dramatic portrait of a little homeless boy, poverty, city, street
Közélet

Apám nem ütött, anyám verhetett agyba-főbe, nem érdekelt

Balavány György
Balavány György

2017. 01. 22. 13:00

Bár a súlyos gyermekbántalmazást nemcsak a törvény, hanem a társadalom is elítéli, a többség szerint a pofon és a fenekelés belefér. A téma kutatói szerint nagyon nem. Sorozatunk második részében bántalmazók és bántalmazottak szólalnak meg. Mindannyian kérték, hogy a kilétüket tartsuk titokban.

Minden gyerek hajlik a rosszra. Ez a bűnre való hajlam a testben keresendő, ami önző módon kielégülésre vágyik. Miután egy gyermek átadja magát a testi vágynak, Pál „bűnös test”-nek nevezi az ő testét (Róm 8,3), azaz bűnnel teljesnek.

(Gyermeket nevelni Isten félelmében, Michael és Debi Pearl, Evangéliumi Kiadó, 2004

 

Egy tavaly májusi, reprezentatív magyarországi felmérés szerint a magyar felnőttek többsége nem gondolja úgy, hogy a pofon, illetve az elfenekelés bántalmazásnak minősülne. Sok esetben a testi fenyítéket alkalmazó szülők vallási hagyományra, illetve hitre hivatkoznak. Azonkívül sokan állítják, hogy őket is így nevelték és a hasznukra vált, valamint hogy meggyőződésük: a gyerek így tanul „rendet és fegyelmet”.

Egyszerű, gyors és hatékony

Amikor anyagot gyűjtöttem a riporthoz, és ezt kiírtam a Facebookra, szinte pillanatok alatt elárasztottak a hozzászólások és üzenetek. Sokan jelentkeztek olyanok, akiket súlyos vagy enyhébb gyermekkori bántalmazás ért, és – érdekes módon – olyanok is, akik előre tiltakoztak és aggályokat fogalmaztak meg a cikk megjelenése miatt. Sokakat ért váratlanul a közlés, hogy

„2005 óta a magyar törvények tiltják a gyerekkel szemben alkalmazott fizikai fenyítés minden formáját, beleértve a pofont és az elfenekelést is.”

Néhány hozzászólást, illetve üzenetet idézek:

„Azt hiszem, itt legalább annyit árt egy erőszakosan liberális álláspont, mint egy erőszakosan fafejű konzervatív. Azt el kell érni egy családban, hogy ne a gyerek döntsön olyan dolgokban, amikért nem ő vállal felelősséget (…) Van olyan gyerek, aki ezt egy összevont szemöldökből megérti, van, ahol bizony el kell menni messzebb is. Ha lehet, el kell kerülni, de ab ovo tiltani szerintem ugyanolyan doktriner dolog, mint esküdni rá. Gyereke válogatja. Van olyan gyerek, akinek az erőszakmentes módszerek több kárt okoznak. A fizikai fenyítés néha lerövidíti a pozitív eredmény elérését mindkét fél számára. Van olyan gyerek, akinél a pofon sem ér el semmit (egy kor után biztosan nem). A gyereknek azt kell éreznie, hogy szeretik, de azt is meg kell értenie, hogy a szülőknek esetenként kényszeríteniük KELLHET őket. Persze az a jó, ha ez a szülőnek nagyobb fájdalmat okoz, mint a gyereknek, mert akkor ritkán fog ehhez folyamodni. ”

„A kérdés az, elég-e neki a szidás stb., vagy nem. Nekem például apámtól elég volt, pedig ő nem vert. Anyám meg verhetett agyba-főbe, nem érdekelt. De előfordulhat, hogy nem elég, és egyszer-kétszer AHHOZ a természethez kell az, hogy a fenekére verjenek. És attól kezdve TUDJA, hogy az ott van, és nem akar kísérletezni azzal, hogy eljusson oda. Ha a szülő konzekvens és figyel a gyerekre, akkor erre NEM lehet szükség egy-két esetnél többször.”

A grumpy older female teacher in front of the classroom
Fotó: Thinkstock

Egy keresztény hölgy a következő üzenetet küldte, mellékelve egy konferencián tanult nevelési modell folyamatábráját:

„Nálunk a gyereknevelésben a pozitív és negatív megerősítések rendszerében helyet kapott a testi fenyítés is, sok egyéb módszer között (amik az ábrán olvashatók). A hangsúly a gyerek szeretetre, tiszteletre, önkontrollra nevelésén volt elsősorban, enélkül tényleg csak gyerekbántalmazásról beszélhetnénk. Nagyon fontos volt a következetesség, hogy a fenyítést ne a szülő frusztrációja váltsa ki (ezáltal kiszámíthatatlanná téve azt a gyerek számára), hanem a gyerek lázadása (2-3 évesről van szó). A gyerek méltóságának szem előtt tartása (nem a megfélemlítés a cél, hanem hogy megkapta a büntetését, és tiszta lappal mehet tovább). Fenyítés után helyreállítás (megbeszéljük, ha kell, stb.) Amúgy az, amit én mondok szerintem nagyon nem tipikus, mert az a fajta fegyelmezés nagyon sok önfegyelmet kíván. De szerintem a mi gyerekeink nem is emlékeznének a verésekre.”

Egy fiatal anyuka a következő levelet küldte:

„Engem anyukám kiskoromban rendszeresen vert. (…) Volt otthon egy nádpálcánk… Hát nem részletezném. Apukám próbált megvédeni, de csak úgy, hogy odament anyuhoz, és azt mondta, hogy ejnye, hát ezt nem kellett volna. Kösz, Apa!

Az iskolában az osztálytársaim, és az iskolástársaim mindig vertek. Én voltam az iskolában az, akit mindig mindenért meg lehetett alázni, mindig meg lehetett verni. Volt olyan nap, hogy beérkeztem, és az egyik osztálytársam akkora pofonnal fogadott, hogy azt hittem, megsüketültem. Érdekes módon bejött az anyám, és előadta, hogy az ő gyerekét nem lehet verni… Ennek az lett a következménye, hogy utána már az utcán is vertek. Kissé vártam, hogy vége legyen az iskolának… Az iskolaigazgató tette be a kaput. Kaptam tőle egyszer egy olyan pofont, hogy majdnem leszakadt a fülem. De mindenesetre többet nem tettem ellene az iskolai szabályzatnak…

Szakmunkásképzőbe kerültem, csupa lány osztályba, mit ad Isten… Elkezdtek rugdosni, verni. Valahogy mindig az áldozat szerepbe kerültem akaratom ellenére is. De ennek is vége lett.

Megismertem az első „igazi” pasimat. Kórházba kerültem, mert eltörte az ujjam. Vége lett. Megismertem az első „férjem”. Miután többször bántalmazott, utoljára kórházba kerültem, mert úgy megvert az apám előtt, hogy bevérzett a kisagyam, gondoltam ennek most már talán véget kellene vetni.

Megismerkedtem Z-vel. Szerinte az nem verés, amit néha csinál… Szerintem maximálisan kimeríti. Már egész hozzászoktam, ha lehet ehhez hozzászokni. Ugyan nála annyi előny van, ha nem ideges, nem üt.

Érdekes, hogy a gyerekeket egyik sem bántotta, csak engem.

A gyerekeket néha én elfenekelem. De nem rendszeres. Inkább akkor, amikor már tényleg nem látom a szavaimnak semmiféle hasznát, és tényleg úgy érzem, hogy minden elmondott szavam pusztába kiáltott szó volt. Inkább tehetetlenség, amire nem vagyok büszke, de őszintén megvallva, eddig ez vált be legjobban. Mert rongyosra beszélhetem valamiről a számat, kizárólag ellenállásba ütközök. De ha néha napján kapnak a popsira, érdekes módon megtanulják.”

„Azért jó lenne, ha a gyerekverő nem mint egy legitim ellenvélemény megfogalmazója jelenne meg! A pszichopatát visszaigazolja, hogy lám, őt meghallgatta egy újságíró is. Ha kíváncsi rá valóban, mi játszódik le ezek fejében, egy pszichológust kérdezzen. (…) Ha nem ezt gondolja, jobb lenne, ha nem írna erről!”

Az a kérésem, hogy ne nevezzük verésnek

Annak ellenére, hogy a magyar törvényi szabályozás világos és transzparens, számos vallásos honlap, könyv, konferencia kifejezetten ajánlja a gyermek alkalmankénti, módszeres testi fenyítését. „A testi fenyítés, amelyet nem haraggal osztanak ki, úgy eltünteti a kisgyerek dacosságát, ahogy a zivatar felfrissíti a levegőt egy forró nyári napon. Gyorsabban hoz eredményt, mint a vita, figyelmeztetés a többi árgus szemmel figyelő csemetének, és szíve mélyén még a megvert gyerek is megérti, hogy azt kapta, amit megérdemelt, ezért csendesebb, kezelhetőbb és valójában boldogabb utána” – írja pl. hívő.hu portál.

Magyarországon is igen népszerű James Dobson Fegyelmezz, megéri! c. könyve, amelyben a szerző (amerikai sztárpszichológus, rádiós műsorvezető, a Republikánus Párt egyik befolyásos személyisége)

arra buzdítja az olvasókat, hogy a fizikai fájdalommal történő büntetést ne utolsó fegyverként vessék be, hanem rögtön, az engedetlenség első jelére alkalmazzák.

Sok keresztény szerint Dobsonnak tökéletesen igaza van, módszerével a gyermek csodálatosan alkalmazkodóvá és kiegyensúlyozottá válik. Dobson egyébként annyiban „progresszív”, hogy a Bibliában található „bot és vessző” használata helyett kíméletesebb módszert javasol. Szerinte a leghatásosabb, ha hüvelyk- és mutatóujjunkkal megcsípjük a nyakszirt alatti izmot – ez nem hagy nyomot, és könnyen múló, viszont igen heves fájdalmat okoz.

Olvastuk Dobson könyvét, de pálcát használunk, mert az biblikusabb

– mondja Zsolt. Fővárosi, kellemesen berendezett lakás nappalijában ülünk. Zsolt mellett a felesége, Zita. Kedves, nyílt tekintetű, mosolygós emberek. A teljes nevüket nem írhatom le, amúgy is erős fenntartásokkal járultak hozzá az interjúhoz. Amikor a Facebook-kiírásomra válaszul levelet írtak, azonnal világossá tettem, hogy ellenzem az általuk alkalmazott módszert. Zsolt első reakciója így szólt:  „akkor ez valami lejárató cikk lesz?”. Biztosítottam, hogy sem lejáratni, sem megszégyeníteni nem akarom azokat, akik veréssel nevelik a gyermeküket, inkább szeretném megérteni, hogy miért teszik ezt.

Titeket is vertek kiskorotokban?

Nem nyilatkozom – mosolyog Zita.

Engem nagyon „szabadszelleműen” neveltek – mondja Zsolt – lényegében azt csináltam, amit akartam. Soha egy ujjal nem nyúlt hozzám senki, pedig megérdemeltem volna. Meg is lett az eredménye. Ez a liberális nevelés nagyobb kárt okozott, mintha néha kikaptam volna. Már az egyetemen elkezdtem féktelenül inni, mindig a legrosszabb társaságba keveredtem. A párkapcsolataim is rendezetlenek voltak, az egyikből rohantam a másikba. És mindezt miért?

Miért?

Mert nem volt helyes istenképem. Úgy képzeltem a Jóistent, mint egy elnéző, jóságos bácsikát. Akivel mindent meg lehet tenni, úgyis megbocsátja. Aztán egyszer hatalmas bajba kerültem, ittasan  összetörtem az apám kocsiját, és komoly sérülést okoztam valakinek, bíróságra került az ügy. Akkor éreztem meg először, hogy bizony a dolgoknak van következményük. Jobb lett volna, ha ezt hamarabb megtanulom! Teljesen összetörtem lelkileg, imádkozni kezdtem, megbántam a bűneimet, és kinyitottam a szívemet Istennek. Emlékszem, ez egy szerdai nap volt, és másnap, a  csütörtöki tárgyaláson felmentettek. Megtértem, egy katolikus közösségbe járunk, ott ismertem meg Zitát is. Ma már tudom, hogy Isten nemcsak szeret, de büntet is, ha kell. A kegyelem és az ítélet nála egyensúlyban van. Ezt is beleírod?

Persze.

A keresztény családban a férfi a pap. Ezt, hogy „pap”, tedd idézőjelbe, légy szíves. Nekem kell itthon képviselnem Istent a többiek felé. Szeretettel, de ha kell, akkor következetes fegyelmezéssel.

Zita felé is?

Vele partnerek vagyunk a gyereknevelésében és mindenben. De a döntéseket én hozom családfőként, és én vállalom a következményeket is.

Zita, te hogy látod?

Én úgy látom, ahogy a Szentírás mondja – mosolyog Zita. – Zsoltra terhelte az Úr a vezetést, mert ő a férfi, én pedig a segítőtársa vagyok. 

Hol vannak most a gyerekek?

A mamánál. Két kislány, egy négy és egy hat éves. Csodálatos gyerekek. Nem akartuk, hogy itt legyenek, nehogy fénykép készüljön róluk vagy ilyesmi.

Eszemben sem volt lefotózni őket. A pálcát megnézhetném?

– Muszáj? – kérdi Zita.

Nem.

Szerintem nincs ebben semmi szégyellni való. – Zsolt feláll, kihúzza a komódfiókot, és egy kb. hatvan centis, vékony fapálcát vesz elő. Kis fogantyúja is van, szorosan rátekert és elcsomózott bőrszalagból. Zsolt belesuhint a levegőbe.

Olyan, mint egy lovaglópálca.

Dehogy, ez sokkal vékonyabb – feleli Zsolt. – nem igazán fáj, de persze csípi a kis feneküket. Nem kapnak ám nagyot.

A pálcát lefotózhatom?

Inkább ne – Zita fészkelődik. – Zsolt, kérlek, rakd el.

Zsolt elteszi a pálcát, két kézzel löki be a komódfiókot. Összecsapja a tenyerét, mintha le akarna pucolni róluk valamit. Visszaül, a kezeit a combjára fekteti.

Vintage image of man paddling boy
Fotó: Thinkstock

Mi a menete a verésnek?

Ne nevezzük verésnek, az a kérésem – mondja Zita.

Rendben, akkor minek nevezzük?

Nevelésnek. Szeretetteljes fenyítésnek.

Hozzáteszem, legalább két hete nem került rá sor – mondja Zsolt. – Akkor volt egy komolyabb engedetlenség, ugyanis megbeszéltünk valamit, és a kisebbik szándékosan az ellenkezőjét csinálta.

Mondjuk azt állította, hogy nem volt szándékos – teszi hozzá Zita.

Na igen, megtoldotta egy kis füllentéssel is. Megbeszéltük, hogy mivel ez történt, jön a pálca.

Mennyit kapott?

Hatot – mondja Zsolt. – a bugyijukra kapják, nem a meztelen fenekükre. De mondom, inkább csíp, mint fáj.

Kipróbáltad?

Hogy…? Ja, persze, a lábamon.

Nem ellenkezett a kislány?

Nem, egy kicsit sírt.

Egy kicsit én is – törli meg a szemét Zita, de mosolyog azért.

Ebből is látja a gyerek, hogy vele érzünk – bólint Zsolt.

Utána megölelgetjük, vigasztaljuk, elmondjuk, hogy most teljesen el van rendezve a dolog. Megmondjuk, hogy nekünk még jobban fájt, mint neki.

És továbblépünk. És ezáltal formálódik a jelleme.

És ez így „biblikus”?

Igen, tessék, össze is írtam, felolvassam? Bekerül a cikkbe?

Igen.

Zsolt kinyitja a Bibliáját, egy lapot kivesz, kihajtja, és olvas:

„Ne sajnáld megfenyíteni a gyermeket, nem hal bele, ha megvered bottal. Te csak bottal vered meg, de lelkét a holtak hazájától mented meg.” Példabeszédek 23:13–14. „A bot és a fenyítés bölccsé tesz, a kényeztetett gyermek pedig szégyent hoz anyjára.” Példabeszédek 29:15. „A gyermek szívéhez hozzátartozik az ostobaság, de a fenyítő bot kiűzi belőle.” Példabeszédek 22:15. Van egy csomó, olvassak még?

Köszönöm, elég lesz. Tudjátok, hogy amikor ezek a szövegek keletkeztek, az engedetlen fiút a Biblia alapján halálra is kövezhették? És hogy például egy „varázsló asszonyt”, vagyis egy mágust meg kellett ölni? Meg hogy a házasságtörőket is halálra kellett ítélni?

Tudjuk.

Ha valaki ezeket is alkalmazni akarná a mai időkben, azzal egyetértenétek?

Afölött már eljárt az idő. – Zsolt arca most egy kicsit keményebb. – Figyelj, mi jóhiszeműen mentünk bele, nem tudom, mit akarsz ebből kihozni. De mindenki előtt két út áll. Vagy elkezdi szőrszálhasogató liberális módon megmagyarázni az Írásból, hogy nem is úgy kell érteni, ahogy van, vagy engedelmeskedni akar Istennek. Mi az engedelmességet választottuk.

Akkor is, ha ez törvénytelen?

Hogy is mondja Szent Pál? Inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint embereknek.

Nem szokták kérni a gyerekek, hogy maradjon el a büntetés?

Néha igen. De muszáj következetesnek lennünk, akárhogy sajnáljuk. Legközelebb majd meggondolják.

Tehát akárhogy könyörögnek, nincs kegyelem?

Azt szeretném kérni, hogy ezt itt fejezzük be – mondja az asszony.

Kézikönyv a gyermekbántalmazáshoz

Zsolték Dobson helyett egy másik protestáns szerzőpáros, Michael és Debi Pearl Gyermeket nevelni Isten félelmében című könyve alapján dolgozták ki fenyítési gyakorlatukat. A Gyermeket nevelni Isten félelmében  (eredetileg: To Train Up A Child) a 2000-es években kezdett terjedni, hatalmas népszerűség és hangos tiltakozás övezi azóta is. 2010-ben Ranschburg  Jenő úgy nyilatkozott, hogy akit e könyv alapján nevelnek, várhatóan beteg lelkű felnőtté válik.

A könyv a kutyák, illetve a lovak idomítását használja analógiaként; az állatoknak sem kell elmagyarázni, hogy mi helyes és helytelen, ugyanez igaz a kisgyermekekre, hiszen még nem érik fel ésszel. A könyv egyenesen azt állítja, hogy

aki nem veri a gyerekét, nem is szereti.

Következzék minden kommentár nélkül néhány kis részlet a könyvből, amely már újszülött kortól javasolja a fenyítést:

Vannak, akik azt mondják: „Tedd gyermekbiztossá az otthonodat!” Én azt mondom: „Tedd otthonbiztossá a gyermekedet!”

Ha ismét a szemüveged után nyúl, mondd újra, hogy: „Nem!”, és parancsodat kísérje egy kis meglegyintés! Vissza fogja húzni a kezét, és a szemüveg megragadását a fájdalommal fogja társítani. Én általában a mutatóujjammal legyintek a kis kezére. Soha nem hallottam, hogy a gyermek ettől sírva fakadt volna. Még az sem tudatosul benne, hogy megütöttem. (kisbabák neveléséről írja ezt a szerző)

Egy újszülöttnek minél hamarabb tanításra van szüksége. Az a szülő, aki elhalasztja a nevelést addig, amíg a gyermeke elég nagy lesz ahhoz, hogy kérdéseket lehessen vele megvitatni, vagy a magyarázatot elfogadja, rá fog ébredni, hogy a gyermek nehezen kezelhető lesz jóval azelőtt hogy megértené a szó jelentését. Amikor az édesanya próbálja a kiságyba tenni a gyermekét, az megfeszíti magát, mély lélegzetet vesz, és ordít, ahogy a torkán kifér. Megkezdődik az irányításért folyó komoly küzdelem. Valaki engedni fog.

A csecsemők és a kisgyermekek egocentrizmusában megnyilvánul a bűn valamennyi formája. De ők természetes, istenadta ösztönökkel elégítik ki természetes szükségeiket. „…már amikor a világra jönnek, tévelygők…” (Zsolt 58,4)

A szülők kezében van a hatalom (egy kis vessző formájában), hogy feloldják a gyermeket a bűntudat alól, megtisztítsák a lelkét, irányítsák szellemét, erősítsék elszántságát, és új kezdetet biztosítsanak számára azzal a meggyőződéssel, hogy minden adóssága ki van fizetve „Zúzódások, sebek tisztítanak meg a gonoszságtól, és a test belsejében is érzett csapások” (Péld 20,30)

Egy testi fenyítés (elfenekelés, megvesszőzés, nadrágszíjazás) elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy megszüntesd gyermeked bűntudatát. A gyermek lelkiismerete (természete) igényli a büntetést.

Szerencsére azonban nemcsak fundamentalista bibliamagyarázatok vannak forgalomban. Akit érdekel a testi fenyítékre vonatkozó bibliai szövegek kortörténeti és hermeneutikai szempontok alapján való vizsgálata – egyben a büntető szemlélet szakszerű kritikája  – az ide kattintva, Krisztamami blogján  izgalmas dolgokat talál.

(A sorozat első részét itt olvashatják, A következő részben Brouwer Pálhegyi Krisztina keresztény gyógypedagógussal, pasztorálpszichológussal közlünk interjút. )

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Soros György illegitim kitiltásokkal gáncsolja a magyar demokratikus diktatúra szárba szökkenését (Array)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.