Közélet

Torgyán József már több éve beszélt a reinkarnációról

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2017. 02. 14. 08:45

Ma temetik Torgyán Józsefet. Az elhunyt pártelnök két könyvéből vett részletekkel emlékezünk rá, s a korra, melynek jellemző alakja volt.
Korábban a témában:

A családomról, küzdelmeinkről és azok mai vonzatairól

Ha ismernék a családomat, és megélhették volna velem mindazokat az embert próbálóan nehéz, de mégis csodálatosan szép, szeretetben és békességben eltöltött éveket, amelyeket a szüleinktől kaptunk, akkor megértenék, hogy miért választottam a különböző politikai lehetőségek közül az Isten-Haza-Család pártjának, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párnak képviseletét.

Szüleim gebei jobbágycsaládból származó és végül magukat a kuláksorba felküzdő apai ága, és drága édesanyám a Vereckei-hágó környéki görög katolikus papi dinasztiából származó hite az Isten-Haza-Család szeretetének mélységes gyökereit táplálták gyermekeikbe.

Ettől elválaszthatatlan volt a munka, és a munkájából élő ember szeretete és tisztelete is. Édesapámék tizenketten, édesanyámék tizennégyen voltak testvérek. Miután kimondhatatlanul szegények voltak, mindössze az anyai nagyszüleimről maradt egy fényképünk. Itt még „csak” kilenc gyermek veszi körül nagyanyámat, aki iskolányi gyermekétől körülvéve fiatalabbnak és szebbnek méz ki, mint sok, ma kilenc művi terhesség-megszakításon átesett olyan fiatal nő, aki még nem hozott gyermeket világra.

Anyai nagyszüleimet itt még csak kilenc gyermek veszi körül a később életben maradt tizennégy közül

Sohasem tartoztam azok közé, akik önmaguk karrierjét családfájuk ősiségével, esetleg családjuk ismertségével, jó esetben történelmi gyökereivel kívánják megalapozni, mégis büszkélkednem kell őseimmel.

Édesapám elei ugyanis több évszázados keserves, földhözragadt jobbágysors munkájának és rendkívül takarékos életmódjuknak köszönhetően tornázták fel magukat kuláksorba. Ennek hátrányos következményeit az 50-es években már mint „kulákoknak” kellett elviselniük a Gebén maradtaknak. Azonban a család minkét ága a legnagyobb megpróbáltatások között is meg tudott maradni magyarnak, és amellett bármilyen fenyegetettség mellett is ki mert állni. Ezért a magyarságtudat szinte családi örökségként maradt rám.

A Torgyán család Újpesten. A jobb oldalon én, a bal oldalon 16 évesen elhunyt nővérem, Elizke. A középen álló személy nem családtag.

Édesanyám volt a család lelke. Amikor róla itt megemlékezem, már a 73. életévemben járok, de hozzá hasonló, szeretettről, istenhittől áthatott, mindenkin segíteni akaró, szinte földöntúlian sugárzó lénnyel még sohasem találkoztam.

E csodálatraméltó tulajdonságai mellett a gyermekeiért valóságos nőstényoroszlánként küzdött. Amikor nővéremet, Elizkét 16 évesen elragadta a kegyetlen halál, amíg édesanyám fizikai ereje megengedte, minden hajnalban elvitte sugárzó szeretetének fényét a Rákospalotai temetőbe, testvérem végső nyughelyére. A mai napig is szinte felfoghatatlan számomra, mekkora erő kellett ahhoz, hogy a később már magára maradt édesanyám Újpestről, a vasúti hídon át, gyalog megtegye azt a sok kilométert, amely a Rákospalota túlsó határán fekvő temetőig (akkor még) vezetett úttalan-utakon. Pedig milyen hajnali órán kellett indulnia, hogy még virradat előtt visszaérjen három életben maradt gyermekéhez úgy, hogy mi már vígan ropogó tűzre és friss kávé illatára ébredjünk. Az iskolába mi már egy boldogságtól sugárzó édesanya óvó szeretetével távoztunk. Hogy mekkora erő kellett ehhez, szinte fel sem foghatom. Sok évvel később, amikor már ismert ügyvédként védtem a temető egyik vezetőjét, ismertem fel milyen törhetetlen akarat, elszántság és mérhetetlen fájdalom kellett ahhoz, hogy az én drága édesanyám még virradat előtt egyáltalán bejusson egy még zárva lévő temetőbe.

Gyermekként ismertem meg, de csak felnőttként értettem meg e hőskölteményt, és még halálos ágyamon is előttem fog lebegni ennek a csodálatos szeretetnek minden akadályt legyőző ereje. Amikor pedig a gyermekeit védő nőstényoroszlánt látom benne, lelki szemeim előtt megjelenik, amint 1944 karácsonyán haldokló testvéremnek az édesanyám felaprítja a szekrényünket, hogy a fázó gyermeknek tüzet tudjon rakni.

Még reményt vesztetten is küzdött a már elérhetetlenért. Látom továbbá lelki szemeim előtt az általam még gyermekként átélteket, amint törékeny, filigrán termetével dühödt oroszlánként rontott a szovjet hadsereg házunkat kifosztani akaró géppisztolyos katonáinak, és végül is üres kézzel való távozásra késztette őket.

Ugyanilyen jelenetet éltem át, amikor az édesanyám szembeszállt és elűzte a még a környékünkről is azt a részeg géppisztolyos katonát, aki bárisnyát (nőt) követelt.

Akik pedig hitetlenkedve olvassák a valóban megtörténteket, azoknak szégyenkezve számolok be arról, hogy miért voltunk képtelenek eleget tenni édesanyám kérésének, amikor megkért minket, két fiát és barátainkat, hogy egy négyajtós szekrényt helyezzünk át az egyik szobából a másikba. Mi négyen, fiúk csak a küszöbig jutottunk a számunkra túlsúlyos szekrénnyel, majd feladtuk a küzdelmet. Később meglepetéssel láttam, hogy az én pici édesanyám görgőkkel, emelőrúddal és mindenekelőtt törhetetlen akarattal elérte azt, amire négyen, erős fiúk képtelenek voltunk. Édesanyámnak ez a hite és akaratereje sokszor lebegett a szemem előtt, amikor látszólag túl nagy fába vágtam a fejszémet. Édesanyám példáján megtanultam: nincs túl nagy fa, csak gyenge akarat.

 

 

A megbízható halottaskocsi

Ha jól emlékszem, egy keceli mezőgazdasági napra való meghívásom alkalmával a szervezők közölték az ellenem elkövetett robbantásos merényletek folytán a védelmemre kirendelt kormányerőkkel: egy hintósorral kívánnak a településen keresztülvinni az ünnepi esemény helyszínére. A hintó persze valójában egy homokfutó volt, csak kisgazdakörökben nevezték hintónak. Nem vitatom, hogy az ilyen „hintós” bevonulásnak negatív következményei is lehetnek. Felborulhat a homokfutó, ijedős lehet a ló, és megbokrosodhat a szembejövő forgalom valamelyik gépkocsijának engem üdvözlő kürtjelétől is. Nem várt események tehát nem csak az emberekkel, hanem a lovakkal is történhetnek. Ezért megértettem, hogy az értem felelős kormányőrség parancsnoka nem karja engedélyezni a „hintós” bevonulást.

Nekem azonban a Független Kisgazdapárt elnökeként tisztelnem kellett a kisgazdahagyományokat. Ezért közöltem a kormányőrség parancsnokával: ha engedélyezik, ha nem, részt veszek az eseményen.

A kormányőrség parancsnoka megállapodott a helyi szervezőkkel abban, hogy előzőleg biztonsági szempontból megvizsgálják a „hintót”, amelyen engem fognak vinni.

A parancsnok az illetékes kormányőrök társaságában a helyszínre utazott, s a műhelyben megtekintettek egy éppen felújítás alatt álló „hintót”. Arra a kérdésükre, hogy ezen fognak-e engem szállítani, a talpig becsületes, de csavaros észjárású kisgazdák azt válaszolták: ilyen kocsin visznek majd.

A parancsnok azonban ragaszkodott ahhoz, hogy pontosan azt a hintót tekinthesse meg, amelyen majd én fogok ülni, de a sors fintora folytán ez akkor még nem volt lehetséges.

A szervezők közölték vele, hogy azt a kocsit még nem állították munkába. Ugyanakkor biztosították a kormányőrség parancsnokát arról, hogy az engem szállító jármű még az általa megtekintettnél is stabilabb lesz. Végül a kormányőrök belenyugodtak a dolgok ilyetén történt alakulásába.

Végre eljött a nagy nap. Elindult a kocsisor. Szívet-lelket melengető volt a piros-fehér-zöld szalagokkal felpántlikázott lovak és kocsik, a helyi népviseletbe öltözött fiúk-lányok és a kisgazda veteránok látványa. Mind-mind dicső történelmünk egy-egy tanúja. A település lakói közül sokan kinn álltak a kapujuk előtt, vagy az ablakból kihajolva nézték a felvonulást, amely impozáns módon és tökéletes rendben zajlott le. Az ünnepség helyszínére érkezve a kisgazda elnök közölte velem:

– Józsikám, boldog vagyok, hogy baj nélkül idehoztuk. Micsoda kukacoskodó emberek vesznek körül téged! Többször is jártak nálunk, hogy megnézzék, milyen kocsin fogunk vinni. De mi túljártunk ám az eszükön, hiszen tudtuk, hogy ránk bízod magad!

– De hát mi volt az a baj, ami miatt nektek túl kellett járnotok a kormányőrség eszén?

– Tudod, Józsikám, az úgy volt, hogy nem találtunk hozzád méltó kocsit. A műhelyben a kormányőrök összevissza rángatták a hintó kerekeit, hogy lássák, azok mennyire stabilak. Nyilvánvaló volt, hogy egyetlen kocsit sem fogadnának el. Végül egy régi halottaskocsit választottunk ki számodra. S hogy a kormányőrök ne lássák, hogy az eredetileg halottaskocsi volt, annak zárt jellegét meg kellett szüntetnünk, a tetejét leszednünk, az egészet átfestenünk, s ülőhelyekkel ellátnunk.

Jót nevettem az eseten, és közöltem velük, hogy egy pillanatig se bánkódjanak a történtek miatt. Azt ugyanis, aki saját halottaskocsiján utazik úgy, hogy azt még látja is, sohasem fogja elérni a halál.

Így aztán a kisgazdák és a kormányőrök egyaránt megnyugodtak, noha a két tábor távolról sem volt egy és ugyanazon eszmeiségű grémiumnak tekinthető. Az én esetemben pedig, úgy tűnik, eddig igaznak bizonyult a fent idézett szólásmondás a halál elkerülésére vonatkozóan. Mert noha a matuzsálemi kort meg sem közelítem, a fiatalságomat sem vesztettem el. Legalább is ezt állítják azok, akik a 75. születésnapomat megünnepelték. Mert megöregedni ráérek 100 éves korom után is. Ahhoz azonban ragaszkodom, hogy tisztelt olvasóim az említett korhatár betöltése után személyesen beszéljék meg velem ezt a dolgot. Kívánom azonban, hogy ne úgy találkozzunk, hogy én üljek a halottaskocsi bakján, önök pedig annak – kényelmesebb – belső részén heverjenek. Inkább vállalják a rázkódást a bakon.

 

 

József és Mária

Nem állítom, hogy nem tudok sokkal inkább jóízűen nevetni, hogyha az általam kevéssé szeretett ismerőseimen élcelődnek, mint hogyha rajtam.

Mégis az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy aki nem tud önmagán derülni, az az életet sem képes felhőtlen boldogsággal szemlélni.

Ezért e könyvemben helyet szántam a velem és a feleségemmel való élcelődések bemutatására is. Ehhez az önök egyetértését annak ellenére kérem, hogy hirtelenjében csak igen keskeny szeletét sikerült fellelnem annak a mennyiségű viccnek, amit velünk kapcsolatban megjelentettek, s ami kötetekre rúgó mennyiséget tesz ki. Ezek között található a rólam szóló vicceket tartalmazó könyv éppúgy, mint a színházi jelenetek és a karikatúrák tömkelege.

Közülük az egyik legszellemesebbnek a József és Mária című tartom.

Ugyanis a tehetséges karikaturista engem mint a bibliai József küllemével ellátott személyt ábrázol, amint egy szamarat vezetek kötőféken.

A szamáron pedig lábát az állat oldalán lógató feleségem látható, Mária-korabeli ruhában. A sivatagi környezet úttáblája pedig Európa felé vezető irányt mutatja, szovjetes zöngével, akként, hogy, „Jivrópa”(sic!).

Másutt dühös bikaként ábrázolnak, amint nekirontok a vörösöknek. De van, hogy úgy jövök ki a Batthyány-mauzóleumból, hogy előbb a fejem látszik, majd deréktól vagyok látható, és így folytatódik, mígnem az egész alakom megjelenik a sírgödörből kiemelkedvén – azaz mint szellem riogatom az embereket.

A velünk kapcsolatos, általam leginkább díjazott színházi jelenet azonban a Mikroszkóp Színpadon láttam.

Ugyan számos méltatlanul durva viccelődés céltáblája voltam, akad olyan finom humorral telített is, amelynek ismertetését nem tagadhatom meg önöktől, csupán azon alapon, hogy e tréfa szenvedő alanyai a feleségem és én voltunk.

Ezért önkritikusan hadd idézzem fel azt is.

– Mit gondolsz, Torgyánné képviselő asszony mikor jut szóhoz a férje mellett az otthonukban?

Mire a kérdezett:

– Úgy tudom, hogy egy órával korábban szokott felkelni, mint a férje.

 

Reinkarnáció

Újabban divattá vált hazánkban, hogy egyes, magukat elég gazdagnak tartó nagyságok (a talpnyalóik és a médiabirodalmuk útján) önmagukat régi dicsőségünk nagyjainak újjászületett személyiségeiként szeretnék beállítani. Így különösen Kossuth Lajos, II. Rákóczi Ferenc és Hunyadi János reinkarnációjaként szeretnek tetszelegni. Ebből következően igen jeles újjászületett személyiségekről van szó.

Ha ugyanis a reinkarnálódottak kevésbé jeles személyek volnának, akkor aligha célozták volna meg azt, hogy Kossuthként, Rákócziként vagy Hunyadiként szülessenek újjá.

Ezért (nagy-nagy tisztelettel) az újjászületettek figyelmébe ajánlom az alábbiakat, hogy valóban Kossuthként, II. Rákócziként vagy Hunyadiként tisztelhessük őket.

  1. II. Rákóczi Ferenc nem ellopta Magyarország pénzét, hanem önmaga vagyonát áldozta fel a haza oltárán.
  1. Kossuth Lajos inkarnációjának el kell döntenie, hogy a szabadságukért küzdő Kossuth mai újjászülötteként, vagy a hazájából menekülni és a nemzet pénzét kimenekíteni kénytelen személyként kíván-e minket szerencséltetni.
  1. A magyar nemzet öklének, a törökverő Hunyadi Jánosnak a nimbuszát áhító főprivatizőr honfitársunktól pedig elvárom, hogy tájékoztasson minket arról, hogy manapság milyen verőt tiszteljünk benne. És mi a véleménye a pestisről? Ugyanis Hunyadi János szerény emlékezetünk szerint Nándorfehérvár alatt e szörnyű kórt kapta meg, nem pedig a szellemei apportért privatizált (igen jelentős értékű) állami tulajdont.

 

Rendkívül tisztelt reinkarnálódottak!

Nézzék el nekem, szerény tudatlannak, hogy az Önök újjászületéséig még álmomban sem mertem remélni, hogy én Kossuth Lajost, II. Rákóczi Ferencet vagy Hunyadi Jánost megismerhetem. Ezt már csak az elhalálozásuk ideje miatt sem gondolhattam. Ezért azt, hogy Kossuthot, Rákóczit és Hunyadit mégiscsak kortársamnak tudhatom, olyan világrengető dolognak tartom, melyet Önöknek köszönhetek. Ezért az ebből fakadó örömömnek hangot kell adnom.

Még akkor is, ha a szemeinket ma már nem Rigómezőre, hanem Lipótmezőre szegezzük – azaz szegeznénk, ha ez utóbbit nem zárták volna be.

 

Falrengető tisztelettel:                                                                               torgyán, a reinkarnálódatlan

 

 

Források:

Dr. Torgyán József: Humor a házban

Dr Torgyán József: Antalltól Orbánig

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

KODAK Digital Still Camera
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.