Gömöri Endre a háború után az Új Magyarország című lapnál, Pethő Tibor mellett kezdte újságírói tevékenységét. Első cikkét 23 évesen, a II. világháborút követően írta.
Egy 2001-ben, a Magyar Sajtó című lapnak adott interjújában pályája kezdetére így emlékezett vissza: „Nem tanultam sehol a szakmát, spontán módon csöppentem bele. Igaz, már az iskolában is újságírónak készültem, a magyarórán szívesebben írtam dolgozat helyett novellába hajló tudósítást. Aztán a háború után, amikor az angolok leváltották Churchillt, megírtam első cikkemet. (…) Én lepődtem meg a legjobban, amikor néhány hét múlva nyomtatásban láttam viszont”.
1946-ban Haraszti Sándor mellett a Szabadság, majd 1948-ban a Szabad Nép külpolitikai rovatvezetője volt. 1949-ben eltávolították a laptól, a Magyar Rádió munkatársa lett, és csatlakozott a Nagy Imrét támogató újságírói csoporthoz.
A forradalom utolsó napjaiban a Szabad Kossuth Rádió szerkesztőbizottságának tagjává választják. 1957-ben elbocsátották a rádiótól, és évekig nem dolgozhatott.
85 évet élt a publicista-újságíró (fotó: Figyelõ)
Gömöri Endre az 1960-as években a Magyarország című lap munkatársa lett, 1989-ben a Figyelő rovatvezetője, majd főszerkesztő-helyettese.
Nagy Imre újratemetésén az újságíró-társadalom nevében ő helyezheti el a koszorút. Élete utolsó éveiben rendszeresen publikált a Figyelőben és a Népszabadságban.
Gömöri Endre 1991-ben kapta meg a Pulitzer-emlékdíjat, majd 1997 októberében a Köztársasági Elnöki Arany Emlékérmet vehette át Göncz Árpád államfőtől. A “sajtószabadság képviseletéért” 2000-ben Emmanuele Gazzo-díjjal tüntette ki az Európai Újságíró Szövetség.
A Hemingway Alapítvány Pethő Sándor-díját 2001-ben kapta meg, majd két évvel később az elsők között vehette át a Prima Primissima elismerést.
A Figyelőben legutóbb megjelent elemzéseit cikkünk keretes részében találhatja meg.
