Közélet

Grecsó Krisztián: Nahát

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2016. 09. 30. 13:19

Mihez kezdjünk vasárnap a szavazólappal? Rajzoljunk rá valamit? Mit? Nagyinterjú Esterházyról és Csoóriról, nyomorról és páváskodásról, Jelmezbálról és belső ruhatárról. Az urbánus fiúknak néha nehezebb.
Korábban a témában:

Eszembe sincs arról kérdezni, miért fáj az bárkinek is, hogy ön nem titokzatos, megközelíthetetlen, nyakát piros sállal óvó, borzongatóan elvont író, hanem zenél, felolvas, irodalmi esteken szerepel, közönségtalálkozókra jár, be az olvasók közé, színdarabot ír, újságot szerkeszt, interjúzik, saját netes oldalt tölt, szóval tisztességesen píározza magát. Inkább arra válaszoljon, miért van az, hogy az iskolai tantermekben az összes magyar költő, író fekete-fehér, révedő tekintetű öngyilkosjelölt a falon?

Beteg iskolai hagyomány, hogy a magyar író, amíg él, legyen bohém, értsd, alkoholista állat, aztán haljon meg szépen, attól megkomolyodik, a személyiség helyét átveheti végre a történeti narratíva, hamvában igazán tekintélyes ember lesz belőle, akiről kiderülhet, hogy éhezett, és nem találta helyét a világban. Ez nem bír kihalni. De hogy is bírna?

Pont ezt csináljuk a politikusainkkal is, gyönyörű, ahogy átíródik és államférfivá nemesül a legutolsó zsivány is.

És ez megy a legszemélyesebb emlékezetben is, ki ne tudna példát a halál után megnemesülő családtagról, akit persze azonnal el is felejtünk, csak egy fotó marad belőle a falon, akihez nincs közünk, se a problémáihoz, se a hibáihoz. A szegvári falumúzeum névadóját életében falubolondjának tartották, az utcában azt gondolták róla, hogy guberál, pedig nagyszerű tanító volt, Jaksa Jánosnak hívták, az ő állományából lett a falumúzeum. Ma ő is komor, fekete-fehér fotó. Hasonlóan íróinkhoz, költőinkhez, mondjuk Móriczhoz, akiről az iskolában nincs elmondva, hogy gyerekek, rengeteget dolgozott, ponyvát is kellett ám megírnia, hogy eltartsa a családját.

Esterházy és Csoóri. Összehasonlítaná kettejük írói imidzsét?

A 2000-es évek elején hallottam beszélni Csoórit, olyan volt, mint egy mise, prédikált.

Mint amikor az indulatos atya a paráznaságot ostorozva leteremti a híveket, de amikor körbenézel, kizárólag nyolcvan fölötti asszonyokat látsz.

Csoóri is szívből letolta a hallgatóságát, és látszott, őszintén fáj neki, hogy a nemzet rendszerváltó elitje nem foglalkozik a magyar kultúrával. Miközben akik ott ültek, nyilván azok körül kerültek ki, akik még küzdöttek, és sokuknak nagyon rosszul esett a dolog. Megmosolyogtam. Másfél évtized múltán kicsit engedékenyebben viszonyulok hozzá, mint akkoriban. Csoóri indulatát a küldetéstudat fűtötte. Az a küldetéstudat, ami a beállított portréin is látszott. Az a küldetéstudat, ami kívülről nézve, és talán távolról is, magát az embert is pózzá merevítette.

Vele szemben Esterházy?

Egészen más.

24.hu / Neményi Márton

Ön érti, miért szerették, tisztelték oly sokan, mitől lett sztár, aztán a halálával hirtelen legenda, annak ellenére, hogy kevesek számára fogyasztható szövegeket írt? Nádas Péter fogalmazott úgy róla az ÉS-ben, hogy „többen szerették, mint ahányan olvasták”. Nádas szerint az a nagy titok, hogy „ő személyiségével és a teljesítményével adja vissza olvasóinak a magyar történelemnek azt a reprezentatív korszakát, melyet az Esterházy név jelez”.

Péter öniróniával tartotta távol magától az őt körüllengő, eredetileg a családnevének járó tiszteletet. És pont ettől az eltartástól lett az az elegáns úr, akire ha ránéztél, azt mondtad, ez igen. A halálával valami elmúlt az életünkből: a nagyság. Nincs tekintély. Nincs apafigura. Nincs biztos pont. Nincs védelem, akihez rossz helyzetekben oda lehet menni, nézni, mit reagál.

Volt egy emlékest, telt ház, az utcán is álltak, én is olvastam fel szöveget, aztán beszélgettünk Gittivel, Péter özvegyével. Induláskor behajoltam a Gitti rendelte taxiba, hogy „Esterházy névre?” A sofőr elképedt, aztán meg azt kérdezte, hogy mi ez a tömeg itt, tüntetés volt?

És hogy tényleg olyan nagy író volt-e, mert minden utasa róla beszél. Mondtam, hogy igen, tényleg olyan nagy író volt, ráadásul közösségteremtő erő. Ha megjelent valahol, átrendeződtek, köré szerveződtek az emberek. Áradt belőle valami, amiből részesülni akartál: a figyelméből, a jó szavából, abból, hogy mond neked valamit. Már beteg volt, amikor a könyvfesztiválon sorolta, a fiatalok közül melyiknek miért jó a könyve, és letolt, hogy miért nem vagyok naprakész, és neki nem válaszolhattam azt, hogy „na de mikor”, lesült volna a pofámról a bőr, hiszen ő vajon mikor. Az ÉS-ben vezette le tömören és okosan Kenyeres Zoltán, hogy Esterházy előtt Kodály, még előtte Illyés, még előtte Babits volt a magyar kultúrának ez az atyai valakije, akiben volt erő irányítani. Mind teljesen más figura. Amikor megtudtam, hogy Péter beteg, Gyarmati Fanni Naplójából jutott eszembe az a rész, amikor értesül róla, hogy Babits beteg, és ezt jegyzi föl: „Úristen, mi lesz velünk?” És folytatja: „Az a borzalmas Illyés fog bennünket irányítani.” És úgy is lett.

Nagyon, nagyon érezni Péter hiányát. Nekem mostanáig az volt a tapasztalatom, hogy bárki meghal, az élet kicsit más lesz, de megy tovább. Most meg nem. Valahogy nem megy tovább. Péterből nem tud fekete-fehér fénykép lenni.

Értette a felelősséget, a közösségi feladatot, tudta, hogy létezik olyan, hogy a magyar irodalom ügye, amiben feltűnnek alkotók, akik lökik a többieket. Nem tudott nem közösségi ember lenni, nem tudott nem segíteni, nem tudott nem figyelni, Oravecztől Krasznahorkaiig rengetegen és sokat köszönhetünk neki.

Miben segített?

Kinek miben. Fordítások, lehetőségek, ösztöndíjak. Nekem az utóbbival. Az ő ajánlására jutottam ki három hónapra a berlini művészeti akadémiára. A nagymamám, aki akkor nyolcvan fölött járt, nem értette, hogyan kerül az unokája ilyen távoli helyre, megkérdezte hát anyukámat, aki édes nyegleséggel közölte vele, hogy „az Esterházy intézte”.

Amikor hazatértem, a nagyi rémülettel a szemében megfogta a kezemet, hogy „fiam, te honnan ismered a gróf urat?”. Mondtam, onnan, hogy író. Gondolkodott, láttam, kattogtak a fogaskerekek, pörgött a felvilágosodás kori probléma, miszerint az íróság vajon társadalmi osztályon kívül helyez-e, a Csokonai versus gabonakereskedő, ugye, végül azt mondta: „Ja, író is?!”

Hetekkel később Esterházy nálunk vacsorázott, meséltem neki nagymamát, mire Péter, aki rendszeresen látogatott egy számára anyapótlék asszonyt Hódmezővásárhelyen, megkérdezte, amikor legközelebb arra jár, átszaladhatna-e megismerkedni a nagymamámmal.

Opsza.

De ebben is figyelem volt, és öniróniával kezelte a főúri gesztust. Másnap megkérdeztem a nagymamámat, jöhet-e Péter, nagyon örült, csak a vele élő nagynéném volt magán kívül az idegtől, hogy ezt most hogy képzelem, hogy most akkor mit csináljon, meszeljenek-e ki, vagy mi legyen. Találtunk időpontot, de Péternek valami közbejött, és azzal lett lefújva, hogy keresünk új dátumot. Csak hát az új dátumokkal az a baj, hogy sosem lesznek. Amikor megtudtam, hogy Péter beteg, felhívtam, bocsánatot kért, hogy sajnálja, hogy nem látogatta meg a nagymamámat. Így, múlt időben, befejezetten. Én meg sután annyit feleltem, hogy sajnáld ezt még néhány évtizeden keresztül, kérlek.

24.hu / Neményi Márton

Esterházy az elitbe született, ön nagyon nem.

Az én pedigrémnek is van előnye.

Például az, hogy hitelesen, belülről írhat népi szociográfiát. Hallom, készül haza, a Viharsarokba.

Tervezem. Jó lenne. Dédelgetem, nagy álom. A Viharsarok 1937-es kiadású, jövőre pont évfordulós lenne megmutatni, mi lett abból a világból. Kicsit másként, mint Féja Géza, hiszen az ő könyve tisztán szociográfia, rengeteg adatot, statisztikát tartalmaz, amire aligha van szüksége a mai olvasónak. Én eltolnám a szépirodalmi nagyriport felé.

„Grecsó Krisztián klasszikus népi író, jó napot kívánok.” Ezt nyilatkozta önről a kiadóját, a Magvetőt is birtokló Líra egyik vezetője, Nyáry Krisztián. Mit jelent ma az, hogy népi? Fideszes író MDF-es beütéssel?

Nem tudom, ma mi az a „népi”. Az mindenesetre biztos, hogy az eredeti népi mozgalomban meglévő szociális érzékenység elillant. A konzervatívnak mondott kör politikai lojalitása csupán ízléstelen, a szociális érzéketlensége viszont megbocsáthatatlan. A mostani „népiek” úgy gondolkodnak egy hagyományról és a hozzá tartozó értékrendről, hogy nem veszik észre, hogy millió szám nyomorban tengődnek azok, akik azt a hagyományt és értékrendet továbbviszik. Iszonyatos, álszent hozzáállás.

Felveszik a sujtásos-magyarost, ott páváskodnak a Vigadóban, miközben tudják, hogy az anyjuk szomszédja szaros csizmában botorkál a boltba, mert a faluban nincs már járda sem a házak előtt.

Hagyják, hogy az őket etető politika nyomorba, gyűlölködésbe taszítsa azt a világot, ahonnét származnak. Mindezt anélkül, hogy felemelhetnék a szavukat! Ezek volnának ma a népiek örökösei?

A népi író az, aki nem a családjából hozott műveltségből építkezik, hanem kirobban belőle az őstehetség. Ez stimmel Grecsóra, nem?

Sajnos nem. Az őstehetség más játéktér. Nekem olyanom nincs. Ráadásul én az íróvá válás előtt gimibe járhattam, az a négy év rá is ment az asszimilálódásra, aztán jött a tanítóképző, remek hely volt, ott megtanultam és elolvastam mindazt, amit érettségi előtt kellett volna, s végül bölcsészkarra kerültem, nagyszerű tanáraim voltak Szegeden. Az őstehetség valami belülről jövő ügy, megél néhány elemivel, és mégis szédületes nyelvi erőt produkál, autentikus, sérült és sértett figurák, mint Sinka. Ilyenek ma nincsenek, vagy annyira rossz a helyzet, hogy ott maradnak a putriban, mert még népi mozgalom sincs, és lassan más folyóiratok se. Nyáry tán arra gondol, hogy nem tudnám, de nem is akarom levetkőzni az eredendően bennem lévő, mondjuk úgy, „bencés-katolikus” neveltetésű, falusi fiút. Ahogy vezetem a konyhát, a hétköznapi életemet, ahogy tisztelem a munkát, az egyenlőséget, a befogadást.

24.hu / Neményi Márton

A nagymamámnál nőttem fel, ő örökítette rám ezt az értékrendet. Ő lett a példaképem. Hamis dolgok történnének velem, ha megpróbálnám kigyilkolni magamból.

Az összes művem abból a világból táplálkozik.

A minap megjelent Jelmezbál ott is, itt is, falun és városon játszódik.

Érdekes, hogy ez mindig szempont nálam. Hogy hol. Akkor már inkább az idegenségérzés fontos benne, hasonlóan a többi regényemhez, és kevésbé az, hol vannak a figurák. Illetve, ha már szempontokat rostálunk, akkor jobb a „mikor”. Az fontosabb. A Jelmezbál az első igazán mai könyvem. Az van benne, hol élünk és miben. És nem közéleti nézőpont ez, hanem a temetői és gyászkultúráé, a szerető szerepé, ahogy ma élhet egy magányos nő vidéken és a többi. Ilyenekből van megszőve a szövet.

Idegenségérzés és szerelem, e kettő ott az összes Grecsóban. A szerelmes szövegekre utalva írja egy női olvasó valahol a neten, hogy „a Grecsó a farkával ír”. Ez ugye dicséret?

Ezt írják? Nem biztos, hogy dicséret.

Eggyel erősebb kifejezést használt a hölgy, de hát mi úriemberek vagyunk.

Nem hiszem, hogy azzal írok. Néha túlzottan agyas próza ez. Ha már a bajokat keressük.

24.hu / Neményi Márton

Szerintem nem lenne baj. De varrjuk el a népi-urbánus szálat. Tűnek van hozzá egy hosszú idézetem. Az úri gyökerű, de ma inkább az urbánusokhoz sorolt Kukorelly Endrétől való, aki két éve azt követően adott interjút, hogy a tokaji írótáborban leütötte őt egy ittas „népi” író. Csomó kérdés következik a szövegből. „Életem egyik meghatározó élménye volt egy összejövetel a választások utáni nyáron. Egy literátor értelmiségi társaság, csupa kolléga, meghívott egy főzésre. Én nem tartozom a brancsba, de mind a barátaim, bírjuk és tiszteljük egymást. Legalábbis én őket. Szokásosan egymás közelében nyaraltak a Balaton mellett, összetartanak, szuperokos, tehetséges véleményformálók. Én pedig akkoriban lettem parlamenti képviselő. Vacsora után egy hosszú asztal mellett három és fél órán keresztül lőttek rám folyamatosan. Úgy harmincöten. Nem a személyemre, hanem a Lehet Más a Politika nevű politikai alakzatra. Alapvetően az volt a baj, hogy kiderült, az elempé nem eléggé eszdéesz… Adnék egy forintot, ha a Jóisten videóra vette volna… Nem túlzok, megrázó volt. Benne minden, de minden, az egész elbénázottság. Hogy mennyire reménytelen az egész… A leginkább elutasítóak, kiskáté visszamondók amúgy azok a vidéki fiúk voltak, akiket ez a társaság inkorporált. Érthető, de akkor mellbe vágott. Nagyjából ez történhetett a felcsúti Orbán-gyerekkel is, némi simogatás után elmagyarázták neki, hogy kisfiam, az nem úgy van ám! Hasonló utak, hasonló tehetségek, más előjelű kifutás. A „vidéken maradtakból”, lett ez a nettó magyarművészetiakadémiás frusztráltság-tömeg. Akiket nem tartattak simogatásra méltónak. Aki simogat, tudja, kit érdemes simogatni, a tehetséges van simogatva, ebben nincs hiba. Ez választóvonal. Akit jókor simogatnak, elolvad. Akit nem, az zsidózni és gyűlölködni kezd, nincs ebben semmi új, a múlt század harmincas éveitől így megy.” Na, erre mondjon valamit!

Nehéz. Már csak azért is, mert tudom, kikről van szó.

Ön is ott kalapácsolt a Balaton-parton, Kukorelly keresztre feszítésénél?

Nem, nem voltam ott, de ismerem a baráti kört, jóban vagyunk. Ez egy kis falu, nem nehéz kitalálni, kikre gondolt Bandi. Az is egyértelmű, hogy szerinte ki a simogatott, meg az is, hogy ki az, aki simogatva lett. És persze olyat is tudnék mondani, aki nem lett simogatva. Ezzel a szöveggel az a baj, hogy átveszi az mma-s logikát. Hogy lennének itt, akik benne ülnek valamiben, és akik nem, beavatók, meg beavatottak. Meg hogy akkor van egy fal.

Veszélyes gondolatmenet, valljuk be, mert olyan gondolatok sablonjai maradtak benne… no, nem is folytatom, szóval ez egy régi, rozsdás öntőforma. Szerintem nincsen egyetlen fal, és nincsen kijelölt simogató.

Falak vannak, buktatók és lehetőségek, esetleg segítők, vagy ha úgy tetszik, simogatók, apró és kevésbé apró esélyek, amelyek lendítenek rajtad, és viszik kicsit a keresztedet. Mert persze ott vannak a keresztek, kinek milyen. De mindenkinek van. Az urbánus fiúknak néha nehezebb. A rendre elkallódó, majdnem tehetséges, kicsit írni tudó budai úri fiúk. Nekik se könnyű. De amit mondok, ez nagy különbség, nagyon nem mindegy. Mert nem az egyes szám – többes szám a differencia.

24.hu / Neményi Márton

Önt  simogatták?

Nahát. Most mondom, hogy nem jó a gondolatmenet. De mindaz, ami a „többes szám” mögött van talán menti a kérdést. Volt, akik simogattak, igen. De sosem tartottam oda a fejem. Pontosabb leszek: nem jelentkeztem érte.

Van, aki így is elfogad, van, aki nem. Nehéz megemészteni: ha vidéki fiú vagy, kettős identitásod lesz. Pedig abból csak egy lehet. És így ez nem is kettős identitás, hanem megtört identitás.

Életem első tizennégy éve Szegvár, az összes többi, benne az asszimilálódás városon. Amikor tíz éve Pestre kerültem, nem találtam a helyem, telve voltam bizonytalansággal, haraggal, lényegében ezért kezdtem el sportolni. Aztán minél beljebb mentem, annál inkább látszott, hogy identitásszempontból van itt egy belső ruhatár, ahová hiába küzdök, sose jutok be, és ebbe belenyugodtam.

Belső ruhatár? Ez de jó ide!

Mándy, Utcák. Sándor Pali idézi mindig. Sokat tanulok tőle. „Lennie kell itt egy belső ruhatárnak.”

És?

És elkezdtem nézni, az ideszületettek hogyan használják a várost, és rájöttem, én sose fogom úgy, egész egyszerűen nem megy. Másképp van minden. Mára megnyugodtam, azzal főzök, amim van. Nem szégyen tanulni. Egyre őszintébben merek tanácsot kérni. Nádasdy Ádám sokat segít, Lévai Balázs, sorolhatnám, jó emberek. Érdemes megkérdezni őket.

Az értelmiségi létnek vannak közösségi terei: szórakozóhelyek, koncerthelyszínek, színházak, színházi büfék, fogadások. Vajon hová mehetsz be, mit engedhetsz meg magadnak?

Balázs, na, benne is számos identitás keveredik, szóval, ha nem igazodom el, fölhívom és megkérdezem.

Konkrétan mit?

Múltkor megnéztük Lovasiék zenés színházát az Erkelben. Kérdeztem Balázst, szerinte ilyenkor illik hátramenni a színészbüfébe? Illik? Nekem is? Kell szólni jó szót a szerzőnek? Ott vannak a nagy zenészek. Megoldottam. Vicces, de egyszer volt fordítva is. A Rudas fürdő félelmetes hely, oda magától nem megy senki, oda először leviszik az embert. Elvisz az apád. Vagy a haverod. És megmutatja, mit és hogyan csinálj, onnantól kezdve, hogy hogyan kötöd fel azt a kis izét, addig, hogy viszel-e papucsot. A Rudas az a hely, ahol hamarabb voltam, mint Balázs. Szoktunk rajta röhögni, hogy én vittem le.

24.hu / Neményi Márton

Megesett, hogy kinézték a hátsó büféből?

Hogyne. Azt hittem, mehetek, mentem, és nevetségessé váltam. Vagy annak éreztem magam. Ki tudja? Lehet, hogy nem is láttak.

És?

Nincs és. Kijössz. Kész. Elengeded. A kívülállósság miatt képződnek fura helyzetek. De hát ez ilyen.

Egy fogadáson egy rendező, nevet inkább ne, odajön hozzám, és mondja nekem, hogy „te, az a csaj ott kicsoda? Ott a pultnál”! Direkt nem szólok semmit. „Na, azt a nőt én nagyon meg akarom dugni.” Mondom, „inkább ne, ő a feleségem”. Bólintott és elment, lendület.

Ha minden leégésbe belehalsz, tényleg véged.

Tennék egy kört a kvótanépszavazásról. Vagy ne rontsuk el ezt a szép napot?

Tegyünk. Rontsuk.

Megy szavazni?

Vacillálok. Péterffy Gergely a minap kör-e-mailben kért néhányunkat, hogy ki-ki a saját írói Facebook-oldalán publikáljon „otthon maradtam történeteket”, és ezeket linkeljük egymásba. Csakhogy én nem vagyok biztos benne, hogy otthon maradok.

Hanem?

Inkább rajzolnék valami szépet a szavazólapra.

Bránert?

Nem tudom. Elég gyengén rajzolok.

24.hu / Neményi Márton

Két füvecskés domb között egy hegy, a csúcson forrás. Nem olyan bonyolult.

Igen, ez valószínűleg menne. Az egészben a kormánykommunikáció hatékonysága szomorít el leginkább. Megijeszt. Iszonyú kárt okoz, ami ellen se egy otthon-novellafüzér, se egy összefirkált szavazólap nem tesz semmit. Amit most beláposítottak, nem csupán a könnyen megvezethető, kevéssé tájékozott, így kiszolgáltatott ember agyáig ér.

Sokkal följebb jött a szar. Itt van az orrunknál. Egy liberálisnak tartott ismerősöm jegyezte meg, amikor említettem, hogy a francia határhoz, egy olasz faluba megyünk nyaralni, hogy „te, hülye vagy, a migránsok közé?!” Értelmiségi ember.

Ezek a Habonyék vagy nagyon profik, vagy érzékenyek, mindenesetre ideget találtak, és ez az ideg most benyomódott, és ha majd kipukkad a migránslufi, akkor ez a gyűlölet átrakható bárkire. Csak be kell ülni vidéki kocsmákba. Hogy miket hallott már eddig is az ember!

Miket?

A közönség légből kapott, minden alapot nélkülöző tévhiteket ad elő abszolút igazságként. Ipari méretű rettegést varrva minden konteóra. Mondjuk jönnek a zsidók, már megint ők, és elveszik a mi legféltettebb kincsünket, a vizet. Ezt tényként közölték velem, és folyományaként azt, hogy eztán titokban kell kutat fúrni, hogy ha majd jönnek a zsidók, ne találjanak rá. Az villant át az agyamon, hogy megkérdem, honnan veszik ezt a baromságot, de aztán rájöttem, erre nincs racionális válasz.

És valódi okuk nincs félni?

Dehogy nincs. A minap egy bakonyi faluban hallgatóztam, a mögöttünk lévő asztalnál erdőkerülők, faipari munkások beszélgettek rémülten. Az volt a téma, hogy a Mészáros Lőrinc vett egy házat a községben, amiből az következik, hogy oda minden erdő, oda a település. Mondja az egyik: „Egyetlen perc alatt a Mészárosé lesz minden!” Mire a másik, egy húsz körüli fiatalember: „Hogy lenne már oda! Az az erdő köztulajdon, annyira az enyém is, mint az övé.” Három másodpercre megállt a levegő, majd kipukkadt a csönd, óriási röhögés. Már hogy lenne bárkinek is annyi joga, mint Mészáros Lőrincnek.

Négy éve, amikor legutóbb interjúztunk, szintén beszámolt egy ilyen beszélgetésről, akkor egy barátjával álltak a bogrács jobb és bal oldalán, és a béke kedvéért elengedték a politikát. Megvan még az a barát?

Nincs. Utána még egyszer próbáltunk bográcsolni, de nem sikerült. A baráti körben, sőt a családban is jobbára azok maradtak meg, akik a bográcsnak emberi oldalán állnak. Nincs már másik oldala a bográcsomnak. Csak egy van. De az sem kevés. Vigyázok rá nagyon.

 

Interjúkötet a 24.hu szerzőjétől

Layout 1

„Terike is iszogatott, én is iszogattam.”

“Az Orbán Viktor is geci. Az is geci. Azt is leírhatja.”

Megnézem most »

Kommentek

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.