Az Oktatási Minisztérium adatai szerint ma Magyarországon 17 különböző helyen folyik kommunikációs és médiatudomány alapképzés és oktatás. Egyetemi szintű kiegészítő kommunikációs képzés két helyen van, míg a bölcsészettudományokhoz kapcsolódó alapképzéseken belüli plusz szakirányként választhatóak a kommunikációs tanulmányok, és 7 helyen van direkt kommunikációs szakképzés. Minden intézmény a már megalapított szakokra adhatja be az akkreditációs kérelmeket, gyakorlatilag kész tények elé állítva a MAB (Magyar Akkreditációs Bizottság) tisztviselőjét. Amennyiben az Akkreditációs Bizottság pozitívan ítéli meg az adott oktatási intézményt, a szakalapításhoz már csak miniszteri beleegyezés kell, míg ha kifogással él, akkor többnyire a hallgatók és hozzátartozóik elsősorban a MAB-ra haragszanak, és nem a felelőtlenül akkreditációt ígérő oktatási intézményre.
A média vonzásában
A kommunikációs szakmáknak a fiatal korosztály és a huszonévesek között nagyon nagy a vonzereje. De ez nem azt jelenti, hogy a szakma presztízse felértékelődött volna a társadalomban. „Amikor fiatalabb koromban az angol regényekben a sportújságíró volt a kockásmellényes, térdnadrágos, kicsit esetlen figura, fogalmam sem volt, hogy miről beszél az író” – meséli Komlósi Gábor, a már 16. évfolyamot a háta mögött tudó Komlósi Oktatási Stúdió (KOS) alapítóigazgatója. „A szakma tekintélye régen a szocialista beidegződésen alapult: a sajtós kicsit a hatalom megtestesítője volt. Külföldre utazhatott, bejárása volt az illusztris körökbe, élvezhetett olyan kiváltságokat, amelyeket mások aligha. Ma már világos, miről van szó. A szakma megítélése éppenséggel nem hogy felértékelődött, hanem inkább devalválódott. Bő évtizede ki beszélt még paparazzikról, botrányújságírókról? Újabban pedig az is sportriporternek képzeli magát, aki megjegyez két meccseredményt.” – összegez a napokban 32. keresztféléves évfolyamát indító tanoda alapítója.
A kommunikációs pályák iránti felfokozott érdeklődés legfőbb okát Sasvári Márta, a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia jelenlegi oktatási igazgatója a televíziós kultúra terjedésében látja. „Ezek a pályák nagyon sokszor éppen azokat a frissen érettségizett fiatalokat vonzzák, akiknek még nincs határozott orientációja egy konkrét terület felé, de humán érdeklődésűek, és úgy érzik a kommunikációs területbe sok minden belefér. „Egyébként az a tapasztalatom – tartja az igazgatónő – hogy a fiatalok a kommunikációs terület alatt a televíziós szakmát értik, nem kifejezetten az írott sajtó érdekli őket. Az addigi ismereteik alapján a kommunikációs területnek ezt a részét érzik színesnek, a többi területről pedig fogalmuk sincsen.”
Van még hely?
Komlósi Gábor szerint indokolatlanul kongatják a vészharangokat azok, akik folyton a pálya telítettségét hangsúlyozzák. „Lehet, hogy ma többen tartanak a kommunikációs pályák irányába, ugyanakkor a felvevőpiac is megnőtt.” A régebbi viszonyokhoz képest – amikor körülbelül 4 napilap volt, 1 köztévé, jóval kevesebb szerkesztőség, és körülbelül 5000 fős munkaerő – ma már számolatlan mennyiségű szerkesztőség, sajtótermék, kábeltévé, regionális és vidéki adó létezik, a helyi városi laptól egészen a borász szakmagazinig.
„Ezzel együtt nőtt a fluktuáció is, mára az újságíró, a médiaszakember is csereszabatos „termékké” vált, míg régen nem nagyon merték őket az utcára tenni, mert nem volt utánpótlás. A szakmába is belépett a fogyasztói kultúra” – véli Komlósi Gábor.
A fejkvóták miatt maguk a felsőoktatási intézmények érintettek leginkább abban, hogy kielégítsenek egy, az oktatási piacon megjelenő tömegigényt. Ráadásul minden nagyobb rendszer automatikusan hoz magával egyfajta növekedési kényszert ” – mondja Sasvári Márta.
Való igaz, részint technológiai, részint piaci fejlődések okán a kommunikációs szakma alig két évtized alatt olyan változatossá vált, mint semmilyen más szakma. Itt közös tőről indulva vehet irányt az ember karrierje a webes, a vállalati kommunikációs, vagy a hagyományos média különböző területeinek irányába.
Látványos semmittevés
A kommunikációs tanodákról viszont rengetegen úgy vélekednek: egy–egy ilyen 4-5 éves hosszúságúra elnyújtott egyetem által megkívánt energiaráfordítás és tananyag elmarad más főiskolák színvonalától. „Tényleg sok a „hycomat–szakként” csúfolt főiskolai, vagy egyetemi szintű, kiegészítő kommunikációs képzés” – ismeri el Komlósi – „de azok, melyek egyébként magas színvonalú elméleti , vagy háttértudást adnak, könnyen lehet, hogy a gyakorlati képzés terén kívánnivalót hagynak maguk után.” A szakember szerint akkor optimális egy ilyen 4-5 éves kommunikációs képzés, ha a tanulmányok ideje alatt a hallgatók nyelveket, pszichológiát, szociológiát tanulnak, kiegészítve rendszeres szerkesztőségi gyakorlattal, illetve műhelymunkákkal. „Jó lenne, ha a képzések elméleti része nem tengene túl ezekben az intézményekben, mert az a tapasztalat, hogy miután elvégez valaki egy ilyen egyetemet, főiskolát, kényszerűen fordul az OKJ-s képzések felé, vagy jön akár hozzánk, mert hiányzik a gyakorlati háttértudás.” A hivatali helyzet pikantériája: sokszor a többéves gyakorlattal rendelkező – esetenként már képernyőn is rendszeresen szereplő – hallgatók is OKJ-s vizsgáért visszaülnek az iskolapadba, mert a forgalomban lévő rendelet értelmében a papír megléte nélkül még egyéni vállalkozóvá sem léphet elő.
Távlatok és korlátok
„A KOS fennállása alatt volt rá példa, hogy 67 éves erdélyi magyar bácsi jelentkezett, mert a médiaiskola volt a szíve vágya. Teljesen belelkesedett. Aztán olyan jól vette az akadályokat, hogy később egy vállalati lapnál helyezkedett el szerkesztőként” – meséli Komlósi Gábor. A hobbiból való diplomaszerzés térhódítását Sasvári Márta is megerősíti. „Egyre többen jelentkeznek az újságíró akadémiára olyanok is, akik csak azért jönnek, mert a tudásalapú társadalmakban nagy divat lett a tanulás és a művelődés. Nem egy közülük háztartásbeli, vagy kismama, aki az unalmas hétköznapokba szeretne egy kis színt vinni.”
A közepes, vagy csak „elgondolkoztatásra alkalmas” képzések azonban nem mindig elégítik ki azok elvárásait, akik fő szakterületüknek tervezik a média és a kommunikáció világát, és valós tudással kívánják felvértezni magukat indulásképpen. „Most már kibekkelem valahogy azt, ami az öt évből hátravan, de az az igazság, hogy nem sok olyat tanultam, aminek bármi köze is lenne a gyakorlathoz. A helyzet inkább az, hogy futok a pénzem után” – mondja tapasztalatait az a huszonéves hallgató, aki máskülönben médiás munkája mellett koptatja a padot egy divatos felsőoktatási létesítmény ötéves kommunikációszakos hallgatójaként. Mások a szakmai gyakorlatok szervezettségével nincsenek kibékülve.
Nem ritka továbbá az a vélemény sem, hogy a médiás iskolák csupán a szakma vámszedőiként üzemelnek, és az önéletrajz informálisan kötelező elemévé kezd válni a végzés – lehetőleg valamely befolyásos médiaszemélyiség istállójában. Ennek ellentmondani látszik, hogy mások meg éppen arra panaszkodtak, hogy az iskola minimális segítséget sem tud nyújtani a gyakorlati helyek kiválasztásánál. Kérdés persze, hogy jogos-e az iskola szemére vetni a végzés utáni elhelyezkedési esélyeket; hiszen egy végzett számviteles útja sem vezet egyenesen a főkönyvelői posztra. A panasz oka könnyen lehet, hogy ugyanarra az általános generációs eltérésre vezethető vissza mint más szakmákban: a feltörekvő és türelmetlen ifjúság nehezen fogadja el, hogy elődei nem feltétlenül szakirányú végzettség miatt vitték sokra, hanem csak „jókor voltak jó helyen” a rendszerváltáskor. Az idő előrehaladtával azonban ez a tendencia egyre ritkább, stabil társadalmi berendezkedésnél már ismét a végzettség és a gyakorlat válik mérvadóvá az érvényesülésben.
A megkérdezett szakemberek egybehangzó véleménye szerint aki szorgalmasan és a gyakorlati, aktuális tapasztalatokra is nyitottan végzi felkészülését, annak nem lehet félnivalója a pályán.
„A nők másképp dolgozzák fel az otthonuk elvesztését. Sokkal tovább hurcolják magukkal”
A RÉS Alapítvány női éjjeli menedékhelyén nyáron 35, télen 50 utcán élő, hajléktalan nő hajthatja álomra a fejét. Ahány nő, annyi történet. Nincs két egyforma, de még egymáshoz hasonló sem. Riport.
