Végre nem kellett egész este a feleségem szemébe néznem, és ehettem csúnyán – tanúskodik igazi férfiúi örömről a berlini Unsicht-Bar (Láthatatlan) étterem vendégkönyvének egyik bejegyzése. Minderre azért volt módja az éttermi látogatásokat egyébként unó férjnek, mert az egység a német főváros két „vak éttermének” egyike. A koncepció: az étkezőrészben koromsötét uralkodik, ahol még gyertya sem ég, és persze a dohányzás vagy a villogó órák, mobilok is kitiltatnak. A sötétben jól tájékozódó vak és látássérült pincérek segítik a vendégeket, akik saját tányérjukat sem látják, így aztán a sötétben sokan kézzel nyúlnak a falatokhoz.
Az Unsicht-Bar ötlete Axel Rudolph fejéből pattant ki, aki akusztikai designnal foglalkozik, és néhány éve egy vakokat képviselő szervezet felkérésére közreműködött a nem látók életét zajok alapján modellező vándorkiállítás létrehozásában. Ma franchise-szerűen három Unsicht-Bar étterem működik Németországban. „Sok vendég arról számol be, hogy javult az érzékelése, jobb az ízlelése, szaglása, hallása a sötétben. Általában meglepődnek, hogy milyen jól boldogulnak az étellel” – meséli Rudolph. Az ízérzet tesztelésére a menüket költői körülírások fedik az étlapon, így a vendég csak találgathat, hogy tök- vagy uborkaleves van-e a kanalában.
Másodlagos küldetés
A másik berlini „sötétterem”, a Nocti Vagus színpaddal dobja fel az evés élményét, ahol koncerteket, színdarabokat, felolvasásokat élvezhet a vendég – persze csak a fülével. A 2002-ben nyílt létesítmény egy magánszemély tulajdonában van: az egy éve kinevezett vak ügyvezető, Astrid Gonszak pincérként itt kezdte pályafutását. Húsz alkalmazottjuk közül hat látássérült; a konyhán és a rendelésfelvételnél – a gördülékenység érdekében – látók dolgoznak, a vak pincérek csak a sötétben tájékozódásban segítik a vendégeket. Az ügyvezető elmondása szerint az étterem másfél éve nyereséges. „Élménygasztronómiában utazunk, érzéki tapasztalatot szeretnénk nyújtani. A pedagógiai küldetés, a vakok elfogadása csak másodlagos” – fogalmazza meg Gonszak.
Általában persze a fogyatékosok elhelyezkedési lehetőségei Németországban is rosszak: a 26 éves, kereskedelmi iskolát végzett Gonszak egykori évfolyamtársainak fele munkanélküli, a többiek is inkább közhivatalokban, támogatott állásokban helyezkedtek el; a magáncégek ódzkodnak a fogyatékosok foglalkoztatásától. A vak éttermek azonban nem „társadalmi felelősségvállalásból” vagy állami támogatásért alkalmazzák a sérülteket, hanem a nyereséghozó üzleti koncepció részeként. A műfaj úttörője az 1999-ben világelsőként nyílt zürichi Blindekuh (Vaktehén) étterem volt, de sikeresen működnek hasonlók Franciaországban és az Egyesült Államokban is.
A segítség is ok az alkalmazásra
Azért vannak helyek, ahol még mindig a segítség a fő motiváció. Ilyen a világörökség részévé nyilvánított Quedlinburgban működő Café Samocca. A Németország középső részén fekvő városkában a fogyatékosokat segítő Lebenshilfe egyesület nyitotta a kávézót, ahol minden pozícióban szellemi fogyatékosok dolgoznak. A fél éve nyílt egység a Café Samocca franchise-lánc harmadik üzlete. A Samocca (a szamaritánus és a mokka szavak összevonásából) koncepciója: frissen őrölt kávékülönlegességek és szellemi fogyatékos munkatársak. Előbbivel a kuncsaftokat próbálják meg bevonni, akiket érdekes módon az utóbbi sem riaszt el. „A fogyatékos munkatársak nagyon motiváltak, számukra ez nem csak egy állás. Igyekvőek, nyitottak, barátságosak a vendégekkel, nagy figyelmet fordítanak rájuk” – mutat rá Eike Helmholz, a Lebenshilfe Quedlinburg szóvivője.
A Samocca kávézóban komoly betanításon esnek át a munkatársak, s természetesen nem minden sérült alkalmas erre a feladatra. Az nem baj, ha eltörik egy csésze, de a felszolgáló nem produkálhat dühkitörést emiatt. A dolgozók rotálódnak a felszolgálás, a konyha és a kassza feladatai között, munkájukat egy gyógypedagógiai végzettségű felügyelő segíti. A sérültek bérét a bevételből termelik ki, csak a felügyelőét fizeti az állam.
A kávézó célja az lenne, hogy a védett közegben rutint szerezve az alkalmazottak egy „normál” munkahelyen is megállják a helyüket, ám a magas német munkanélküliség miatt erre még nem volt példa. Az integrációt viszont mindenképpen segíti a kezdeményezés: az „épek” jobban megismerik a fogyatékosok világát, azok pedig önbizalmat szereznek hétköznapi élethelyzetekben.
Evési zavarok
Nem minden rendhagyó étteremalapítás ilyen sikeres. Másfél év után zárt be Berlinben a Sehnsucht (Sóvárgás) nevű étterem, amely az anorexiásokat akarta asztalhoz ültetni. Az anorexiával 15 éven át küzdő tulajdonosnő és a bulimiás főpincérnő vállalkozásának célja az volt, hogy az evési zavarral küzdőknek közösségi helyet nyújtson, és visszavezesse őket az egészséges étkezési szokásokhoz. A kezdeményezés azonban „éhenhalt”. Szintén bezárt pár év után a halláskárosultak szövetsége által működtetett berlini Kulturcafé „Hands up”. Érdekes módon viszont ugyanez már négy éve működik Párizsban: a süket pincéreket és konyhai kisegítőket foglalkoztató Café Signes halló és nem halló vendégeket is vonz. A bárt úgy alakították ki, hogy a szakácsok kézzel jelezhessenek a pincéreknek, a mixer belássa az összes asztalt; a pincérek hívását fényjelek és vibráló személyhívók segítik. A vendégeknek kis jelnyelvi abc-t mellékelnek, és bátorítják őket, hogy kézjelekkel adják le a rendelésüket.
