Közélet

Négyen fürdenek egy kád vízben, de két hét alatt így is elfogy az összes pénz

Haszon Zsófia
Haszon Zsófia

újságíró. 2017. 04. 14. 19:30

Hogy ki számít ma Magyarországon szegénynek, az viszonyítás kérdése. Bemutatunk három családot, akiknek van tető a fejük felett, a gyerekek nem éheznek, talán még az utcán sem mondanánk meg róluk, hogy nélkülöznek, de egy fél kiló húsra már sohasem telik, az állatkert pedig szóba sem jöhet. Habár óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy a felszínen a maradjanak, elég egy váratlan kiadás, és máris felborulhat az egész életük.

Az Európai Unió előírásainak megfelelően ma kétféle hivatalosnak tekintett szegénységi adatot számol a Központi Statisztikai Hivatal. Az egyik a „jövedelmi szegénységi arány”, a másik a „szegénységi és kirekesztettségi arány”, amiket számos országban kiegészítenek egyéb mutatókkal is. Magyarországon ezért született meg 1991-ben a KSH létminimum mutatója, de ezt a számítási módszert szakmai okokra hivatkozva 2014-ben beszüntették.

Az EU-módszertant követő 2015-re vonatkozó adatokat december elején publikálták. Eszerint Magyarországon a jövedelmi szegénységi arány 14,5%, a szegénység vagy kirekesztettség kockázatának kitettettek aránya pedig 26,3%. Ám ezeknél jóval borúsabb képet fest a Policy Agenda kimutatása, kutatói a KSH korábbi módszertanát vitték tovább, és elkészítették a 2015-re vonatkozó létminimum számítást:

becslésük szerint a magyar lakosság 41,5 százaléka él a létminimum alatt.

A létminimum nem szegénységi küszöb, hanem olyan jövedelem, amely az alapvető szükségleteken túli igények kielégítését is lehetővé teszi. A számítások alapján a kutatók arra jutottak, hogy 2015-ben a létminimum átlagos értéke havonta 88 016 forint volt.

Emellett az Eurostat számítási alapján tudható, hogy közel négymillió ember él ma Magyarországon lakhatási szegénységben, és megdöbbentő arányokról számol be egy szintén eurostatos statisztika 2015-ből: Magyarországon tíz emberből több mint három (34.8 %) él anyagi nélkülözésben. Az Európai Unióban ennél csak Bulgáriában, Görögországban és Romániában rosszabb a helyzet.

A hétköznapi szegénység megtapasztalásához azonban nincs szükség adatokra, elég, ha kicsit jobban hegyezzük a fülünket a buszon, vagy alaposabban szemrevételezzük a bevásárlókosarakba pakolt élelmiszerek minőségét és mennyiségét. A zuglói Tükörkép Műhely szociális munkásának, Rózsa Magdolnának pedig még erre sincs szüksége. Nap mint nap szembesül a nehéz helyzetben lévő családok megélhetési gondjaival.

Most jöjjön három történet, melyekben egyetlen közös pont van: a női szereplők mindannyian kapcsolatba kerültek a kerületi szociális szépségszalonnal. 

A szegénység nem az éhezésnél kezdődik

A Szabó családnál tett látogatásom tökéletes példa arra, hogy az embert mennyire meg tudja vezetni a felszín. A zuglói panellakás világos, rendezett, a falak vidám színekben pompáznak, a gyerekszobában szép ágyak, és Hello Kitty-figurák garmadája. De ezekről majd később.

Fotó: Berecz Valter

Rácz Emese és férje, Sándor két kislányukkal kicsit több mint hét éve költözött a fővárosba Ózdról, amikor Sándornak leépítés miatt el kellett jönnie az Acélművektől. Helyben nem tudtak volna elhelyezkedni, ezért döntöttek a költözés mellett – mondják. Mivel családtagok vagy barátok nem éltek Budapesten, albérletre pedig nem futotta, így maradt a Máltai Szeretet Szolgálat Családok Átmeneti Otthona. Az elmúlt hét évben anyaotthonok és albérletek között ingáztak. Utolsó, olcsó albérletükből soha nem jöttek volna el, de közbejött két családi tragédia.

Először elveszítettük az édesapámat, majd Emese testvérét, és mivel a családból akkor mi voltunk a legjobb anyagi helyzetben, így mi álltuk mindkét temetés teljes költségét

– meséli kálváriájukat Sándor.

Fotó: Berecz Valter

Megtakarított pénzünk ezzel mind odalett, többé nem tudták maguknak megengedni a 90 ezer forint körüli havi lakhatási költséget sem, visszakerültek a családotthonba.

Sándor világ életében dolgozott, a fővárosba költözésük után szinte azonnal talált munkát. Évekig a Corvin negyed új építésű lakásainak lépcsőházait takarította, most pedig egy hotelben, hasonló munkakörben, ablakos takarítóként helyezkedett el.

Emellett hétvégente fusizik, tavasztól őszig szinte minden szombaton és vasárnap, így a fix 150  ezer forint mellett akár havi 60-80 ezer forintot is haza tud hozni. Nemrég Emese is munkába állt volna, mert legkisebb gyerekük, a már Budapesten született Ármándó óvodába ment, de ekkor újabb váratlan tragédia érte a családot.

2016 januárjában kezdődött. Az egyik hétvégén észrevettük, hogy Vikinek beduzzadt a bal alkarja. Először azt hittük, hogy meghúzódott az iskolában, de a párom rögtön elvitte a Heim Pál Gyermekkórház ügyeletére, ahol napokon belül bebizonyosodott, hogy a kislányunk bal csuklójában csontdaganat van

– emlékezik Emese.

Fotó: Berecz Valter

A nyolcéves Viki februárban már kapta is a kezeléseket, de a kemoterápia nem hozta meg a várt eredményt. A gyógyulás érdekében amputálni kellett a bal karját. És ha ez nem lett volna éppen elég lelki megpróbáltatás mindenkinek, az anyaotthonban maximálisan eltölthető másfél év lejáróban volt, ráadásul Viki legyengült immunrendszere miatt egyébként is szükségük volt egy külön szobára. Ez utóbbi szerencsére ideiglenesen megoldódott, a zuglói önkormányzat és a Bátor Kicsi Lélek Alapítvány segítségével rendkívüli lakástámogatást kaptak, egy évre, vagyis idén augusztusig.

Itt élnek most. Az ingatlan lakhatóvá tételét is a daganatos gyermekek támogatására létrejött alapítvány fedezte anyagilag, ők vásárolták a mesefigurás ágyakat Vikinek és nővérének. Vállalták azt is, hogy egy évig fizetik helyettük a lakás nagyjából 35 ezer forintra rúgó költségét. Emellett az Együtt a Leukémiás Gyermekekért Alapítvány egy évig minden hónapban utalnak a családnak 25 ezer forint támogatást. Hogy mi lesz később, az már más kérdés.

Bár sokakkal ellentétben a Szabó családnak van tető a feje felett, a látszat ellenére a lakás közel sincs jó állapotban, a nyílászárok nem szigetelnek rendesen, a lakás huzatos és szó szerint az utcát fűtik a téli időszakban.

Négyen fürdenek egy kád vízben, és két hét után már egy fillérjük sincs

Kicsi, szűkös udvar, még szűkösebb és sötétebb lépcsőház. Micskóné Nagy Tímea karján a kétéves Vikivel siet elém, a bejárati ajtón belépve pedig félénken előbújik a szobából Milán és Csilla is, akik betegség miatt maradtak ma itthon. A sorból csak az édesapa és a legidősebb fiú, a 14 éves Levente hiányzik, egyikük dolgozik, másikuk éppen iskolában.

Tímeáék otthona leginkább egy zsúfolt raktárhelyiségre emlékeztet, emeletes ágyak, játékok, ruhaszárító, íróasztal mindenütt. Nem csoda, hat ember él a 38 négyzetméteren.

Jobb híján a tágasnak aligha nevezhető szobakonyhába húzódunk, és az ágyra telepszünk. A család 2009 óta él ebben a jutányos árú zuglói albérletben – meséli az édesanya, majd hozzáteszi: a 40 ezres bérleti díj mellett télen a rezsivel együtt több mint száz ezer forintba kerül a tető a fejük felett. A gázt és a villanyt többször kikapcsolták a nagy hidegekben, muszáj volt spórolni, másként nem tudták volna kifizetni a számlákat.

Fotó: Neményi Márton

A tisztálkodást is igyekszünk a lehető legtakarékosabban megoldani. Négyen fürdünk le egy kis kád vízben, de ez nem igazán higiénikus.

Tímea férje sofőrként dolgozik az egyik fővárosi önkormányzatnál, hétvégenként pedig plusz munkákat vállal, havi 204 ezer forintot hoz haza. Ehhez jön még a gyes és a családi pótlék, így körülbelül háromszáz ezer forintból kellene hatuknak megélniük egy hónapban. Ha ebből csak 60 ezret vonunk le a nyári lakhatás költségeként, akkor 240 ezer forint marad ételre, ruházkodni és minden egyéb napi létezéshez szükséges dologra. Nem kell komoly fejszámolás, egy belvárosi menü ára jut naponta mindenkire.

Fotó: Neményi Márton

Beosztani itt már nincs mit,  két hét alatt szinte az összes pénzük elfogy.

Nem tudatosan terveztek ennyi gyereket, de igyekeztek mindent megtenni a megélhetésükért, az édesanya a szülések közötti időszakban folyamatosan dolgozott, többek között a Madách Színház, majd a Budapest Fővárosi Levéltárának büféjében. És mivel a kis Viki bölcsibe jár, Tímea újra munkába állna. Ígérete van, a kezdés már csak  „forgalom függvénye”.

A fontossági listán azonban ez most másodlagos.

Fotó: Berecz Valter

Néhány hónap múlva eladják a fejünk felől a lakást, legkésőbb júniusban pakolnunk kell. Rendes albérletet egyelőre nem tudunk kifizetni, a Máltai Szeretetszolgálat Családok Átmeneti Otthona pedig elég bizonytalan alternatíva. A várólista fél év, és a beköltözés után semmi sem garantálja, hogy egy évnél tovább maradhatunk.

A család önkormányzati lakást szeretne, de évek óta hiába kérelmezik, eddig nem volt szerencséjük. Tímea elmondása szerint végre sikerült a névjegyzék élére kerülniük, és februárban Zugló alpolgármestere szóbeli ígéretet tett, hogy áprilisra kapnak lakást, ám egyelőre semmi hír nincs az ügyükről.

Fotó: Neményi Márton

„Ha lesz munkám, akkor is csak ott leszünk, hogy élünk”

Filep Edittel és kislányával lakásukhoz közel, egy zuglói lakótelep játszóterén találkozunk. A hároméves Barbi nagyon izgatott, hangosan köszön a gyerekkocsiból, bemutatkozik, és rögtön a hintához invitál minket. Épp olyan jókedvű, mint egy átlagos óvodás korú gyerek. Nem úgy fest, mint aki éhezik. Persze, mert nem is. Edit minden erejével azon van, hogy kislánya ne érezze nap mint nap a nélkülözést.

Igyekszem megvédeni, ahogy csak tudom. Persze néha nehéz mosolyognom, játszani vele és vannak rossz napok, de nincs arra energiám, hogy panaszkodjak, és nem is akarom, hogy bárki sajnáljon.

Edit egyedül neveli a kis Barbit egy volt élettársával közös örökbérletű önkormányzati lakásban. Nem egyszerű a megosztott háztartás, de nincs más megoldás. Elköltözni egyikük sem tud, ráadásul jelenleg ez a legkisebb probléma.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

Bár Edit korábban eladóként, ingatlanközvetítőként és orvos mellett asszisztensként is dolgozott, terhessége alatt épp nem volt bejelentett munkája. Korábban kapta a 28.500 forint gyest és az egyedülálló szülőknek járó 13.700 forintos családi pótlékot, de mivel Barbi elmúlt három, most már csak utóbbi jár nekik. Ahogy fogalmaz, teremtett magának minimális pénzkereseti forrást, direkt marketinggel foglalkozik, de ez maximum éhenhalás ellen elég. Csak a lakhatásuk 25-30 ezer forint havonta, ezért nővérei támogatására szorul, akik szintén a „semmiből segítenek” – fűzi hozzá az édesanya.

Minden nap főzök Barbi miatt, de csak egy napra, és a lehető legkevesebb alapanyagból. Soha nem veszek fél kiló húst, 20-30 dkg-ból próbálom kihozni a napi egyszeri meleg étkezést, és ha kell, inkább én nem eszek. Előfordult, hogy az eladó megjegyezte, ha még vékonyabbra vágja a húst, akkor akár kártyázhatunk is vele.

Használt ruháért és játékért a zuglói Családsegítő melletti adománypontba járnak, állatkertről és nyaralásról pedig szó sem lehet – mondja Edit, akinek egyetlen reménye, hogy elkezdheti végre a munkakeresést. Barbi csak szeptembertől lesz óvodás, de Edit már most nekilátott az előkészületeknek. A családsegítőben segítettek neki megírni az önéletrajzát, amihez egy gyors hajvágás és smink után a Tükörkép Műhelyben készítettek róla előnyös fotót.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

Ha lenne, akkor akár már most is elvállalnék valamilyen négyórás munkát, szeptembertől pedig teljes állásban szeretnék dolgozni. Egyedülálló anyaként viszont nagyon szűkösek a korlátaim. Olyan munka jöhet csak szóba, ami 8-tól az óvoda végig tart, és hétvégén nem kell dolgozni.

Edit reménykedik, de tisztában van a mai magyar realitással.

Ha lesz munkám, akkor is csak ott leszünk, hogy élünk, de nem tudunk majd hétvégente a Balatonra járni. Külön órákat, táncot vagy fizetős sportot pedig valószínűleg soha nem tudok biztosítani a lányomnak.  

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás
vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.