenföldön állomásozó több tízezres orosz hadsereg és a Kreml-hű Egységes Oroszország Párt győzelme közötti összefüggésre.

Nem sikerült túl izgalmasra az elnökválasztás Kazahsztánban sem, ahol az országot 16 éve irányító Nurszultan Nazarbajev újabb hétéves mandátumhoz jutott. Noha a voksolás a nemzetközi megfigyelők szerint bőven hagyott kivetnivalót maga után, úgy tűnik, hogy megfelelő mennyiségű olaj gyógyírt jelent a demokráciadeficitre is. Hasonló okokból maradhatott komoly nemzetközi visszhang nélkül a venezuelai parlamenti választás is, ahol az ellenzéki pártok egyebek mellett az országos választási bizottság részrehajló összetételére hivatkozva még a voksolás előtt bejelentették bojkottjukat. Ennek az lett az eredménye, hogy a Hugó Chavez államfő vezette koalíció közel kilencven százalékos parlamenti támogatottságra tett szert.

Földrengések a politikában

Az előre lefutott illetve lefuttatott választásokkal szemben van néhány olyan ország, amelyről senki nem gondolta volna egy évvel ezelőtt, hogy ilyen mozgalmas lesz számára a 2005-ös esztendő. Az egész térség politikai átalakulását indította el februárban a Szíria-ellenes libanoni ellenzék vezetőjének számító, egykori miniszterelnök Rafík Haríri meggyilkolása. Miközben az ENSZ-vizsgálat, mely az országban akkor még komoly katonai jelenléttel rendelkező Szíria szerepét vizsgálta a merényletben, még ma sem zárult le, előbb lemondott a szírbarát kormány, majd komoly nemzetközi nyomás hatására Szíria bejelentette, hogy haza hívja katonáit Libanonból. A pár hónappal később tartott választásokon pedig a meggyilkolt Rafík Hariri fia, Szaád Haríri pártja és Szíria-ellenes szövetségesei kerültek hatalomra.

Legalább ennyi fordulat jellemezte az izraeli belpolitikát is, ám hogy az a történet kinek a győzelmével zárul azt ma még csak találgatni lehet. Annyi biztos, hogy a Gázai övezetből való kivonulás sikeres levezénylése után a pártja támogatásának egy részét elvesztő Ariel Sharon miniszterelnök kilépett az általa alakított Likudból és egy új, Kadima nevű pártot alapított. Ez a csoportosulás különösen azokután, hogy Simon Perez, a jelenlegi miniszterelnök több évtizedes politikai ellenfele is beállt a támogatók közé, jó eséllyel indul a jövő tavaszi elnökválasztáson, melyet azért kellett kiírnia az izraeli államfőnek, mert a Munkapárt élére Perez ellenében megválasztott Amir Perec közölte, hogy felbontja a Likuddal kötött koalíciós megállapodást.

Azt viszont már most is tudni, miként végződött a 2005-ös év egyik legutolsó és a világpolitika, valamint a régió békéje szempontjából talán az egyik legfontosabb voksolás Irakban: két választási bojkott után most először szólították fel híveiket a szavazásra a szunnita vezetők, s ennek eredményeképpen nem csupán e kisebbségnek jutó mandátumok száma, hanem az iraki nemzetgyűlés legitimációja is növekedett.