Már napok óta égett az olimpiai láng, amikor a görög fővárosba érkeztem. Athén vadiúj repülőtere színes zászlóruhákba öltözve várta az odalátogatókat, akik mindezt ünnepi hangulattal honorálták. A központ felé tartva csodálkozva konstatáltam, hogy a város, amelyben három éven keresztül éltem, nem sokban hasonlított korábbi önmagához. Ilyen szervezettnek még soha nem láttam. 
Fotó: MTI
Pazar fejlesztések
A görögök pár év leforgása alatt egy jól funkcionáló, modern metropolisszá változtatták utálva-imádott fővárosukat. A szükséges sportlétesítményeken kívül új autóutak, hidak, metró- és villamossínek nőttek ki a semmiből, és a sokszor átkozott városi káosznak nyoma sem maradt. Mivel ismerem a görögöket, az elmúlt négy év során soha nem kételkedtem abban, hogy jól szerevezett és magas kulturális szintű játékokat fognak szervezni – rácáfolva ezzel az angolszász médiumok károgására -, ám attól azért még én is tartottam, hogy a tömegközlekedés csődöt mond.
Társaságunkban gyakran volt beszédtéma, hogy vajon „hogy a fenébe fog ez a város megbirkózni a világ összes tájáról ideérkező sportolók és rajongók tömegével, ha már a közel ötmillió lakos sem fér el benne”, de Athén megbirkózott a kihívással. A tömegközlekedés, mint amúgy minden más, zökkenőmentesen működött, talán jobban, mint valaha.
No meg a versenyek
Fotó: MTI
Rövid alvás után végre számomra is kezdődhetett az Olimpia! Hétfőn reggel 9-kor az Athéntól 35 kilométernyire fekvő szkiniai evezős pályán kezdtünk. A kapuknál jókedvű, színes trikóba öltözött önkéntesek fogadtak, akik kedves „Jóreggelek” kíséretében ellenőrizték jegyeinket (meg üdítőinket – nehogy már a nem szponzoráló cégek termékeit fogyasszuk).
A lelátó a korai óra ellenére tömve volt szurkolókkal. A legfeltűnőbbek a spanyolok és a magyarok voltak, akik taktikusan a célvonal közelében helyezkedtek el, csak hogy feltűnő helyekre köthessék nemzetiszínű zászlóikat. Míg felmásztam az egyik kicsit kevésbé frekventált lelátóra, izgatottan hallgattam a lelkes konferanszié felvezető szövegét, és már jöttek is a kenusok… majd a kajakosok… Sportolóink kivétel nélkül mind továbbjutottak. Mi, szurkolók, ezt egy elégedett ria-ria-hungáriával nyugtáztuk, majd távoztunk a lelátókról.
Kifelé menet éreztem először, hogy milyen klassz dolog egy ilyen nemzetközi esemény szemtanújának lenni. Jó volt látni, hogy senki nem úgy közeledett a másikhoz, hogy „na vajon ez mit akar tőlem?”, hanem a színkódolás gyors procedúrája után (értsd piros, fehér, zöld ruhadarabok) örömmel csevegett az épp arrajáróval. Mindehhez nem kellett más, mint néhány sportoló, egy-két ciprusfa, meg a lelkes tömeg.
Fotó: MTI
A kajak-kenu futamok után egyórás gyors felfrissülés és irány a város! Míg a zöld metró (a szentendrei HÉV athéni megfelelője), ütemesen robogott a központ felé, én arra vártam, hogy pesti barátaimmal végre találkozhassam. Néhány telefonos egyeztetés után sikerült három olyan üres órát találnunk, amikor egyikünknek sem volt jegye semmire. A viszontlátás örömétől – no meg a 35 foktól – fűtve beültünk egy eldugott mezedopolióba (értsd: sokféle falatka), ahol valóban rettentő sokféle falatkát rendeltünk, persze az asztal közepére. A padlizsánsali, tzatziki, rántott tintahal, és egyéb mennyei (vagy olümposzi?) csemegéktől megmámorosodva legszívesen még órákon keresztül a platánfák tövében csevegtem volna, de szólított a kötelesség; jegyem volt a magyar-oroszra… igen, a pólóra, mi másra?
|
Röpke húsz perc elteltével már a vízilabda-lelátón üvöltöztem. Hajrá Magyarország!… ratata ratata! A reggeli kajak-kenu lelátó sem volt piskóta, de a vízilabda-meccsre összegyűlt magyar szurkolótábor arra még két lapáttal tett rá. Ameddig a szem ellát: totál piros-fehér-zöld. Illegális helyemet elfoglalva (az én olcsó jegyem ugyanis szinte a lelátón kívülre esett) szurkoló honfitársaimtól körülölelve, teljes erőbedobással kiabáltam. Aztán bejöttek a fiúk. Az istenek. És mi még egy decibellel hangosabban ordítottunk. Az a néhány orosz szurkoló, akinek szerencsétlen módon a mi táborunkba szólt a jegye, kicsit félszegen forgolódott. Fiaink ismét frenetikusan teljesítettek és nyertek.
A csodálatos Kalatravás stadionból kifelé menet ért még egy meglepetés; személyesen is szót válthattam az egyik Pimpa kutya szurkolóval. Csak azért vettem észre, mert a hátán, pluszban, egy óriási görög zászló lógott. Így amikor jobban szemügyre vettem, gyerekkori görög barátomat fedezhettem fel benne: Dino hat éve él Magyarországon, én meg két éve Hollandiában, de az Olimpia fergetegében mégis egymásba botlottunk. Hiába, Isten útjai kifürkészhetetlenek. A pár perc múlva megszólító volt pesti kollégám üdvözlésén már nem is csodálkoztam – annyira.
Minden út Athénba vezet
A jókedvű üdítőzés után, indultam a következő meccsre, a görög-Puerto-Ricó-i kosárlabdára. Irány a déli tengerpart! Míg a buszon magyarból görög színekbe vedlettem, párom kissé elcsigázva de lelkesen jegyezte meg, hogy ‘Olyan volt ez a nap, mintha a Liszt Ferenc téren kávéztunk volna!’. Én is így éreztem, persze a kávét leszámítva.
Mire leértünk a tengerpartra, már besötétedett. Egy nagy pizzaszelet elfogyasztása után viszonylag feltöltődve vetettük magunkat a lelátó kék-fehér sorai közé. Görög zászlók, ruhák, sapkák és kitudjamégmik adták meg a kellő hangulatot ennek a késő esti eseménynek. Kosaras fiaink – athéni párom révén ugyanis tiszteletbeli görögnek számítok – lehengerlő technikával és csökkenni nem akaró lelkedeséssel küzdötték be magukat az elődöntőbe.
Éjfélkor hatalmas élményanyaggal feltöltődve és kellő láb-, illetve derékfájással hagytuk el a stadiont. Míg a régi athéni repülőtér aszfaltos útjain a buszok felé vonszoltuk magunkat, a még mindig lelkes önkéntesek hangosan kívántak „jó éjszakát”. Hajnali háromkor igencsak elfáradva, de annál boldogabban kerültem végre vízszintesbe, és azzal a gondolattal léptem az álmok feledtető mezejére, hogy idén Róma helyett minden út Athénba vezetett.
