Közélet
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Pásztory Dóra: Megyek, pöcsöt rajzolok egy plakátra

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2017. 07. 30. 10:08

Sőt, a görögök töke is szóba kerül. És Deutsch Tamás is. Meg persze Katinka és a vizes vébé. Nagyinterjú a kétszeres paralimpiabajnok úszóval.
Korábban a témában:

Melyik a kedvenc Kispál-sora?

Rajzolj pöcsöt a plakátnak!

Miért az?

Elég kicsi voltam, amikor megkaptam életem első Kispál-kazettáját, és izgalmasnak tűnt a csúnya beszéd. Idővel persze megértettem, hogy a firkálásnál és a kedves trágárságnál sokkal többről szól az az egy sor. Nem vagyok túl muzikális, nagyjából a Kispál és a Borz az egyetlen együttes, aki igazán hatással volt rám és akiért szívvel-lélekkel tudtam rajongani. Iszonyú jólesett, amikor sok évvel később, az athéni aranyérmemet követően küldtek nekem egy videoüzenetet.

Annak mi a története?

A Ha az életben című dalukban éneklik, hogy „az Akropoliszra felmegyünk és ott a csikket a városra pöccintjük”, aztán „nem úszunk többet a strandon”. Az a szám nagyon nekem lett írva. Athénban, az utolsó versenyemen úgy úsztam a záró ötvenet, hogy ez életem legeslegutolsó hossza, az sem érdekel, hányadik vagyok, csak hadd érintsem a falat, és legyen vége ennek a hajszának.

Másnap, életem legnagyobb performanszaként, kifejezetten a Kispál-dal miatt fölmentünk az Akropoliszra csikket a városra pöccinteni.

Harmincan jöttek velem, kibuszozott hozzám a családom meg a barátaim, köztük az akkor tizenegy éves Sors Tomi, akinek akkora élmény volt testközelből a paralimpia, hogy elhatározta, mindent erre tesz fel, és 2008-ban, Pekingben aranyérmet nyert. Én viszont azóta sem úszom.

Sose?

Egyszer részt vettem az Öbölátúszáson, mert Málnai István, aki megtanított úszni, kért, kísérjem át az egyik látássérült tanítványát. Izgalmas kihívás volt, nemcsak a 3600 méter miatt, ami felkészületlenül azért sok, hanem azért is, mert össze voltunk kötve. Majdnem fél órával úszott jobbat, mint előző évben, úgyhogy jó élmény. A Suhanj! Alapítványban pedig rábeszéltek egy Ironman-váltóra, én úsztam 1800 métert, a férjem futott egy félmaratont. Ma már, lehet, inkább futnék. Bár azt sem kifejezetten szeretem, de kell valami sport, és gyerek mellett az a legegyszerűbb. Élvezni sajnos nem tudom, mert kompetitív vagyok, önmagamnál is gyorsabban akarok futni, túl a komfortzónámon.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

A vizes vébé a komfortzónáján belül maradt?

Azon kevés szerencsések közé tartozom, akik részt vehetnek ezen a parádén. Nyilván sokan azt várják, hogy szidjam a világbajnokságot, de az az igazság, hogy nagyon jó dolgozni rajta. A szervezésen nem találok fogást, ha csak azt nem, hogy borzalmas a pogácsa a sajtóközpontban. Teljesen meghat a több ezer önkéntes odaadó munkája, libabőrös leszek, ha belépek az uszodába, és könnyezem minden egyes magyar sikeren. Élvezem a dunai hajózást, a bicikliutat, amin nap mint nap eljutok az arénáig. Persze azt is tudom, milyen áron van ez így. De olyan ez, mint amikor felönt az ember a garatra, tudja, nem kéne még egy pohár, mert másnap nagyon fog fájni, de jólesik a bódultság. Én most ebben a bódult állapotban vagyok, miközben az agyam hátsó részében ott a sejtés, hogy ennek fájdalmas következményei lesznek.

A megnyitó tetszett?

Csak a dumaszínházas verziót láttam, az zseniális. Magyarországon most sok minden rossz, de humoristának lenni csodás lehet. Az igazi megnyitót nem néztem, még sosem láttam egyetlen úszó-világbajnokságét sem, pedig már tíz éve közvetítek az Eurosporton, kommentátorként ez a hatodik vébém, a megnyitó a verseny szempontjából, a  nemzetközi sajtó és a résztvevők számára is teljesen irreleváns.

Nyilván az olimpiai álmunk elsiratása, terápiás feldolgozása zajlik, annak bizonygatása, hogy márpedig képesek volnánk akár egy olimpiai megnyitó, sőt olimpia rendezésére is, de most mások gazsága miatt csupán a vizes vébé jutott nekünk.

Három és fél milliárdot tapsoltunk el erre az egyetlen estére, iszonytatóan sok pénz, de csak azért sem kezdek lélegeztetőgépezni.

Pedig pár napja tudni, hogy nem demagógia.

Most inkább a sportolókra figyeljünk, megérdemlik.

Ön a 2005-ös kezdettől lelkes támogatója volt a Budapesti Olimpiai Mozgalomnak. Aztán ellenkezőjére változott az álláspontja. Mitől?

2005-ben huszonegy éves voltam, először néztem körül, mi történik a világban. Lenyűgözött az ötlet. Bár mocorgott bennem némi kétség, de elnyomtam, mondván, ha annyi okos közgazdász állítja, hogy tető alá hozható, miért ne hinnék nekik. Pláne azután, hogy hazatértünk az athéni paralimpiáról, ami azért hagyott némi kívánnivalót maga után. Azt gondoltam, mi annál biztos jobbat csinálnánk.

A végére különösen tele lett a görögök töke az egésszel, félbehagyták a füvesítést, nem töltötték az italautomatákat, nem szervezték a közlekedést, az egyik döntőmet majdnem lekéstem.

Amit az olimpiára nem sikerült befejezniük, a paralimpiára meg se próbálták. Ez elég nagy kontraszt volt a négy évvel azelőttihez képest. Sydney egyszerűen csúcs volt.

Mitől?

Elképesztően nyitott társadalom, elmondhatatlan szeretettel fogadtak bennünket az uszodában, a kávézóban, mindenhol. A paralimpiába is apait, anyait beletettek, örültek, hogy még egy hónapig tart a fieszta. Iskolás, óvodás csoportokat hoztak ki az uszodába, hogy minél több gyerek lásson bennünket is. Paralimpikonként is telt házas, őrjöngő lelátók előtt úsztam a döntőt, ugyanúgy, mint egy hónappal előttem Kovács Ági.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Itthon milliárdokat költöttek a 2024-es budapesti olimpia ötletére majd a pályázatra. Aztán idén februárban egy kis mozgalom népszavazási kezdeményezésétől látszólag megriadva a kormány visszavonta a jelentkezést. Lehet, hogy végig kamu volt az egész?

Kizártnak tartom.

Hát akkor?

2005-ben teljesen más volt a közhangulat, nem tombolt ilyen durva megosztottság.

Dehogynem.

Én nem éreztem. És ma is azt gondolom, hogy a sport a legjobb terep felülemelkedni az egyéni és pártérdekeken. Azért 2005-ben még nem volt divat, hogy politikusok üljenek a szövetségek elnöki székeiben, hogy minden héten új focistadiont avassanak, nem volt még TAO, a pénz és politika nem rendezte még át ennyire látványosan a struktúrát. Az olimpia egy gigarendezvény, aminek megszervezése a NOB minden törekvése ellenére egyre hatalmasabb anyagi és infrastrukturális ráfordítást igényel. Mutatja ezt, hogy alig van rá jelentkező, Budapest visszalépésével mindössze két kandidáló nagyváros maradt. A legerősebb ellenérv pedig a korrupció.

A BOM-osok abban bíznak, hogy egy olimpia megváltoztatná a mentalitást, én meg azt gondolom, ha sikerül megváltoztatnunk a mentalitást, pályázhatunk.

Az úszóvébé négyszer annyiba kerül, mint ahogy tervezték, vagyis valakik rengeteget loptak. Tartok tőle, az olimpiai stadionból is megfújnák a téglát.

Olvasom, kibukott, látva, hogy Kemény Dénes azt nyilatkozza: „Pont csak az olimpiánál baj, hogy korrupció van?”

Hát micsoda mondat ez?

Reális.

Én az életem itthoni részét próbálom teljesen becsületesen és fehéren élni, de látom, hogy ez nagyon nehéz. Olykor teljesen átláthatatlan és értelmezhetetlen, pontosan mi jogszerű és mi nem, némely szabályt lehetetlen betartani. Emiatt történnek az olyan hétköznapi kihágások, amiket már észre sem vesz az ember: megállunk a tilosban, de csak egy percre, nem tartjuk be a harmincas sebességkorlátozást, mert itt sosincs rendőr, meg amúgy is hülyén van kitáblázva. És ott a klasszikus kérdés: számlával vagy számla nélkül? Az átláthatatlan, kiszámíthatatlan, állandóan változó szabályrendszer melegágya a korrupció, ami mélyíti a társadalmi bizalmatlanságot.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Kemény Dénes mit szólt az ön kifakadásához?

Nem reagált.

Hogyhogy? Ugyanabból az uszodából jönnek.

Nem teljesen. Én a pécsiből jövök, ő a Hajósból. Meg a parasport amúgy is kicsit más világ. Dénessel kölcsönösen tiszteljük egymás eredményeit, köszönünk, ha találkozunk, de nem vagyok telefonkapcsolatban. Nem is tudom, eljutott-e hozzá a véleményem.

Ön a paravilág fejeseit sem kíméli. Két éve, amikor a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöksége megszavazta, hogy saját vezetőinek devizahitelét a szervezet végtörlessze közpénzből, ön lemondásra szólította fel őket. A végén csak az elnök bukott, ön pedig nyílt levélváltásba keveredett a bizottság alelnökével, Deutsch Tamással. „Bábucsere történt, ami nem a megtisztulást és a megújulást szolgálja, hanem azt, hogy minél kevesebben veszítsék el bebetonozott pozíciójukat” – írta ön. „Aki, mint Te, csak a bajt látja hazájában, a sportközösségben, az itthoni dolgokban, az valójában saját magával nincsen kibékülve… Szorítok, hogy megtaláld a belső harmóniád” – válaszolta Deutsch Tamás. Lett folytatása az afférnak?

Áh. Nem megyek bele személyeskedésbe.

Mit lehet egy ilyenre válaszolni? Hogy neked meg, Tamás, csúnya a hajad?

Vagy hogy pályát tévesztettél, állj terapeutának? Amúgy az sem kizárt, hogy igaza van, nem békültem ki magammal, csak még nem jutottam el a beismerési szakaszig. Hála istennek legalább a családom ki van békülve velem. A személyeskedés egyébként is csak egy figyelemelterelő hadművelet, hogy ne kelljen beszélni a lényegről és válaszolni a valós felvetésekre. Nekem nem eszközöm, mert ez az érvelésen alapuló vita halála. Az előbbi feszültséget gerjeszt, az utóbbival lehet, lehetne fejlődni.

Ön a paralimpiai érmekért járó állami pénzjutalom kapcsán is vitába keveredett a politikával. Tényleg azon múlik a parasport megbecsülése, hogy versenyzőik aranyonként annyit kapjanak, mint az egészséges sportolók?

Nem.

Akkor miért háborúzott emiatt?

Mert a jutalmazás mögött ott a komplett parasport finanszírozása, az ösztöndíjrendszer, s ha még szélesebbre húzzuk a zoomot, ott az egész fogyatékos ügy a tömegközlekedéstől az iskolai integrációig.

Néhány más országban egyetlen cent sem jár a paralimpiai érmekért.

Például a briteknél. De ott az olimpiai érmekért sem fizetnek, viszont jelentős a szponzori bevétel. Én csupán azt vetettem föl, úgy tisztességes, ha azonos jutalmat ér egy parasportoló és egy egészséges sportoló által nyert olimpiai érem. Gyurcsány Ferenc első miniszterelnöki intézkedése volt 2004 őszén száz százalékra emelni a paraérmek jutalmát. Ő kint volt Athénban, jött versenyekre, a faluba, tudta, mit csinál, Deutsch Tamás viszont tán nem is járt paralimpián, Sydney-ben biztos nem, pedig akkor épp ő volt a sportminiszter. Aztán a 2012-es londoni olimpiát követően ment a hisztéria, hogy az egyetlen magyar aranyérmes parasportoló, Sors Tamás hatvannyolcmillió forintot kapott a három érme és további két helyezése után, mire a politika elkezdte csökkenteni a jutalmakra szánt összeget.

Cserébe emelték a paralimpiai bizottság támogatását.

Ez úgy lett kommunikálva, hogy a felkészülésre fordítanak több pénzt, ami üdvözlendő, hiszen valóban aránytalanul kevés volt az erre szánt összeg, de ez két különálló dolog. Meg kell találni a forrást a felkészülés finanszírozására, de nem a jutalmak rovására. Sportolótársaim kerestek meg azzal, hogy ez micsoda igazságtalanság, de ők nem mernek nyilvánosan megszólalni, én pedig nem hagyhattam cserben őket.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Nem mernek megszólalni?

Úgy épül föl a rendszer, hogy mindenki tudja, vagy legalábbis elhiggye, hogy súlyos következménye lehet, ha kimondja, amit gondol.

Érdekli a politika?

A közélet érdekel. Amikor Londonban járt néhány momentumos, meghallgattam őket, szimpatikusak voltak, sőt, ők a legszimpatikusabbak, de ennyi, tartok tőle, Magyarországon nincs igény arra, amit képviselnek.

Hanem mire van igény?

Erre az óriásplakátos politikára. Működik a szellemi leépítés. A szüleim meg a nagyszüleim nem foglalkoznak politikával, de még az ő mindennapjaikba is beszűrődik a köztévé meg az óriásplakát.

Óriási szerencsém, hogy olvashatom a brit sajtót, leginkább a Guardiant, politikát, tudományt, mezőgazdaságot, táplálkozást, környezetvédelmet, mindent. Onnan nézve egész más a világ.

Itthon tán az a legnagyobb baj, hogy képtelenek vagyunk indulat nélkül, értelmesen és nem utolsósorban tájékozottan beszélni ügyekről.

Olykor ön is indulatos.

Harminc év kellett, mire megtaláltam ezt a hangomat. Korábban nem voltam ennyire kihegyezve az igazságtalanságra, az őszintétlenségre. Kellett hozzá az anyává válás, hogy egy másik életért is felelős lettem, kellett London, az eltávolodás, az új perspektíva.

Pár hete nyílt levelet írt Hosszú Katinkának, azzal, hogy „elegem van a nyílt levelekből, abból, hogy soha nem látok vele élő interjút… elegem van, hogy összefogásra szólít fel, amikor neki szüksége van rá, de hallgat, amikor más érdekében kellene felszólalnia… elegem van abból az elvakult imádatból, ami őt övezi, és amiért lehetetlen beszélni az esetleges hibáiról”.

Meg azt is írtam, hogy tisztelem, becsülöm az eredményeit, a rengeteg munkát, amit beletett. És azt is írtam, őszintén hálás vagyok, hogy láthatom úszni őt, a sportág élő legendáját. Nem beszóltam, hanem egy jelenséget írtam le, azt, hogy nehéz vele kommunikálni, és igenis baj, hogy fontos kérdések lógnak a levegőben, melyekre mindenki csak találgat, okoskodik. Én is okoskodom, s hiába kérdezek, nem jön válasz.

Miért elérhetetlen Hosszú Katinka?

Interjúztam vele London előtt a Narancsba. Még Amerikában élt, egyetemre járt, ráírtam Skype-on és pár nap múlva beszélgettünk is. Jó volt tőle kérdezni, közvetlen volt és nyitott. Akkor még csak Hosszú Katinka úszó volt, nem egy márka. Az úszáson túli világban, gyanítom, nincs még meg a magabiztossága, és talán a férje meg ő nem akarják, hogy rosszul nyilatkozzon és ezzel ártson a bizniszüknek. Valaki szerint ez a profizmus, de szerintem nem oké.

Amerikai szemlélet szerint csináljuk az üzletünket, de ha az érdekünk úgy kívánja, belesimulunk a magyar dagonyába?

Lásd az egyesületi működést meg a pályakiosztást. Amerikában elképzelhetetlen, hogy Phelps lefoglal egy egyetemi uszodát, és nem ismerhető meg a szerződés. Ezzel együtt ma már más címet adnék annak a cikknek.

Pásztory Dóri: Nyílt levél Hosszú Katinkának. Korrekt cím. A fél ország beszélt arról az írásról.

Mégis félrecsúszott a fókusz, és azzal kezdtek foglalkozni az emberek, miért nyílt levelezem, ha pont a nyílt levelekből van elegem.

Hosszú Katinka azt üzente vissza, szívesen beszélget önnel. Hívta? Beszélgettek?

Mindenki azt hiszi, benne van a mobilomban Katinka száma, megcsörgetem, fölveszi, dumcsizunk. A csudát. Én ugyanazt az utat járom végig, mint bármely más újságíró: hívtam a stábját, megkaptam a kommunikációért illetékes stábtag számát, másnap hívhattam, ígérte, továbbítja a kérdésemet. Ez volt bő két hete, azóta semmi reakció. Mondjuk, most koncentráljon csak a versenyre Katinka.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Érti, miről szól a konfliktus Gyárfás Tamás és Hosszú Katinka között?

Gyárfás egy személyben vezetett, aminek nyilván volt jó és rossz oldala is. Tény, hogy rengeteg forrást tudott beszipkázni az úszásnak, kiváló edzőtáborokban, remek felszereléssel készülhetett a válogatott. És az is tény, hogy Katinka bizonyos kéréseinek nem tett eleget.

És az ő idején voltak megbocsáthatatlan ügyek, mint a Kiss László körüli kommunikáció azzal az edzőbizottsági nyilatkozattal, melyben kilencvenkét férfi írta alá, hogy igazából nincs baj az úszólány megerőszakolásával.

Olyanok adták a nevüket ahhoz a papírhoz, nem hittem el, hogy tényleg egyetértettek vele.

Vagyis?

Gyanítom, sokaknak alá kellett írniuk azt a papírt. Persze ezt sosem fogja senki nyíltan beismerni. De már azt sem értem, hogyan fordulhat elő, hogy egyetlen nő sem kap helyet abban az edzői bizottságban. Férfiak beszélgetnek arról, milyen dolog megerőszakolni egy nőt, s azt hogyan kell kezelni, rémes.

Szóval mit akar Hosszú Katinka?

Én is tele vagyok kérdésekkel. Még azt sem tudni, mi a véleménye az új, a Gyárfás utáni vezetésről. Vajon elégedett a változással? Elérte, amit akart? Tényleg nem tudom. És nem is én fogom kideríteni Angliából.

Bő két éve él Londonban a családjával. Jobb ott? Vagy az is Abszurdisztán?

Nyugodtabb az életünk, mint itt volt, csak sajnos a világ is Abszurdisztán felé halad, és Anglia sincs a legjobb passzban.

Hazatelepülnek valaha?

Magyarország annak élhető hely, aki burkot von maga köré. A butaság burkát szemellenzővel, vagy a szeretet és a család burkát, ami segít elviselni a hétköznapi igazságtalanságokat. Mi is így éltünk, de aztán kaptunk egy lehetőséget, hogy megpróbáljuk máshol, és nekünk bejött.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Mit tesznek, ha kiszeretnek Londonból?

Aki egyszer útra kelt, megvan a magbiztossága, hogy bármikor ismét útra keljen. Fogalmam sincs, tíz, húsz, harminc év múlva hol lesz jó élni a családomnak, de abban biztos vagyok, ha lehetőségünk lesz rá, odaköltözünk. Valamikor Skandináviát néztük ki, de Londonban kínáltak munkát a férjemnek. Néha mondogatom is neki, szóljon, mikor kell pakolni és menni Új-Zélandra. Az egy jó kis sziget, távol mindentől, oda tán nehezebben ér el a sok szörnyűség.

Persze, ha világvége van, tök mindegy, hol van épp az ember.

De addig azért még csak próbálom megérteni, mi zajlik körülöttünk. Ha már újságíró vagyok egy ideje.

Újságírónak tartja magát?

Most már van, hogy ki merem mondani, hogy az vagyok. Talán akkor hittem el először, hogy van keresnivalóm ebben a szakmában, amikor a Magyar Narancsban megjelent az első interjúm. Most a wmn.hu-n és az Éva Magazinban jelennek meg cikkeim, ezekhez büszkén adom a nevem.

Melyik a kedvenc cikke?

Az interjúk. Melyik is?… Fura, hogy elsőre a legrosszabb élmény jut eszem. Rémálom volt, amikor három hét egyeztetés után interjúzhattam Polgár Judittal, és csak az egyébként csodálatos beszélgetés után vettem észre, hogy nem indult el a diktafonom, és fejből kellett megírnom a szöveget, ami olyannyira nem ment, hogy a cikk a printben le se jött.

Valami pozitív?

Szerettem interjúzni a doppingvadász Tiszeker Ágnest. Úgy ültem le, hogy ezek csak piszkálják, pisiltatják az embert, járnak szegény sportolók nyakára, de a beszélgetés végére megértettem a másik oldal szempontjait is.

Újságíróként, közélőként csattant a már emlegetett Bayer Zsolttal. Tavaly augusztusban Bayer Zsolt megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, mire tiltakozásként száztizenkét korábbi állami kitüntetett, köztük ön visszaküldte a saját medálját a köztársasági elnöknek. Jól tette?

Jól. De jó is, hogy mondja, mert most már tényleg vissza kéne küldenem. Ilyenekben nem vagyok túl precíz, tíz évig nem is láttam a lovagkeresztemet, aztán az ügy kapcsán előkerestem, aztán annak rendje és módja szerint elkeveredett a lakásban.

Meg hát lusta voltam utánajárni, mi Áder János címe és mi a módja a visszajuttatásnak. Vajon postán tényleg eljut hozzá? Csak a doboz kell, vagy meg kell keresnem hozzá az oklevelet is?

Utóbbi tán valahol anyukámék padlásán pihen. Szóval ez egy nagyon fontos gesztus volt, amit nem bántam meg, és ígérem, most már elintézem a visszaszolgáltatást is, bár tudom, ettől nem változik semmi, ugyanis jogilag nem lehet visszaadni egy ilyen kitüntetést, csak formálisan. Nekem tényleg nem számít, hogy ezután nem az én lakásom valamelyik sarkában fog porosodni a dobozka, hanem a Sándor-palota raktárában.

Az ilyen gesztus messze esik a sporttól, ez már a pártok terepe. Nem félt, hogy eltéved ebben az erdőben?

Legbelsőbb igazságérzetem diktálta ezt és jobban éreztem magam a döntés után.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Sok utálkozó e-mailt kapott utána?

A katinkás nyílt levél miatt többet. Eleinte sokkolt, hiszen harminc évig nem kellett szembesülnöm gyűlölettel, aztán hirtelen igen. Időbe telt kezelni. Ma már zsilipelek, nem merülök a Facebook legmélyebb bugyraiba, még ha ezzel kimarad is pár értelmes vita az életemből. Privát üzeneteket is kaptam, nem csak kommenteket.

Egy részük pozitív, de néhány a legdurvább, klasszikus mocskolódás, azzal, hogy büdös, mocskos, libsi kurva, dögölj meg, ahol vagy.

Elképesztő. A hétköznapokban nem találkozom ilyen tömény frusztrációval.

A netes írásai alatti kommentekben meghagyja az anyázásokat. Miért nem gyomlál?

Fontos időről időre szembesítenem magam azzal, hogy ilyen vélemény is létezik, különben elhiszem, hogy a világ olyan boldog és békés, mint ahogy mi élünk. Bármit gondol is Deutsch Tamás, vagyok olyan stabil, hogy ezek a szövegek a döbbeneten túl nem okoznak tartósan rossz közérzetet. Ha mégis, hallgatok egy kis Kispált.

Pöcsöt rajzolt mostanában plakátra?

Nem, de kéne.

Melyikre is?

Már szedik le azt a bizonyosat, de ha sietek, valahol biztos találok még egy példányt.

 

Interjúkötet a 24.hu szerzőjétől

Layout 1

„Terike is iszogatott, én is iszogattam.”

„Az Orbán Viktor is geci. Az is geci. Azt is leírhatja.”

Megnézem most »

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Budapest, 2017. október 23.
Orbán Viktor miniszterelnök az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapján tartott állami ünnepségen a Terror Háza Múzeum előtt 2017. október 23-án.
MTI Fotó: Kovács Tamás
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.