Elmesélem, hogy is van ez a nőkkel, meg az egyenlőségekkel, mert úgy tűnik, mostanában elég könnyű felkerülni az újságok címlapjára, én meg sose voltam még ott, és hát szeretnék. Meg hátha vén fejemmel tudok valami újat mondani a kislányoknak.
Szerencsétek van, mert nem egy belvárosi zsidó értelmiségi család egyszem leánya vagyok, aki habos kakaón nevelkedett és akiknél szombatonként összejött vacsorára és egy kis beszélgetésre a kortárs írók mindegyike, a jelentősebb képzőművészek és a színészek közül az, aki számít, hanem egy tenyeres-talpas alföldi menyecske, így most nem a gender-kvótáról és londoni tanulmányaimról tartok egy egyébként igen érdekes előadást, hanem mesélek magamról.
Kezdjük ott, mikor eljöttem a vámügynökségről. Túl voltunk a csatlakozáson, de a mi belterületi irodánk megmaradt a szerb határ közelsége miatt. Persze munkánk alig volt, a kollégák szép lassan átmentek máshova dolgozni. Végül én is úgy döntöttem, megyek, mert még mindig jobb menni, mint hónapokig várni arra, mikor zárják be végleg az irodát. Mentem, bár nekem nem volt hova. Abban bíztam, hogy a kapcsolati tőkém révén hamar találok magamnak állást, hisz mindenki ismer a városban.
Itt állok a kapui előtt
Nem így történt, munkanélküli lettem. Kezdetben válogattam az állásajánlatok között: önhitt voltam és dacosan azt hajtogattam, nem végzek rangon aluli munkát! Én, aki évekig egyedül vittem egy vámirodát, nem leszek egy négy fős bété titkárnője, akinek az lesz a legbonyolultabb feladata, hogy lungót főz. A szarvasival.
Az tényleg nem lettem, lettem viszont kasszásnő a MÉH-telepen, de ne szaladjunk ennyire előre.
Majd’ két évig mentem munka után. Először a közigazgatási álláspályázatokat hagytam el. A köztisztviselői bértábla nem kedvezett nekem: harminc évesen idősnek számítottam, ráadásul volt szakirányú diplomám, és egyéb pótlékokra is jogosult voltam. A közigazgatási szerveknek, hivataloknak jobban megérte egy fiatalabb és diplomával nem rendelkező embert felvenni. És a hivatalban mindig mindenkinek van egy aranyos kis ösmerőse, akinek éppen nincs munkája. Vagy most érettségizett és oly aranyos. Szóval, egy idő után az Államigazgatási Főiskolán szerzett diplomámat nemes egyszerűséggel kihúztam a szívíből. Hogy a jogra járok, be se vallottam soha.
Így sem lett könnyebb a helyzet, mert akkor már több éve férjnél voltam. Oszt gyerök sehol. De még lány se. Az állásinterjúkon szemrebbenés nélkül kérdezték meg, meddő vagyok-e, és ha nem, akkor miért nincs. Mire várunk? Mit szól ehhez a férjem? Miért nem szülök én gyereket? És kezdődött a gyanakvó méregetés: biztosan azért akarok csak elhelyezkedni, hogy meglegyen az egy év bejelentett munkahely, ami a gyedhez kell, aztán szülök ötöt. Egymás után. És ott maradok a munkáltató nyakán és fizetheti az éves szabikat is, én meg röhögök a markomba két pelenkacsere között.
Jó, hát ti velem nem csesztek ki, gondoltam és elkezdtem egy másoddiplomás képzést Pécsen. A jogi kar mellett. Vicces időszak volt. Az anyagiak? A férjem vállalkozása ment annyira, hogy hó végéig elég volt és tudtuk fizetni a csekkeket. Nyaralás, új ruhák nem voltak, de az jobban fájt, hogy könyvek sem. Tanultam, tervezgettem, mi lesz a suli végén.
Van hitem a magas falak előtt
Aztán a tervekből nem lett semmi. Nem csak azért, mert a férjem nem hitt a tervemben és kerek-perec megmondta, hogy nem invesztál bele, de azért is, mert a megrendelőinket elveszítettük, más tevékenység után kellett néznünk. Volt egy működő káefténk, a sónak folytatódni kellett tovább: nyitottunk egy üzletet. Beültem a boltba. Rendeltem az árut, áraztam, szombat délután programokat szerveztem. A férjem közben megkapta az állást, amiről mindig is álmodott. Tőle nem kérdezték, van-e gyereke.
A boltot körülbelül két év múlva zártuk be, hatalmas adóssággal. Én megint állást kerestem, találtam, feketén. Eladó lettem, másnál. Ötszáz forintos órabérért. A szombatokat önként vállaltam. Bíztam benne, hogy majd bejelentenek. Másfél évig. Aztán, egy pénteki napon a munkaügyi kirendeltség honlapján találtam egy adminisztrátori állást. Felvettek!
Nem kérdezték, ki fia borja vagyok, van-e gyerekem, hány, mert két nap múlva munkába kellett állnom. Négy hónapig dolgoztam itt, a MÉH-telepen. Nagy veszekedés volt otthon, mikor felmondtam, de az idő engem igazolt. Volt olyan kolléga, aki két év múlva is pereskedett a munkaügyi bíróságon a csődbe ment céggel.
Újabb munkanélküliség következett. Már senki nem kérdezte, van-e gyerekem, az állásinterjúkra ugyanis be sem hívtak. Az a kevés állás, ami a szülővárosomban akadt, szájhagyomány, protekció útján kelt el. Néha álmodoztam és budapesti állásokat nézegettem, aztán rájöttem, hogy az évek alatt szépen lassan kikoptam a munkaerőpiacról.
A férjem fizetése arra volt elég, hogy hónap közepéig meglegyünk. És fizessük a hitelt, amit az üzlet bezárása után vettünk fel, hogy az adósságainkat kifizessük belőle. A beszállítókat, akik tudták, hogy szarban a haza, mégis velünk együtt reménykedtek, hátha még jóra fordulnak a dolgok és adtak árut átutalásos fizetéssel. A főbérlőt, aki minden héten bejött hozzám, nem azért, hogy a féléves tartozásunk miatt verje az asztalt, hanem hogy azt kérdezgesse, vannak-e jó hírek, jobban megy-e a bolt. A közös költséget. A cég adósságait.
Akaratod rabja voltam
Újabb állástalanság. A változás annyi volt, már nem is reménykedtem. Már arra se emlékeztem, milyen az, amikor a saját pénzemből veszek valamit. Milyen, amikor van pénzem a bankszámlámon. És persze jönnek azok a nyomorult helyzetek, mikor kéne menni állásinterjúra, de nincs mibe. És azok is, amikor veszekedéskor a fejünkhöz vágják, hogy takarodjunk el dolgozni.
És jönnek az együttérző tapintatosak, akik minden alkalommal, ha összefutunk velük, megkérdezik, hogy na, találtunk-e már valamit és hogy szegénykém, hát ezért tanultál annyit, hát ezért aztán érdemes volt. És jönnek a diszkrétek, akik megkérdezik, hogy na mi van a pocaklakó projekttel, hát ne hülyéskedjünk már, na, hát ennyire önzőek nem lehetünk! És ne felejtsem el, hogy tik-tak-tik-tak. Úgyhogy végül nem megyünk sehova, és a szemetet is este visszük le.
Derült égből jött az új munkahely, egy évig volt nyugi, de a náci szakmunkás, akire az anyacég a mi kis vállalatunk vezetését bízta körülbelül arra volt jó, amit naphosszat csinált: minket kukkolt az ipari kamerákon. A másik hobbija a munka törvénykönyvének napi megerőszakolása volt, komolyan megkönnyebbültem, mikor addig fúrt, míg végre kirúgtak. A munkám hihetetlenül fontos volt és még a jogi tanulmányaimra is szükségem volt hozzá: az irodaépület leghátsó irodájában ültem egy mobiltelefonnal a kezemben, hogy szóljak a másik épületbe a kollégának, akinek szintén volt mobiltelefonja, hogy mit rendeltek még pluszban a sofőrtől. Aki ezt mobiltelefonon mondta nekem.
Egyszer egy szép napon, tudom, hogy elhagyom a várost
Még két hosszú év telt el, hogy nekiindultam a fővárosnak. Egyedül. Egy állásígéret és egy új élet reményében. Hogy addig miért nem? Mert szerettem a szülővárosomban élni. Mert egy ideig még hittem abban, hogy lesz ott munkám. Mert a férjem imádta azt a várost és tudtam, hogy nem tudnám kirobbantani onnan. Mert neki ott volt állása, fővárosi viszonylatban is jó fizetéssel. Mert az asszonynak a férje mellett van a helye. Mert nem volt arra pénzünk, hogy elvállaljak vidéken egy állást és hétvégén járjak haza, hét közben pedig albérletben lakjak. És hogy néz az ki, egy asszonynak a férje mellett van a helye.
Most van állásom, fizetésem. A saját bankszámlámra érkezik a pénz. Újra férjhez mentem, született egy kislányunk. Nem ebben a sorrendben. Gyesen vagyok. Gyesen levő vállalkozó vagyok. Irogatok, amúgy, na nem rendes újságba, ami vidéken a Nők Lapja, csak úgy, az internetekre. Néha kapok sajtóanyagokat a privát e-mail címemre, vagy szól szerkből a Marcsika, ha olyasmi készül, amiről tudja, hogy érdekel. Nézem a facebook eseményeket is. Aztán visszaírok a Marcsikának, hogy sajni nemtok menni Cuncus. A gyereket nincs szívem egy héten háromszor lepasszolni a mamáékhoz és hiába vagyok én az online újságírók gyöngye, valahogy csak úgy van, hogy a férjem munkája fontosabb. Meg ő amúgy sem kap szabit, mert olyan a munkája. Rövid projekt, nincs szabi. Mindennek van előnye meg hátránya. És hát többet is keres, szóval.
Elfojtott vágyak, órák, remények, úgy szeretne élni már
Így én viszem a gyereket az orvoshoz, oltásra, ovis nyílt napra, Alma koncertre, Kerekítőbe. Viszem magammal az edzőterembe és volt már velem a manikűrösnél is. Apa későn jön, én fürdetek, én mesélek, én kelek fel éjjel mert apa reggel dozogi. Apának hétvégén is be kell szaladni, szóval együtt megyünk piacra, együtt megyünk vásálol. Nekem, ruhát. Én csináltatok neki személyit, azt lehet úgy, hogy csak én vagyok ott és nyilatkozok, hogy az apa tudja, az útlevél az más, az komoly dolog, ahhoz ketten kellettünk. Viszem a gyereket magammal az apekba, az állatorvoshoz és a Libibe.
Én vásárolok be, én megyek a könyvelőhöz, én fizetem a csekkeket, egyéb dolgok miatt is én szopok a postán, ahova nem lehet bejutni babakocsival. Én veszekszem a kukásokkal és én nézem végig az égéstermék-elvezető időszakos ellenőrzését. Én mesélek, én ismételgetem a hülye mondókákat, én szarok úgy, hogy a gyerek közben üvöltve rángatja a pólómat, hogy neki tululudi kell.
Én írok úgy cikket, hogy közben bubukat fújok vagy lufival verik a fejemet. Esetleg a kettő együtt. Én szorongok, hogy fel tudok-e kelni holnap fél ötkor, hogy ne kelljen úgy cikket írnom, hogy közben bubukat fújok és lufival verik a fejemet. Én sóhajtok, mikor látom, hogy én sokkal jobban megírtam volna, de nem tudtam elmenni. Én anyázok a város közepén a férfiak által tervezett, egy mozdulattal nyíló babakocsival, ami éppen akkor nem nyílik a szakadó esőben, pedig még földhöz is vágtam kétszer és azt ordítottam, hogy nyíljál már ki a jó kurva anyádat! Nem az a varázsszó.
És közben teljesen természetes mindenkinek, hogy én. A gyerekorvos is úgy kezdi, „és ha legközelebb jönnek, Anyuka”. Ma kedvesen ránk mosolyogtak: „Hát te, miért nem vagy oviba, beteg vagy és anyu itthon maradt veled? És apukád, dolgozik?” Amikor hazautazom a szülővárosomba, senki nem kérdi meg, hol a férjem. Dolgozik. Az apák dolgoznak. Az anyák gyesen vannak meg táppénzen vannak. Meg szülőin, ahova sokszor a munkahelyről kunyizzuk el magunkat.
És amikor azt üvöltöm a konyhában a legnagyobb kupleráj kellős közepén, hogy „nem a férfiakkal van gond, nem érted meg, hanem a kibaszott patriarchális társadalommal, ami szerint mindez rendben van!” meg azt, hogy „ és baszdmeg, nem hiszem el, a baloldal, úgy értem, az a baloldal, aminek az összes tökét ebben, ebben a markomban tarthatnám beáll ebbe a feminizmus vitába, hát komolyan mondom, hogy mindjárt szétdobálom a petéimet a nappaliban!” és a férjem döbbenten néz az ellilult fejemre, akkor pontosan tudom, hogy mire gondol: arra, hogy ő a kevés kivételek közé tartozik. És hogy hány tök.
Ünnep, oly szép
Azaz én a kevés szerencsés közé tartozom, akinek a férje sokat segít. Már amikor otthon van. Jó, hát nem is szokott minket megverni se. A kutyát se. Porszívóz, elmosogat, pelust cserél és fel tudja egyedül öltöztetni a kislányunkat. Csinál neki copfot is.
Ám amikor a két autó közül az egyik lerohad, az a természetes, hogy ő kocsival megy dolgozni, és én maradok autó nélkül a gyerekkel.
Szóval, drágáim, nekem legközelebb akkor magyarázzon valaki arról, hogy egyenlőség van és mindenfajta feminista törekvés pengeszájú, baszatlan fapicsák erőlködése, ha a fentiek felét végigcsinálta, de legalábbis volt kasszásnő a MÉH-telepen. Minden más blabla.
És szerencsétek, hogy nem vagyok feminista.
