Nagy bajban van a magyarországi lemezkiadás: az emberek sokallják a CD-k 4–6 ezer forintos árait, a vidéki diszkók többsége összeomlott, miközben elképesztő méreteket öltött az online kalózkodás. Nem véletlen, hogy a lemezkiadók máról holnapra élnek: létszámleépítésekkel, jogdíjlehetőségeik kiterjesztésével, csengőhangok eladásával próbálnak fennmaradni.
Kiürül a kassza
A hanghordozók piaci visszaesésének elsődleges okai a CD-k másolása, és az illegális internetes letöltések elképesztő méretű elterjedése az utóbbi években. A Magyar Hanglemezkiadók Szövetségének (Mahasz) becslése szerint ma Magyarországon minden megvásárolt CD-re legalább három-négy másolt jut.
A piac visszaesése évek óta tart: amíg 2004-ben még 7,64 millió darab hanghordozó kelt el, ami nagykereskedelmi értéken, tehát a hanglemezkiadók árbevételét tekintve 7,86 milliárd forint forgalmat jelentett, addig tavaly már csak 5,86 milliót hanghordozót adtak el, 6,67 milliárd értékben. Ez darabszám tekintetében 23,3 százalékos, értékben pedig 15 százalékos zsugorodást jelent.
Az illegális kalózkodás és a CD-másolás mellett külön figyelmet érdemlő jelenség az is, hogy az elmúlt néhány évben valósággal elárasztották a hazai piacot a többnyire a nagy hipermarketek, áruházak „túrkáló” kosaraiban ömlesztve árusított, gyakran csekély tartalmi értéket hordozó erősen leértékelt, pár száz forintért árusított úgynevezett budget termékek. Ezek a Mahasz becslései szerint darabszám tekintetében a Magyarországon megvásárolt hanghordozók mintegy 42 százalékát tették ki 2005-ben.
Nem pörög
Ilyen körülmények között a legfelkapottabb hazai zenekarok és előadók, akik nem rosszabbak, mint elődeik, nem tudnak már több tízezer értékesített lemezzel büszkélkedni. Nem csoda hát, hogy az aranylemez kiérdemléséhez már 7500 érétkesített lemez is elegendő, pedig tizenöt éve még 100 000 eladott hanghordozónál húzták meg a vonalat.
Igaz, húsz éve a Centrum áruházban a magyar kiadványokon kívül nem lehetett mást kapni, csak Abba és Boney M albumot. A magyar lemezek száma is tervezett volt, éves szinten általában húsznál több nem lehetett megjelentetni. A jól tervezett piacon az emberek elkapkodták a 90 forintos lemezeket. Nem volt ritka a félmilliós eladás sem. Azért, hogy valaki aranylemezt tudjon készíteni, korábban is mindenféleképpen populárisnak kellett lennie. Ám a rétegzene is megélt: „mindössze” kiadványonként 20–30 ezer eladással.
„A rock örök és hallhatatlan!” – tartják sokan, de a valóság azt mutatja, hogy a rockzene immár történelem. A hazai minőségi pop-rock rétegzene szinte megszűnt. Néhány együttes, mint például a Tankcsapda szerencsés. Nekik olyan stabil, érzelmi alapon döntő rajongóik vannak – akik inkább támogatásból megveszik kedvencük a CD-jét, ahelyett, hogy letöltenék azt.
Óriási kockázat
Üzletileg is egyre nehezebb vállalkozás a poppiacon való szereplés: „Bolond az aki kockáztat! Fölépíteni nulláról valakit, szponzorok és támogatók nélkül reménytelen, egyenlő az anyagi csőddel” – fogalmazott Tabár István, a Joyride produceri iroda vezetője, aki egykor az Exotic nevű zenekar frontembere volt, jelenleg pedig a megasztáros Palcsó Tamás menedzsere és a lapzártánkkor még listavezető „Dancessimo” lemezt is ő jegyzi. Mint mondja: azért foglalkozik Palcsó Tamással, mert tévés ismertség volt a háttérben és a kiadó minden költséget vállalt, a Dancessimo pedig az elmúlt hat évben mindig toppon volt. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy aki új, ismeretlen produkciókba fekteti a pénzét, szinte biztosan egy-két millió forintot bukik. Véleménye szerint a hazai poppiac nem legyengült, hanem a végét járja, ezért ő kizárólag megbízásokra dolgozik, amikor a költségeket a kiadók, önkormányzatok, vagy szponzorok fedezik.
„Mára eljutottunk oda, hogy egy sikeres, évente egy aranylemezt produkáló öttagú zenekar tagjai, akik ráadásul havi kettő klubkoncertet is adnak 50–100 fő előtt, a minimálbért sem keresik meg – véli a szakember.
A populáris zenét játszó fellépők ennél persze jobban élnek. Nem arról van szó, hogy valaki azért gyárt kommersz zenét, mert még több pénzt akar keresni, hanem ezért, mert ha nem azt csinálja, akkor csak hobbiból zenélget, semmi másért. Jelezte azt is, hogy pár éve még 200 diszkó rendelt műsorokat országszerte. Ezek többsége azonban időközben összeomlott. Azért kellett bezárni a diszkókat, mert az emberek nem tudták kifizetni a belépőjegyet. Mára alig tucatnyi „hakni” vásárló diszkó maradt az egész országban. Itt is éjfélig a lányoknak a belépés ingyenes, hogy odavonzzák a fizető fiúkat. Közben a szórakozni vágyó fiatalok többsége kevés megmaradt pénzét inkább pubokban iszogatja el.
„Érezhető, hogy a lakosság többségének nincs pénz a zsebében. Az ember először a kultúráról, azután a szórakozásról mond le. A gázszámlát ki kell fizetni, enni kell, a gyerekeket iskoláztatni kell, a zenéket pedig majd letöltjük ingyen. Akkor megyünk el koncertre, ha az nem kerül pénzbe, mert az önkormányzat vagy szponzorok megrendelik. Amíg az életszínvonal nem emelkedik, addig kár azzal próbálkozni, hogy az embereket érzelmi alapon meggyőzzük arról, hogy ne a netről töltsenek le számokat és albumokat, hanem inkább vásároljanak. Az emberek nem veszik azt tudomásul, hogy egy zene jogosulatlan letöltése lopás. Magyarországon a polgárok, ha valamiért nem kell fizetni, akkor azért nem is fognak.” – fűzte hozzá Tabár István.
Véleménye szerint jelenleg három sikeres üzleti lehetőség van a hazai zeneiparban: a diszkóban is eladható könnyű, dallamos zene, a mulatós ritmusok, melyek egyre profibbak mostanában, és a népszerű „Megasztárok”, akik az emberek hálószobájában jelen voltak a televízió képernyőjén keresztül. A piac azonban mindezek ellenére a végét járja, amelyet az is jól jelez Tabár István szerint, hogy a hipermarketek Magyarországon az eddigi CD polcaikat is a negyedére zsugorították össze, mert úgy gondolják, hogy más árucikken több nyereséget érhetnek el.
Ráadásul a mai popzene nem is arról szól, hogy valaki évtizedekig a csúcson van. A fiatal fogyasztók igénylik az újat. A sikerhez átütő promóciós- és marketingmunkára van szükség. A vásárlóknak ismerni kell a videoklippet, hallani a produkciót a rádióban, látni az előadást élő koncerten és olvasni róla a zenei magazinokban, napilapokban. Ám így is csak néhány évig, hónapig lehet a csúcson maradni.
Átélte, ahogy az albánok kiábrándultak a kommunizmusból és a kapitalizmusból is
Lea Ypi könyvben beszélte el gyerekkorát a sztálinista albániai diktatúrában, és azt a sokkot, amelynek következtében meg kellett kérdőjeleznie, amiben hitt. Az írónő elmeséli, miért írta a könyvét egy berlini ruhásszekrénybe zárva, illetve milyen élményeket szerzett bevándorlóként Olaszországban. Interjú.
