A demográfiai trendek, a jóléti társadalom növekvő expanziója és a saját végtelenül avítt konzervativizmusuk jóvoltából (Barry Goldwater!) a republikánusok felett eljárni látszott az idő a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Mindezt megfejelte a huszadik század egyik legtehetségesebb és egyben legbecstelenebb politikusa, Richard Nixon gyászos öröksége, a Watergate botrány.
Finkelstein Nixon legendás 1972-es újraválasztási kampányában tanulta meg a szakmát, évtizedekkel később viccelődve úgy emlékezett erre, hogy ő volt a kampánycsapat legmagasabb rangú tagja, akit nem sújtott bírósági ítélet. Négy évvel később volt bátorsága az akkori elnökkel, Gerald Forddal szemben Ronald Reagan csapatához csatlakozni, és szó szerint megmentette Reagan kampányát és ezzel politikai karrierjét. Az előválasztáson akkor még szoros vereséget szenvedett ugyan a hivatalban levő elnökkel szemben, de négy év múltán a kaliforniai exkormányzó, a hollywoodi legendárium és a Guinness rekordok könyve szerint a filmtörténet leghosszabb csókját magáénak tudó Ronald Reagan az Amerikai Egyesült Államok elnöke lett.
Ezzel pedig a Republikánus Párt története és a világtörténelem egyaránt új irányt vett. Ami az utóbbit illeti: Reagannek köszönhetjük a kommunizmus összeomlását és így azt is, hogy a kedves olvasó méltató sorokat olvashat Arthur Jay Finkelsteinről, a politikai kampányok egyik legnagyobb alakjáról.
Igen, méltató sorokat. Ahogy mondani szokás, felmerülnek kérdések is, de azokról később.
Arthur Finkelstein mindent vagy szinte mindent tudott a politikáról és annak technológiájáról.
Olyan ez, amikor nem csak azt tudjuk, melyik boltban érdemes párizsit venni, de azt is, hogy miképpen készül – márpedig a híres mondás szerint ez utóbbit éppenséggel nem akarjuk tudni. Lehet azt mondani, hogy nem volt skrupulusa, de lehet úgy is, hogy bátor volt és úttörő.
Ahogyan nem érdekelte a szereplés sem. A hírtévék megjelenése után a kampánytanácsadók maguk is médiaszereplőkké váltak, a nézők néha többet látták a tanácsadót (Carville!), mint a jelöltet. Finkelstein nem akart szerepelni, e tekintetben a hagyományos utat követte, mint minden tanácsadó a késő 18. századtól a kilencvenes évekig. A politikus a főszereplő, a tanácsadó legfeljebb a rendező, mondta kevés interjúi egyikében. Nem neki kell rivaldafényben lennie, hanem a főszereplőnek.
Számos innovációt köszönhet neki a szakma, az adatbázisépítéstől (1976!) a mikro-targetingig, azaz a nagyon speciális célcsoportok azonosítása és megszólítása kérdéséig.
Ez a belátás szimpla aritmetika. Nem újdonság. A kérdés inkább az, hogyan csinálható meg.
Finkelstein elhíresült mondása szerint, ha nem vagy elég jó, akkor el kell érned azt, hogy az ellenfél se tűnjön jobbnak – sőt. Ezzel pedig el is érkeztünk a negatív kampány kérdéséhez, ami a legsúlyosabb bulvár – azaz nem szakmai – vádak egyike Arthur Finkelsteinnel kapcsolatban.
A tisztelt publicisztika világa két hibát szokott elkövetni akkor, amikor a negatív kampány kapcsán káros hatásaival, illetve a politikai berendezkedés stabilitásának hanyatlására vonatkozó vízióival operál. Az egyik tárgyi, a másik történeti.
Az első szerint a negatív kampány rossz. Ez pedig tévedés, hiszen a tapasztalat és a kutatások egyaránt azt mutatják, hogy a dolog éppen ellenkezőleg áll. A negatív kampány igenis segíti a jelöltek jobb megismerését, a prioritások kijelölését (miről szól a választás?), és az sem feltétlenül igaz, hogy általa csökken a részvétel.
A második tévedés meg az a beállitas mintha a negatív kampány a hanyatló demokráciák kései mellékterméke volna, miközben éppenséggel egyidős a demokratikus politikai választásokkal. Nem Finkelstein találta fel, legfeljebb elődeinél jobban élt annak eszközeivel.
Nekünk mégis fáj.
Úgy képzeljük, hogy a gyűlöletbeszéd dominánssá válása, a menekültek elleni, vagy a Soros György elleni kampány egyaránt őt terhelik. Komoly demokraták magabiztosan jelölik ki Finkelstein helyét a pokol első soraiban és úgy általában a halottgyalázástól sem rettennek meg sokan.
Mert sok itt a kérdőjel.
Van-e morális és politikai felelőssége Arthur Finkelsteinnek a NER kialakulásában?
Szabad-e egy homoszexuális és zsidó származású tanácsadónak homofób és rasszista ügyfeleket konzultálnia?
Arthur Finkelsteinnek lett volna válasza minderre.
Azt mondta volna, hogy a cipésznek sincs felelőssége abban, hogy egy autoriter ember hordja a lábbelit, a magánéletet és a professzionális munkát élesen szét kell választani, a Leni Riefenstahl hasonlatot pedig minden bizonnyal megtisztelőnek érezte volna, arra emlékeztetve, hogy ne feledjük Machiavelli tanítását: a politika és a morál két külön világ.
Arthur Finkelstein jelentékeny ember volt. Amikor egy munkatársa azt kérdezte tőle, hogy milyen érzés történelmet csinálni, szerényen csak annyit válaszolt: már az is nagyszerű érzés, hogy megérintem a történelmet.
Nyugodjék békében.
Keszthelyi András politikai tanácsadó
