Közélet

Megtaláltuk a legjobb magyar fesztivált! Szerbiában

Korábban a témában:

Nagyjából tíz éve járok különböző zenei fesztiválokra Magyarországon. Elég sok műfajban kipróbáltam magam a veretős, baszatós, szeletelős elektro-mulatozástól a kamu, kézműves-köcsögös, folklór banzájig. Még az első Gödör Kempingen is voltam. Olyan jól sikerült, hogy nem is szervezték meg többé. Nem vagyok szakértője a fesztiváloknak, de az elmúlt években feltűnt valami. Akkor éreztem igazán jól magam valahol, ha otthon éreztem magam. Újabban egyre ritkábban. Az idei Bánki Tó Fesztivál noha még mindig az egyik legcsaládiasabb buli itthon, de megkezdte a kommercializálódását. Semmi baj ezzel, hiszen egy fesztivállal két dolog történhet: megszűnik vagy megnő. Ez van.

Fesztiválkalandorként tehát elkezdtem kutatni másfajta bulik után. Olyanok után, amik progresszívek mernek lenni ahhoz a túlkínálathoz képest, ami jelenleg a hazai fesztiválpalettán fellelhető. Ehhez egészen Oromig, a Vajdaságig kellett leutaznom, a Malomfesztiválra.

“Hazajöttünk!” 

Mivel lehet elütni egy három-négy órás autóutat az anyósülésen, ha egy fesztiválra megyünk? Természetesen sörözéssel és matekozással, hogy vajon mire is kell majd számítani. Messze lesz-e a szállás? Milyenek az árak, a termékek? Milyenek a szerbek, milyenek a vajdasági magyarok? Nem fognak-e minket lenézni, mert Budapestről jöttünk? Csomó-csomó félelem, ami egyszerűen a tudatlanságból ered. Nehéz  volt korábban megfognom, hogy kik azok a vajdasági magyarok, hiába, hogy geográfiailag belőhető területen élnek, mentalitásukról vagy szokásaikról keveset tudtam. Sokat elmond róluk viszont az, hogy nagyjából egy-két óra alatt otthon éreztem magam.

A Malomfesztivál három évvel ezelőtt egy másik kezdeményezésből, az egynapos Windmill Fesztiválból nőtte ki magát. A táborok szervezésével foglalkozó People Team hozta össze, kifejezetten a vajdasági magyar fiatalok számára. A fesztivál viszont mindössze két évet élt meg, ennek a helyébe lépett a jelenlegi.

A buli koncepciója egyszerű: az Orom közepén található régi malom és egymedencés strand köré sátortábort, néhány italpultot és két koncerthelyszínt húznak fel négy napra. A fesztivál területe néhány száz négyzetméter. Ennek megfelelően a nagyszínpad is maximum akkora, mint egy közepes belvárosi albérlet. Nagyjából 1500-2000 ember fordul itt meg a mulatozás végéig, hogy a térség zenekarin kívül olyan magyarországi előadókat is lássanak, mint a  Middlemist Red vagy a Kistehén Tánczenekar. A mainstream fesztiválzenekarok mellett a helyi underground is képviselteti magát, mint a Lábos Electric Orchestra. Igen, ők ténylegesen lábosokból épített hangszereken játszanak.

“Nem szeretjük a formaságokat, ha kell valami, odamész, kiveszed a poharat a szekrényből, megoldod!”

Éjszaka a fesztiválon mulattunk, napközben pedig a környező falvakba látogattunk el. Oromon egy családi háznál szálltunk meg. A házigazdák – Ottó és Cili – úgy fogadtak minket, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Nem arra kell gondolni, hogy egymás nyakába ugrottunk volna, csak annyit kértek: érezzük otthon magunkat. Ha valamire szükségünk van, oldjuk meg, nem szeretik a formaságokat. Ha egy pohár vizet innánk, vegyük ki a poharat a szekrényből, a hűtőből a vizet. A sörrel és a pálinkával ugyanez volt a helyzet.

Ez a mentalitás viszont nem állt meg a ház küszöbénél. A fesztiválszervezők, a kocsmában a pultos néni, de még a közértes lányok is készségesek voltak, mégsem éreztették azt, hogy turisták lennénk.

“Nincs sok mindenünk, de amink van, szívesen megosztjuk addig, amíg van.” – mondta a kocsmáros néni.

Ahova csak betettük a lábunkat, egyből azzal kezdték a vendégfogadók, hogy elhelyeztek minket a világtérképen. Csapatunkban volt Berlinben élő magyar, Iránban született német állampolgár, budapesti suhancok (jómagam és kollégám), vagy  a Vajdaságban született, Szegeden tanuló diák, mégsem lógtunk ki nagyon a helyiek közül. Oromon és a környékén lévő településeken magyarul és szerbül is jól beszélnek, hiszen a hétköznapokban mindkét nyelvre szükség van.

Völgyesben egy faluházba látogattunk, ahol egy szuper rövid tárlatvezetést tartottak nekünk. A célja nem is annyira Völgyes helytörténetének bemutatása volt, hanem egy apropó arra, hogy a helyiek és az idetérő vendégek néhány pálinka mellett kicseréljék a gondolataikat.

“Szerzek kisbuszt, és ti visszamentek Oromra, ha az úgy jó!”

Völgyes után, vonattal mentünk tovább Zentára. A vonat, amivel mentünk, teljesen kilógott a falusi környezetből. Persze Szerbiában – ahogy itthon is – a régi típusú járművek és a legújabb modellek simán megférnek egymás mellett. Egy-egy elhaladó Yugot és Ladát követően simán elhúz az ember mellett a legújabb típusú BMW. Egy stoppolás alkalmával például csak egy menő BMW állt meg, meg két szegedi raszta srác egy Wolksvagen bogárral.

Zentára érve gyorsan megkajáltunk egy helyi kisvendéglőben. Hatszáz dínárért (egy dínár 2, 52 Ft, a 600 dínáros menü tehát kb. 1500 Ft) olyan vegyes hústálat kaptunk, hogy a végére érve én speciel mozdulni alig bírtam. Sültcsirke, csevap, valami szalonnába csavart fűszeres húsféle és rengetegféleképpen elkészített zöldség. A Balkánon különösen fontos, hogy rengeteg mennyiségű hús mellé hasonló mennyiségű zöldséget is fogyasztanak. A slágerkajákat, mint a csevapot vagy a pljeskavicát eleve ajvárral tálalják a legtöbb helyen. Ami külön érdekesség, hogy bárhol is jár az ember, akár vendégségben, az ital mellé mindig felszolgálnak valamilyen ételt is.

Zenta történelmi jelentőségű város, hiszen 319 évvel ezelőtt innen fordították vissza az utolsó török megszálló csapatokat. A csata emlékéül a városi levéltár tetején egy kilátót is nyitottak. Itt egy állandó tárlat emlékezik meg a törökverésről. A kilátóból ellátni egészen Csantavérig.

Zenta látképe a kilátóból

Mivel lekéstük a vonatunkat, ami visszavitt volna minket Oromra, az ebédlőben minket kiszolgáló pincérfiú kérte, hogy hadd vegye kezébe a problémát. Pár percre eltűnt, telefonált, majd közölte: este nyolckor egy kisbusz fog várni minket a kilátó előtt. Fejenként 200 dínárért visszavisz minket a fesztivál területére, ha az úgy jó nekünk. Ha gond van, akkor a helyiek azt megoldják. Nem kell parázni.

“Nincs olyan, hogy szerb vagy magyar pálinka, olyan van, hogy pálinka. A többi senkit nem érdekel.” 

Csantavérre lovaskocsival mentünk, ami a közel negyven fokban, rázós úton idegenekkel egy kocsiba nyomorogva nem ígérkezett túl jó bulinak. Szerencsére a túrák szervezői – Szikra Csaba és Huszty Zoltán az Experience Balkántól – orvosolták a helyzetet és egy rövid előadást tartottak a Balkán történelmi és politikai helyzetéről. Hogy ez még rosszabbnak hangzik, mint az eddigiek? No para, az ilyen túrákban éppen az a jó, hogy nagyon alkalmazkodóak a szervezők. Jóformán minden kérdésre válaszoltak a balkáni országok kapcsán. Csabi és Zoli ugyanis már néhány éve járja a térséget, jó kezekben voltunk.

A pálinkafőzés tudományáról viszont sajnos nagyon nehéz úgy beszélgetni – különösen egy pálinkafőzővel -, hogy az első 15 percben lediktálnak az ember torkán 3-4-féle pálinkát. Vendéglátónk ráadásul meglehetősen zavarban is volt tőle, hogy hirtelen egy tízfős társaság egyszerre kérdezgette őt arról, hogy honnan ered a nedű. A szerbek legalább ugyanannyira magukénak érzik és nemzeti italuknak tekintik, mint a magyarok, de elég valószínű, hogy a megoldás valahol a kettő között van.

Fotó: Petkó Gergely Ricsi

A visszafelé út hasonlóan meleg és rázós volt, de az ajándékba kapott pálinkának köszönhetően ezek a körülmények már kevésbé voltak zavaróak. Meg is volt a hatása, a fesztivál területére visszatérve önfeledten ráztuk magunkat a Repetitor koncerten, ami jóformán a szerb Nirvanának felel meg.

“Mit kérsz, mindent kapsz.” Ezt egyszer egy barátom mondta nekem, kicsit tréfásan kiparodizálva a nagylelkűséget eljátszó házigazdát. Gyakran eszembe jutott ez a mondat, és éppen azért, mert pont a fordítottját éreztem az öt nap alatt. Nehéz szavakba önteni, főleg pátosz nélkül azt, hogy mit éltünk át. Talán egy másik Magyarországot, ahol nyelvben ugyan azonosak, de mentalitásban jóval irigylésre méltóbbak a vajdaságiak. A fenti csak pár élmény abból a sokból ami az öt nap alatt ért minket. Elég határozottan ki tudom jelenteni, hogy életem legjobb fesztiválja volt eddig a Malomfesztivál, a Vajdaság pedig sokkal több figyelmet érdemel, mint amennyit kap.

Ide haza lehet jönni.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.