Közélet

Tudta? A nők nálunk másodlagos állampolgárok, akiket hímjeink kényük-kedvük szerint molesztálhatnak

Tudta? A bevándorlási válság kezdete óta ugrásszerűen nőtt a nők elleni zaklatások száma Európában.

Ez áll a plakátokon. És a gyűlöletkampány már csak olyan, hogy nem válogat az eszközökben, megül minden meglovagolható hullámot, most főleg a szilveszteri borzalmas esetre felkapaszkodva nyaldossa a tudatunk partjait. Különösen szép ez a vak komondor országában, különösen gyönyörű gondolat a tusványosi párttábor után, ahol viccelődve mondhatnak ilyeneket és cifrábbakat:

A férfiak inkább azokat a nőket szeretik, akiket könnyebb teherbe ejteni, mint gondolkodóba.

És a magyar emberek nézik a plakátokat, elgondolkodnak rajta, valóban tudták-e mindazt, amiről a kék-fehér óriásivá nagyított uszítás hablatyol. És bólogatnak, igen, a nőinket meg kell védeni ezektől az állatoktól. A mi nőinket „azoktól”. A jogos tulajdonainkat. Azokat, akik után csak mi füttyöghetünk az utcán, akiket csak mi bántalmazhatunk, senki más.

Mert ne legyenek illúzióink: a nőket ért atrocitások nem a bevándorlási válság kezdetén jelentek meg nálunk, hanem napi bevett gyakorlat a nők tárgyiasítása, megalázása, szexista megjegyzéseknek kitevése.

Elég volt csak a szűk körömben kérdezősködnöm a mindennapos bántalmazások kapcsán. Nagy Eszteranna magyar-film szakos egyetemista például csak az előző hétről is tudott két kemény és jellemző történetet mesélni:

Múlt hét pénteken délután a Corvin sétányon jöttem haza. Amikor befordultam a sarkon egy nyolc-tíz biztonsági őrből álló csoport beszélgetett az utcán. Két férfi állt velem szemben, a többiek nekem háttal. Ahogy meglátott az egyikük, mondott valamit a körülötte állóknak, mire mind felém fordultak és nézték, ahogyan haladok feléjük. Közben egymásnak oda-oda szóltak és fel-felröhögtek. Nyilván iszonyat kellemetlen volt, meg akartam fordulni, hogy körbemenjek az Üllőin, de mondom magamban, a rohadt életbe, itt lakom, nehogy már ne merjek végig menni az utcán. Úgyhogy kicsit lehajtott fejjel, gyors léptekkel igyekeztem tovább. Odaértem, ahol álltak az utcán, minimális helyet hagyva nekem. Így kellett végig mennem köztük, miközben ezt a párbeszédet hallgattam végig:

A: “Na bazdmeg, már megint egy cigány.”

B: “Jah, látszik, hogy behúzta fülét-farkát.”

C: “De legalább a segge jó.”

És röhögtek.

Szintén múlt héten egyik este a 4-6-ossal mentem a Corvinról az Oktogonra. Valahol félúton felszállt három egyetemista srác – onnan tudom, mert az egyetemről beszélgettek. Kifújtam az orrom, ezért elővettem a telefonomat, hogy megnézzem elkentem-e a zsebkendővel a szájfényemet. Az egyik rám nézett és hangosan közölte:

“Jaj, nézzétek, sminkel, de megd*gnám.”

Megkérdeztem, muszáj-e megjegyzéseket tenni. Na, erre elég gyorsan kaptam elég sok választ mindhármuktól. Olyanokat, hogy:

“Lenyalnám én rólad az összes rúzst.”; “Mit ugatsz?”; “Ó, úgy d*gnálak, hogy befognád.”

Két nő, akik mellettük állt rájuk szólt, hogy hagyjátok már. Erre csönd lett, én pedig leszálltam.

Nem gondolom, hogy bármilyen ruha vagy smink vagy kinézet megindokolná vagy kiérdemelné, hogy egy lánnyal/nővel így bánjanak teljesen random férfiak az utcán. Napi szinten élek át ilyen és ehhez hasonló zaklatásokat, függetlenül attól, hogy éppen kinyúlt melegítő, vagy magassarkú és kisruha van-e rajtam. Teljesen mindegy, mit viselek vagy éppen mit csinálok, csupán a tény, hogy lány vagyok, úgy látszik, megérdemli, hogy naponta megalázzanak. És elegem van abból, hogy nem juthatok el egyszerűen A-ból B-be, mert folyamatosan kerülőket kell tennem és visszafordulnom. Elegem van, hogy reflexszerűen görcsbe rándul a gyomrom, ha meglátok az utcán férfiakat álldogálni, akik mellett el kell menjek. És akkor ma láttam ezt a plakátot. Elöntött a düh az újrakezdett gyűlöletkampány láttán, az egész hányingerkeltő csúsztatáson. És az átélt esetek után olyan artikulálatlan, több soros káromkodás lánc tolult fel belőlem, hogy azt inkább nem idézném.

„Hát hol kezdjem?” – kérdezte egy másik, harminc éves ismerősöm.

A legszörnyűbb egy konkrét támadás volt egy vidéki város kertvárosi részén. Hazafelé tartottam, mikor két pasi először csak méregetni és beszólogatni kezdett a kis szoknyámra, majd az egyik hirtelen lefogott, a másik meg már tépte is le a bugyimat. Pont jött egy rendőrautó, én üvöltöttem, ők elfutottak. Sokkot kaptam. Ez mondjuk tényleg nagyon brutális, már rendőrségi ügy, de a ’kicsik’ legalább ennyire megráznak. A szemérmetlen, undorító ajánlatok például, amit simán benyesnek neked.

Legutóbb az egyik üzleti vacsorán az egyik főnököm, egyébként hatvan körüli úriember – miután elfogadtam a pezsgőt – nem volt részeg amúgy – , amit hozott – a legteljesebb lelki nyugalommal odavetette nekem, milyen szívesen kiny*lna. Nem kaptam levegőt, hazarohantam. És másnap úgy tett, mintha mi sem történt volna. Szerinte ez belefér. Szerinte ezt megtehette velem. Végtelenül megalázó volt.

Egy másik barátnőm épp lakást újít fel, egy nő, Zita a kivitelezője. És nem hitte volna el, ha nem a saját fülével hallja kétszer is, hogy először az egyik burkoló hajtja el Zitát, miszerint nem képzeli, hogy neki egy nő fog dirigálni, majd a közös képviselő üvölti magából kikelten, hogy ő egy nővel nem fog tárgyalni.

Tovább is van, mondhatnám még. Bár megszoktuk a napi inzultálást, mondhatni a betevőnkké vált, és valóban csak a nagyon durva és kirívó esetek kapcsán szólunk meg (teszünk például feljelentést), az erőszak – enyhébb és súlyosabb formában – minden nő (lány, asszony, anya, néni(!)) osztályrésze. Már szinte fel sem vesszük. Ahogy a nők alacsonyabb bérezését, ezt is elfogadjuk. A gyűlöletkeltés helyett például azon kellene igyekezni, hogy felszámoljuk a hazai macsó szemlélet, és legalább a közbeszédből kiirtsuk. De nem látok erre semmiféle törekvést.

Tudta? A nők nálunk még mindig csak másodlagos állampolgárok, akiket az elsődleges hímjeink kényük-kedvük szerint molesztálhatnak.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik