young girl sitting down alone in the dark.
Közélet

Ezt a traumát nem lehet kinőni

Balavány György
Balavány György

2017. 01. 23. 11:13

Bár a súlyos bántalmazást nemcsak a törvény, hanem a társadalom is elítéli, a többség szerint a pofon és a fenekelés belefér. A téma kutatói szerint nagyon nem. Brouwer Pálhegyi Krisztina keresztény gyógypedagógus, pasztorálpszichológus szerint a testi fenyítés nemcsak veszélyes, de a Biblia sem igazolja.

A szakember – aki Krisztamami néven blogot vezet, és szülőknek nevelési tanácsadó alkalmakat szervez – az úgynevezett KÉK, azaz „kapcsolatra épülő, következetes” nevelés híve. Szerinte a gyerek viselkedése csak tünet, a jéghegy csúcsa. A büntetés–jutalmazás szemlélettel csak ezen lehet módosítani, és elhinni, hogy sikerünk van, pedig mélyebbre nem mentünk: a gyerek „szívéig” –, ahogy a Biblia mondja – nem jutottunk el, a morális részt nem érintettük, az akaratát, a motivációit, az indokait talán meg sem értettük. Csak elértük, hogy ne merjen „rosszalkodni”, vagyis olyat tenni, amit elítélünk. Ilyenkor frusztráljuk a gyereket, nemcsak a  veréssel, másféle büntetésekkel is.

Igazságszolgáltatás az óvodában

Viszonylag könnyen bevésődik a gyermek tudatába, hogy „nem rosszalkodom, mert akkor felpofoznak”. A büntető attitűd a pszichológus szerint épp olyan hatékonyan működik, akár a kutyaidomítás; csakhogy a kutyát nem a saját, önálló életére készítjük fel, és a gyerek esetében sem csupán az önállóságra nevelünk, hanem kiteljesedő, boldog életre.

A büntetés-jutalmazás szemlélet arra készteti a gyereket, hogy viselkedjen másoknak megfelelően, ha el akar kerülni kellemetlenségeket, vagy el akar érni valamit.

Pedig valójában a kapcsolat volna a legfontosabb a számára, ez a legfontosabb hajtóerő. Akkor lesz felszabadult, ha a szeretetkapcsolat fenntartása nem rá terhelődik, vagyis nem az ő viselkedésétől függ. Ha ebben megvan a biztonsága, akkor felszabadultan fedezi fel a világot, nem pedig félve csimpaszkodik a szüleire, azt tudakolva, hogy szeretik-e.

*

A büntetés minden formája kerülendő?

Számolni kell a társadalmi igazságérzettel is. Ha nem bünteted meg a gyereket, aki megszegte a szabályt, amit mindenki tud, akkor a többiek fogják megbüntetni. Ez az óvodában ugyanazt a funkciót tölti be, mint a felnőtt társadalomban az igazságszolgáltatás. Csakhogy az igazságszolgáltatás sem az erkölcseinkre, hanem a viselkedésünkre hat, illetve megvédi a társadalmat a deviáns elemektől. Ha kiküldöm a gyereket a folyosóra, akkor megvédtem tőle a csoportot, de közben vigyáznom kell, hogy az igazi nevelés egyetlen lehetséges közege, vagyis a kapcsolat ne sérüljön. A szankció óhatatlanul létrehozott köztünk egy szakadékot, egy szeparációt, amit csak én tudok áthidalni azzal, hogy utánamegyek és beszélgetek vele, próbálom megérteni, hogy miért viselkedett úgy.

Gyakran hallani, hogy a gyerek hároméves koráig nem érti a szabályok lényegét, ezért a legjobb gyorsan reagálni a szabálysértésre, és kisebb fájdalmakat okozni. És ha időben hagyjuk abba, akkor erre nem is fog emlékezni.

Lehet, hogy nem fogja tudni elmesélni a pszichológusnak, mi történt vele. Minél több bántást él át, annál kevésbé emlékszik később a gyermekkorára. Minél rosszabb lelkiállapotban van valaki, mert védekezésre kényszerül a bántások miatt, annál inkább gátlódik a memóriája. De ha egy emléknyomot nem tudsz felidézni, az attól még benned van és hat rád. Ezért különösen veszélyes a csecsemőkkel szembeni durvaság. Minél kevésbé voltak még szavaid, minél kevésbé volt még tudatod, amikor bántalmazás ért, annál kisebb az esélye, hogy legalább felnőttként meg tudd nézni azt a kisgyereket, aki voltál, és megsajnálni, és alkalmazkodni hozzá, vagyis az adaptáció lépéseit megtenni át tudd érezni és fel tudd dolgozni annak a kisgyereknek a veszteségeit, aki voltál.

Van olyan gyerek, akinek ahhoz kell alkalmazkodnia, hogy fogyatékkal születik, és van, akinek ahhoz, hogy bántották kiskorában.

Father Shouting At Naughty Misbehaved Young Daughter
Fotó: Thinkstock

A gyerek istene a felnőtt

A fizikai fenyítés támogatói gyakran hangoztatják, hogy nem szabad engedni, hogy a gyerek a saját késztetései szerint cselekedjen, mert elszabadul a pokol.

Ez egyfajta világképből fakad. Sokszor az a premissza, hogy a gyerek rossz. Bűnös, mert az eredendő bűn megrontotta természetét, így jött a világra. De a Biblia tanítása az eredendő bűnről nem azt jelenti, hogy mindenestől pokolfajzatok vagyunk, hanem azt, hogy bár ott van bennünk az istenképűség, vagyis a jó, de megvan a rosszra való hajlam is. Ez igaz a gyerekre, és igaz ránk. A gyerek nem ellenérdekelt fél, nem olyasvalaki, akinek le kell törni a lázadását. A gyerek ösztönösen meg akar felelni annak, akihez kötődik. A gyereknek a felnőtt az istene. Viszont a kisgyereknél a prefrontális kéreg, vagyis az agy perspektivikus gondolkodást segítő része még nem fejlődött ki. Ez öt és hét éves kor közt kezd működni, és nagyjából huszonöt éves korra fejlődik ki teljesen. Ezért még egy tizennyolc éves is sokkal impulzívabb, és kevésbé kiszámítható, mint egy idősebb. Tehát

ha egy kisgyerektől azt várom, hogy ne viselkedjen a belső késztetéseinek megfelelően, hanem az indulatain uralkodva azt tegye, amire tanítottam, akkor olyat várok tőle, amire képtelen. És ha büntetem érte, azzal kínzom.

Azért van a szülő, hogy megakadályozza a homokozóban, ha a kislapáttal az egyik dühében meg akarja ütni a másikat, de nem azért, hogy büntesse. A gyerek nem távirányítós készülék, vele kell lenni. És bizony nem elég elmondani neki, hogy mit szabad és mit nem. Mert megértheti ugyan, de bizonyos helyzetekben nem fog bírni magával.  Hiszen apuka is tudja, hogy nem szép dolog ordítani a gyerekkel, időnként mégis elordítja magát. Csak őt nem veri meg érte senki.

Van, akinél  olykor elszakad a cérna. És van, aki terv- és szertartásszerűen veri a gyereket.

A második sokkal rosszabb. Egy kisgyerek azt gondolja, hogy minden, amit a szülő tesz, az jó. A rossz dolgok egyszerűen nem lehetnek a szülő miatt, mert akkor az ő kis világa összezavarodik. A rossz dolgokért önmagát okolja inkább. Még azért is ő érzi magát hibásnak, ha a szülei esetleg elválnak. És az pláne miatta van, ha szegény szülőnek meg kellett vernie őt. Ez hasonló a Stockholm-szindrómához:

egy kézből kapja a pálcát és a kenyeret.

A gyerek úgy fogja érezni, hogy a szeretet és a bántás együtt jár, tehát ha nem bántják, nem is szeretik. Egy ilyen lány valószínűleg olyan társat keres magának, akitől megkapja a bántás-adagját.

Felnőttek kisgyermek szinten

Milyen egyéb következményei lehetnek felnőttkorban a kisgyerekkori bántalmazásnak?

Akit bántottak, és ezt soha nem dolgozta fel, nagyobb eséllyel lesz képtelen a viselkedését szabályozni felnőttként. A dühét esetleg nem tudja kontrollálni, mert nem képes az indulat mellett más tudattartalmakat felszínre hozni, vagyis perspektivikusan látni a helyzetet, úgy, hogy egyszerre több dolog legyen a fejében, és a  belső kontroll az ellentétek konfliktusa belülről megfékezze. Egy kisgyerekkel előfordul, hogy bár szereti a kistestvérét, ha megharagszik rá, akkor elfelejti, hogy szereti, és megüti. Ugyanez van az éretlen személyiséggel, aki megrekedt a kisgyerek-szinten. Aki fel tudott nőni, az indulatosan is képes gondolkozni. Az éretlen ember viszont nem tud egyszerre szeretni és haragudni.

De erre mondják sokan, hogy nézd, engem is vertek, mégis itt vagyok kiegyensúlyozott, boldog emberként.

A legtöbben azért ezt tényleg túlélik, de hogy mennyire kiegyensúlyozott és boldog valaki, azt inkább ne a felszínről ítéljük meg, például ne arról, hogy milyen „jól viselkedik”. Ugyanakkor lehet, hogy nem tudja átélni a saját szenvedélyeit, megélni a saját érzelmeit, és ha hívő, akkor folyamatosan retteg Istentől, hogy mikor jön a csapás, és esetleg ítélkezővé válik ő maga is, mert  ítélkező istenképe van. A büntetés–jutalmazás szemlélet megrekeszti az embert egy bizonyos szinten; sok felnőtt is, sajnálatos módon, így tekint önmagára, és így bánik a környezetével. A gyermekkori bántalmazás élményét nem lehet egyszerűen kinőni, és csak nehéz, hosszadalmas munka árán lehet kigyógyulni belőle, többnyire felnőttként.

Broken porcelain doll lying on the ground.  A visual metaphor for violence.
Fotó: Thinkstock

Ha valaki felismeri, akár ezt az interjút olvasva, hogy eddig rosszul csinált valamit, hogyan hozza rendbe a dolgokat?

Kapcsolata válogatja. Olyan receptet egyszerűbb gyermeknevelési kérdésekben sem szeretek adni, hogy ezt és ezt csináld. A gyereknevelést amúgy mindenki elrontja néha, te is, én is. Ráadásul a felnőtt, aki lesz belőle, nem kizárólag a mi nevelésünk eredménye, hiszen van egy vele született, saját természete is és sok környezeti hatás. El lehet mondani, hogy ez nem volt helyes, és nagyon sajnálom. Ha már nagy a gyerek, akkor legjobb leülni vele, és elmagyarázni a mi saját utunkat. Ha még érdekeljük annyira, végighallgat. Ha maradt bennünk egy kis bizalma, nem fogja azt gondolni, hogy ez megint egy trükk. A kicsik szeretik az ismétlődő dolgokat, a rendet a családban. Egy olyan gyerek, aki már nagyon hozzászokott a veréshez, az meg fog ijedni, ha a verés abbamarad. Meg kell próbálni más módokon biztonságot nyújtani neki, biztosítani a figyelmünkről és a szeretetünkről, tehát nem elég elhagyni a verést. Más területeken nagyon figyelni kell a rutinra, nem elmulasztani az esti mesét, a fogmosást, a reggeli összebújást, sem semmit a napi szertartások közül.

Megnyugodni a labirintusban

Kizárólag pozitív dolgokat kaphat tőlünk a gyerek?

Az erőszakmentesség nem az úgynevezett pozitív neveléssel egyenlő. Szükséges olykor kellemetlenséget okozni, a könnyek fejleszthetnek is bennünket. Például nemet lehet mondani akkor is, amikor nagyon akar valamit a gyerek. Ha vacsora előtt nápolyit kér, és nem akarsz neki adni, akkor ne adj, akármennyire toporzékol. De próbáld megérteni, hogy a számára most a világ legnagyobb problémája, hogy nem kapott nápolyit, és közöld is vele, hogy megérted, de nem fogsz adni, mert van egy szabály, miszerint  vacsora előtt nem nassolunk. Öleld át, ha engedi, hogy hadd sírja el a válladon a bánatát a kielégítetlen sóvárgása miatt. Így biztonságot nyújtottál, miközben megerősítetted abban, hogy helyükön vannak a határok. Nem sérül a kapcsolat, hiszen nem ütöttél rá, hogy csönd legyen, nem szégyenítetted meg,

nem alkalmaztál szeretetmegvonást, hogy „eredj a szobádba és ne is lássalak, amíg így viselkedsz”, nem néztél rajta keresztül, hogy „hisztizz csak, engem nem érdekel”.

Pont ezek a helyzetek, amikor a biztonságot nyújtó kapcsolat közegében a személyiségfejlődéshez vezető alkalmazkodás fontos lépései történnek. Amikor labirintusba kerülsz, falnak ütközöl és nem találsz kiutat, az a frusztráció: akarok menni valahová, és nem lehet. Meg kell tanulni ott a labirintusban megnyugodni, amihez belső, lelki fordulat kell, hogy a kemény érzések, hogy „akkor is ezt akarom, akkor is, és ütöm a falat”, átváltozzanak puha, gyöngéd érzésekké. A nagyobb gyerektől végső soron elvehetjük a telefont, ha nem tudjuk másként elérni, hogy ne egész éjjel cseteljen, de értsük meg, hogy ez nagyon frusztráló. Mondjunk akár valami olyasmit, hogy „megértem, ha dühös vagy, és ezt meg is akarom hallgatni, de a telefonod  nálam marad reggelig”.

Ezek szerint a gyerek nem egyenrangú fél. Hiszen ő nem veheti el a telefonomat, és nem állíthat fel nekem szabályokat.

Fontos, hogy például a fiúknak az apukájuk ne csak a focipajtásuk legyen, hanem a nagy medve, és ők lehessenek a kis medvék. De a hierarchia nem azt jelenti, hogy „én vagyok az úr a háznál, mert én vagyok az erősebb, és az lesz, amit én mondok”. Mert ez erőszak. Inkább természetes hierarchia legyen, amiben van egy magától értetődő szülői „hatalom”. Ez abból adódik, hogy a gyerek rólam akarja lenézni, hogy milyen egy ember, és tőlem, mint szülőtől vár útmutatást.

Azokról a helyzetekről beszéltünk, amikor az általunk hozott szabályokat sikerül betartatni. De mi van, ha nem? Ha a gyerek beoson a spájzba és csak azért is elcsen egy nápolyit? Arra nem a büntetés a megfelelő reakció?

Ha a testvérei előtt csinálta, vagy eldicsekedett vele, akkor a többiek igazságérzete miatt valamilyen büntetést lehet alkalmazni. De én inkább elmondanám a gyereknek, hogy sajnálom, azt hittem, hogy ha elmondom, hogy nem szabad, akkor megérted és megfogadod. Most olyan helyre teszem a nápolyit, ahol nem éred el, mert szeretnék segíteni abban, hogy betartsd, amiben megegyeztünk. Ha nem mutatja is, nagyon fontos neki, hogy mit gondolok róla. A büntetésnek lehet az igazságosságot helyreállító értelme, de a közösség számára történik, nem a gyerek számára, és a gyerek személyiségét önmagában egyáltalán nem fejleszti. A gyereknek nincsen szüksége büntetésre.

(Sorozatunk első és második részét ITT és ITT olvashatja)

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.