Közélet

„Hagyjatok minket elmenni!”

Belicza Bea
Belicza Bea

szocioriporter. 2015. 10. 24. 11:57

Rácsok mögött, a sárban alszanak kint a menekültek Szlovéniában. Az önkénteseket távol tartják.

Késő este szerpentinen érkezünk a horvát határ melletti szlovéniai Brezicébe. Az úton feltűnő nejlonzacskó és fél pár cipő jelzi, közel vagyunk a célhoz. 200 méterrel arrébb villogó rendőrautók előtt integetnek forgalomirányítók, hogy lassítsunk. A sötétben csak a kommandósok egyenruháján világító feliratból körvonalazódik, hogy az út mentén több száz fős tömeget tartanak kontroll alatt.

Félreállunk. 150 méterről a sötétben továbbra is csak a rendőrök fénylenek, a körbevett tömeget nem látni, csak hallani, ahogy morajlik. A távolból hangos gyereksírás is igazolja, megtaláltuk a menekülteket.

Felettünk villogó helikopter köröz, a rendőrök autókkal vonulnak fel, kiterelnek egy mellékútra minket és a bámészkodó helyieket is. Kikerülnek a sötétből a menekültek is, az úton gyülekeznek, és rendőri kísérettel indul a menet. Telefonnal fotózó fiúktól érdeklődöm, mi történik.

– Elvezetik a zöld határon érkezett menekülteket a dobovai és a brezicei átmeneti táborba, ami 8-12 kilométerre van ide.

– Mióta van ez így?

– 3-4 napja.

– De miért pont itt jönnek át?

– Mert a magyarok lezárták a határt – mondja mosolyogva az autónk rendszámát nézve.

– Akkor most haragszotok ránk?

– Meg Merkelre, mert azt mondta, gyertek, most meg zárni akar.

Az előttünk vonuló tömeg nyugodt, sokan nevetve integetnek, angolul üdvözölnek, kérdezik hogy vagyunk. Egy fiú nem örül nekünk, ezt hüvelykujját lefelé fordítva fejezi ki. Barátai viccesnek találják, én csöppet sem. Tíz helyszínen találkoztam már több ezer menekülttel, ilyen ellenséges megnyilvánulást még sehol nem tapasztaltam.

Nem követhetjük őket gyalog, autóval megyünk a táborba, ott várunk majd. Brezice hatezer lakójából egyet sem látni este 10 óra után az utcán, nincs kitől útbaigazítást kérni. Végre találunk egy giroszost. A tulajdonos készségesen segít, de az utcanév alapján nem tudja, mit keresünk. Gyanút fog, hogy a menekülteket akarjuk megtalálni. Nem mondja, de érezhető, hogy nem örül a hívatlan vendégeknek. Rákérdezek, nem tagadja, de nem is szitkozódik, csak magyarázza az okokat.

Én Dobovában lakom, a 9 apró településből álló járásban 3 ezren laknak. És most itt van 4 ezer menekült meg 600 rendőr, katona, civilek. Ez egy nyugodt hely, mi ehhez nem vagyunk hozzászokva. Helikopter zúg fölöttünk éjjel-nappal. A határmenti óvodákat bezárták.

Úgy búcsúzik, remélhetően, mielőbb visszakapják a régi életüket a szlovének. És a menekültek is – teszem hozzá.

A rendőrség körül van a menekültek gyűjtőpontja. A szalaggal körbekerített focipályán álló katonai gépek látványa nyomasztó. Embereket csak akkor látunk, amikor beosonunk a lezárt területre. Kettős kerítésen keresztül tűnnek fel a menekültek.

Brezice, Szlovénia

Szintén lezárt területen áll a Vöröskereszt és a Caritas sátra is. Picit távolabb, félhomályban főznek fiatalok, szlovén önkéntesek. Meglep, hogy ilyen sokan vannak, úgy indultunk Budapestről, hogy csak 4 önkéntes van, most körülbelül 20.

Arról beszélnek, hogy nemrég 1800-an lépték át a határt és követik őket még 2600-an. Azt mondják, nem vihetjük be az adományokat, majd menet közben tudunk osztani, még bizonytalan, hol, de készítsük elő a dobozokat, zsákokat. Órákig várjuk tétlenül a menekültek érkezését.

fozes
Levest főznek a szlovének, de még bizonytalan, megkaphatják-e a menekültek.

Feldúltan érkezik egy szlovén lány. Visszavonták az önkéntesek regisztrációit, amivel bejuthattunk volna a lezárt területre. Azt magyarázza, nem a rendőrség, hanem a „civil protection” miatt döntöttek úgy, hogy csak a hivatalos segélyszervezetek dolgozhatnak itt.

A levest sem oszthatjuk mi, de a Caritasnak átadhatjuk. A ruhákat próbáljuk kivinni oda, ahol vonulnak.

Kellene segítség, de nem kérnek

Újra válogatunk, csak olyat, amit nem kell próbálni, gyorsan a vonulók kezébe nyomható. Be kell még gyűjtenünk pár plédet a lezárt területről. Egy szlovén lány elintézi, hogy bejussunk. Azonnal megjelenik egy ijesztően férfias rendőrnő. Apró termetű, de a mozgása azt sugallja, a kőfalnak is nekimegy, ha kell. Szőkére festett hajából csak egy csík van a leborotvált fején. Tőlünk 50 méterre kiabál. Nem velünk, de világos, hogy rólunk. A szlovén önkéntes fordítja, hogy a kollégáit vonja kérdőre, miért nem dolgoznak, miért engedik be „ezeket”. Őrjöngése ellenére sem tettek ki minket, amíg nem végeztünk.

Bepakolunk a kukoricásmenti osztáshoz. A szlovének is elkeseredettek:

Itt vagyunk haszontalanul, a menekültek meg megfagynak. Nagyon nehéz segíteni, ha távol tartanak minket.

És általában hogyan viszonyulnak a menekültekhez a szlovének? – kérdezem.

Rasszisták! – jön a határozott válasz, majd finomít – Ljubljanában sokan segítenek, de vidéken, nagyon ellenségesek velük.

Nem is rasszisták, csak sokakat nem érdekel egyáltalán, mi van a menekültekkel – mondja egy másik lány.

Ha a szlovénokat nem érdekli, akkor a külföldiekkel kell összefognunk, hogy segítsük ezeket az embereket.

Elindulunk végre a határba, de azonnal meg is állítanak minket, hogy változott a helyzet, oszthatjuk a ruhákat. Kipakolunk, de gyorsan lefagy a mosoly az arcunkról, amikor megállítanak a segélyszervezetek sátra előtt, hogy oda mi nem léphetünk be, csak hagyjunk ott mindent, majd beviszik. Szóval nem mi osztunk, hanem a Caritas. A szervezet egyik önkéntese is értetlenül áll a döntés előtt. Azt mondja, nagyon nagy szükség lenne minden adományra és sok önkéntesre, de nem engedhetnek be szabadúszókat.

Kordonok választják el egymástól a menekültcsoportokat.

Hajnal kettőkor elkeseredetten vonulunk vissza, de mit veszíthetünk felkiáltással, elindulunk oda, ahol a menekülteket tartják bezárva. A szalagokkal védett területen simán átsétálunk, a kordonokkal körbevett résznél megtorpanunk. Nem parancsszóra, csak a látvány miatt. A rácsokkal elválasztott csoportok egymásnak feszülve, várják a kiszabadulásukat az egyik oldalon, a másik oldalon szellősebben fagyoskodnak az emberek a földön ülve, fekve. Van olyan hely, ahol egy-egy fiú áll mindenkitől elzárva. Nem tudni, milyen szempontok alapján vannak szétválasztva. Ahol tolonganak, buszra várnak. 10-esével engedik őket ki.

Átveszik, de nem osztják?

Egy külföldi önkéntes lány blöffel szerzett regisztrációt, így ő már beljebb látott. Azt mondja, a Vöröskeresztnek ne adjunk át semmit, tele a raktáruk, de nem osztják ki.

Annyi a vacogó ember, úgy döntünk, megpróbáljuk a kabátosztást kézből, engedély nélkül. A rendőrök beengednek, de a Vöröskereszt munkatársa kiküld mindenkit arra hivatkozva, hogy „összekeverednek a menekültek”. Nem kérünk kifejtést, megelégszünk, hogy kívül a buszhoz igyekvőknek a kezükbe nyomhatunk egy dzsekit, plédet.

Egy svájci önkéntes lány fáradtan, izgatottan érkezik. Azt mondja, a menetben kell segíteni az embereket, nagyon sok gyereket, mert nem bírnak 12 kilométert gyalogolni éjjel sárban, vízben. Mire megtudnánk merre kell mennünk, ő eltűnik. Egy szlovén önkéntes másik tábort javasol, de útba ejtjük Dobovát. A pici, 700-fős faluban is a rendőrség körül szállásolták el a menekülteket. Itt is nagy a katonai készenlét és itt is kerítések mögött, a szabad ég alatt alszanak emberek. Hogy elviseljék a hideget, tüzet raktak.

csizma
A 700 fős Dobova lakóit zavarja ez a látvány

Itt sem oszthatunk, csak a Vöröskeresztnek adhatnánk át mindent, már nem bízunk, inkább elindulunk megkeresni a menetet. Erdőben, földúton autózunk, amíg a szlovének kisbusza el nem akad a sárban. Visszafordulunk. Egy kis falu kisutcájában előttünk vonul ki a sötétből pár menekült rengeteg gyerekkel, van aki vigasztalhatatlanul sír, más meg olyan eleven, mintha játszótérre menne. Gyorsan ajánlunk nekik meleg ruhát, de az őket kísérő rendőrök nem engedik, hogy megálljanak.

A szlovénok mára feladják, mi visszatérünk a brezicei táborhoz. Hajnal négy óra, minden sokkal csendesebb, mint egy bő órája. Határozottan besétálok közel a menekültekhez, senki nem kér már regisztrációt. Kintről majdnem üresnek tűnik a tábor, mivel csak az álló, ülő embereket lehet látni. Bentről más a kép. Szorosan egymás mellett fekszenek férfiak, nők, gyerekek, a többségnek semmije nem látszik ki a pléd alól. Zavartan állok a ketrecbe zárt, vacogó embereket nézve. El is fejtem egy pillanatra, hogy már semmivel nem tudok segíteni, amikor megkérdezem egy álló nőtől, van-e valamire szüksége. Azt mondja, neki nincs, de itt van egy terhes nő, aki nagyon fázik. Egy tizenéves fiú segít az angol kommunikációban és izgatottan kér, intézzem el, hogy bevigyék a sátorba a nőt, mert nem bírja ezt a hideget. Ekkor kibújik a pléd alól a fiatal nő és mutatja a nagy hasát. Nagyon meggyötört, sírva könyörög a saját nyelvén. Egy vöröskeresztes nőt hívok, segítsünk! Kicsit ellenségesen indít, így felel a kamaszfiúnak:

Igen, ő fázik. Én is fázom. Te is fázol, mindenki fázik.

Amikor rendőrért megy, hogy kiszabadítsák a terhes nőt és átkísérhesse a sátras helyre, – ahol ugyan teltház van, de még valahova beteszik-, világossá válik, hogy a tehetetlenség miatt ingerült. Félrehív és odasúgja, hozzak tejet valahonnan a gyerekeknek legalább. Egy pékségben sikerül tejet vennem, igaz, hideget, de az eladó – akinek a rendőr férje is sokat túlórázik a menekülthelyzet miatt- készségesen forró vízbe nyomja a hűtőből kivett italokat, hogy ne legyen olyan jeges a gyerekeknek.

tömeg
Rácsok mögé zárva, a földön alszanak a menekültek 5 fokban.

Visszatérve, kérek engedélyt a rendőröktől hogy tejet oszthassak, olyan hangsúllyal, mondja, hogy persze, mintha ő akart volna már kérni.

Miközben tejet töltök egy síró csecsemőnek, az anya épp vetkőzteti a gyereket, elkeseredetten nézi, hogy tisztába kellene tenni, de nincs mibe. Visszarohanok popsitörlőért, az még akad a kocsiban, pelenka viszont nincs. Két frissen mosott vászontáskát tudok felajánlani. Ezt is csak dobni tudom, mert ő távol a rácsoktól ül a gyerekkel, körülötte mindenki alszik. Nem mérlegelés kérdése, megalázó-e dobni, megalázó-e pelenka helyett szatyrot adni. A helyzet ennyit enged. A kordon mellett haladva sorra hívnak az emberek, hogy csak egy kis vizet szeretnének, gyógyszert megfázásra, egy fiú pedig cukrot kér, hogy legyen valami energiája ezt elviselni. Szopogató tablettán kívül más már nincs nálam, de annak is örül, mint ahogy rajta kívül még vagy 30-an, akik torokfájásra panaszkodnak.

Egy rendőr hív beteg gyerekhez, kérdezi, orvos vagyok-e, mondom, nem, de szerzek. Visszarohanok a Vöröskereszt sátrához. Épp távozóban vannak hatan, kérem, jöjjenek, a „központba”irányítanak, a lezárt részre ugyan bejutok, ott azonban orvos már nincs.

Brezice

Fél 7 van, már világos. A tehetetlenségtől bénultan állok a tábortól távolabb és figyelem, ahogy újabb tömeg érkezik és kísérik őket az épületbe regisztrációra. Megáll mellettem egy helyi nő és beszélni kezd hozzám. Angolul jelzem, amit eddig mondott, abból egy szót sem értek. Könnyedén vált angolra és megosztja velem, mit gondol erről a helyzetről.

Nem idevalók ezek az emberek. Más a kultúrájuk. Ennek nem lesz jó vége. Mi lesz ebből 2-3 év múlva?

Amikor kiderül, hogy én önkéntes vagyok és segítem ezeket az embereket, akkor sem fordít hátat, nem akar felköttetni velük együtt és még csak nem is nevez hazaárulónak. Hanem meghív egy kávéra magához. Kérem, előbb jöjjön be velem a menekültek közé. Nem mer szembesülni közelebbről a problémával.

Nem bírok. Nekem van szívem, sajnálom őket. Csak a családomat még jobban.  

Két kilométerre lévő barátságos otthonában, kiderül, egy magyar termék árusítása miatt töltött pár hónapot Budapesten és van is 2-3 magyarul beszélő szlovéniai ismerőse. Nem rest reggel 8-kor skype-beszélgetésre invitálni őket, hogy elújságolja, egy magyar önkéntessel kávézik. A szomszédban lakó lányát is áthívja, vele is beszélgetünk a menekülthelyzetről.

A barátnőm önkéntes. Azt mondja, az egyik csoport nagyon kedves, hálás, a másik meg agresszív. Volt, hogy vizet osztott és egy dühös nő hozzávágta a palackot. Nagyon sírt. A gazdasági helyzetünk sem erős ahhoz, hogy segítsünk ennyi embert.

Anyja is hozzáteszi további aggodalmait:

Itt van, hogy a gyereket nem tudják iskolába küldeni, mert nincs pénz buszjegyre, ők meg ingyen utaznak. És a vöröskeresztes barátnőm szerint fertőző betegek, mindenki köhög.

Elmondásuk alapján a szlovén közszolgálati média is erősíti a félelmüket, ennek ellenére én nem vagyok ellenség, nem gondolják, hogy az a felelős ezért a helyzetért, aki támogatja az elesetteket, sőt szerintük is szükség van erre, de ők a jövő bizonytalansága miatt ebben nem akarnak/tudnak részt venni.

Villámlátogatásra egy horvát barát is betoppan. Őt is bevonja egy mondat erejéig a témába:

Horvátország küldte nekünk ezeket az embereket. Mi ettől még barátok vagyunk – mondja viccelődve új ismerősöm.

10-kor visszavisz Brezicébe. Úgy búcsúzunk, hogy tulajdonképpen egyet kívánunk mindketten, hogy legyen ennek vége mielőbb.

A tábor fölött füst száll, egész éjjel tüzeltek a menekültek, hogy ne fázzanak. Buszok állnak sorban, viszik a szerencsésebbeket már Ausztriába. Van, aki fut, hogy mielőbb feljusson, sokan sántítanak és vannak, akik a füst miatt szájuk elé tartott kendővel, köhécselve hagyják el a tábort. Egy középkorú férfi szemrehányó thank you-val búcsúzik a szlovénektől.

Távolabb kiabálás hallatszik, főleg gyerekek hangja: Let us go! (Engedjetek elmenni!) Aztán váltanak a rácsok mögött kapaszkodó gyerekek és azt skandálják: Open, open! (Nyissák ki!)

FRISS: Egyre több a magyar önkéntes Brezicében. Másnap már regisztráció nélkül is oszthattak adományt. A tervek szerint folyamatos lesz a magyar jelenlét a táborban.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.