A japánok a szexről is lemondanak a munkáért

A felzárkózás évei, évtizedei alatt emelkedik az életszínvonal, a munkások egyre jobban keresnek. Végül beleütköznek egy plafonba, például a megemelkedett bérek miatt az ország elveszíti előnyét a nemzetközi versenyképességben. A gyártósorok betelepítése megáll, a gazdaság régi motorja nem húz tovább. Az addigra már közepes jövedelmi szintű ország növekedési csapdába kerül.

A további fejlődéshez új modellre lenne szüksége. Az intézményrendszer, a politikai és gazdasági berendezkedés, a társadalmi környezet azonban gyakran nem érett a kihívások kezelésére, így az ország hosszú ideig stagnálásban ragadhat. A jelenség jól ismert, számos nemzetet érint, mint például a brazilt vagy a mexikóit. Az irodalom middle income trap néven emlegeti, amely magyarra talán közepes jövedelműek csapdájaként fordítható legjobban.

A gazdagoknál sincs másképpen

A gazdagabb országok növekedési problémáit egészen más színben szokták feltüntetni. A felszín különböző, a mélyen gyökerező okok azonban nagyon hasonlóak.

A fennálló intézményrendszerbe, politikába, társadalmilag elfogadott normákba és szokásokba kódolt régi reflexek előbb-utóbb náluk is a további fejlődés gátjaivá válhatnak. A közepes jövedelműekhez képest mások a társadalmi és politikai beidegződések, de ők sem képesek ezeket egykönnyen megváltoztatni. Rájuk is igaz, hogy modellváltásra lenne szükségük, de gyakran hosszú idő elteltével sem tudnak megbirkózni a feladattal.

Aktuális példa erre, ahogyan a fejlett országok jegybankjai a rosszabb időkben megszokott kamatcsökkentéssel próbálják élénkíteni a gazdaságot, mindhiába. Nem segít, sőt, csak bajt okoz, a régi beidegződés alapján mégis rendületlenül vágják a negatív tartományban is a kamatokat. Számukra is új modellre lenne szükség. Habár a gazdasági irodalom nem ezzel a kifejezéssel szokta jellemezi a helyzetüket, a közepes jövedelműeknél megtanultak analógiájára mondhatjuk, hogy high income trapben ragadnak. Az Alapblog háromrészes sorozatában egy-egy fejlett régió problémáit boncolgatja.

Japán csapda

A jelenség ékes példája Japán. Az egy főre jutó reál GDP náluk két és fél évtizede alig nőtt. Az okokat és összefüggéseket könyvtárnyi irodalom vizsgálja, a főbb érvek a szörnyű demográfia, a magas adósság és a deflációs spirál szoktak lenni.

Nem volt cél ebben az írásban mély elemzést adni a japánok gazdasági problémáiról, de az egyik, a szerző szerint alapvető, és általában kevesebb figyelmet kapó tényezőt azért megemlítette. Ezt pedig a japán emberek fejében, gondolkodásában kell keresni, amely jócskán eltér a miénktől.

Kollektivizmus – individualizmus

Rengeteg pszichológiai kísérlet bizonyítja, hogy a japán társadalom kollektivista. Ez azt jelenti, hogy az egyént előtérbe helyező európai vagy észak-amerikai individualista gondolkodásmóddal szemben a japánok a személyes érdekük helyett a közösség érdekének elsőbbségét hirdetik.

Fő motivációjuk nem az egyéni siker elérése, hanem a társadalmi hasznosságban való közreműködés. Számos példával is igazolható a két kultúra közti eltérés. Szembeötlő különbséget fedezhetünk fel a halálhoz való viszonyukban. Náluk semmi rendkívüli nincs abban, ha az egyén az életét áldozza a közösség érdekében. A II. világháborúban bevetett öngyilkos kamikaze pilóták elképzelhetetlenek lettek volna más hadseregben. A mentalitás a mai napig létezik, a 2011-es fukusimai atomkatasztrófa után idősek jelentkeztek a felrobbant erőmű sugárszennyezett környékének megtisztítására, ahol könnyedén begyűjthettek maguknak egy halálos dózisnyi sugárzást. Az idősek azonban úgy gondolkoztak, hogy a közösségnek szükségük van a munkájukra, és ők már éltek eleget, tehát mégiscsak jobb, ha ők halnak meg, és nem a fiatalok. Hasonló szemléletű önfeláldozás Európában nem szokott tömegesen előfordulni.

Munkamánia

Szintén világszerte ismert jelenség a japánok egészen szélsőséges hozzáállása a munkához. Túlzás nélkül állítható, hogy számukra a munka egyet jelent az életükkel, ahol szorgalmas hangyaként szolgálják gyakran egész életük egyetlen munkahelyének kollektíváját. Kora reggeltől késő estig dolgoznak, a családjukkal általában csak hétvégén találkoznak.

Fiatal felnőttek milliói tudatosan mondanak le a párkapcsolatról, sőt, az utóbbi időben már a szexről is, arra hivatkozva, hogy az ezzel kapcsolatos szenvedély csak zavarja őket a koncentrációban. Máskülönben nem tudják teljes odaadással elvégezni a feladatukat.

A nyugati civilizációhoz szokott individualisták számára ez ismét teljesen érthetetlen viselkedés. A szörnyű demográfiájuk pedig nem utolsó sorban pont ennek a szemléletnek köszönhető.

Mindezeken túl nem ritkán fordul elő, hogy egy alkalmazott az akár havi 160 órányi túlóra okozta kimerültség miatt effektíve belehal a munkába, vagy a munkahelyi stressz és teljesítménykényszer miatt öngyilkosságot követ el. Tavaly rekord magas, 1456 ilyen esetet rögzítettek.

A problémakör össztársadalmi érintettségét jelzi, hogy időről időre a kormányzat is foglalkozik a kérdéssel. Egyebek között azt fontolgatják, hogy kötelezik a munkavállalókat éves szabadságuk felhasználására.

Ez furcsa előírásnak tűnhet, de a történetet kontextusba helyezve jobban megérthetjük a mögöttes szándékot. Az derült ugyanis ki, hogy 2013-ban a munkaerő teljes állománya a felét sem használta fel annak az amúgy is kevés fizetett szabadságnak, amire jogosult volt. Nyugat-Európában jóval több szabadság jár, aminek tipikusan 90 százalékát ki is veszik a munkavállalók.

A belső fogyasztás gátjai

A japánok tehát az ember olyan legmélyebb biológiai eredetű késztetésein is képesek felülkerekedni, mint az életösztön vagy a nemi vágy. Mindezt annak érdekében, hogy a sajátjuk helyett a közösség érdekét szolgálják.

Ezek után nem szabad meglepődnünk azon, hogy a fogyasztáshoz sem úgy viszonyulnak, mint mondjuk Amerikában. Japánban a hosszú stagnálás ellenére sem szűkölködnek, és a leírtak tükrében egyáltalán nem rendkívüli, hogy nem az egyéni vágyak további kielégítését hajkurásszák.

Az ő mentalitásukkal nehéz lenne még több fogyasztásra rávenni őket. Márpedig a gazdasági növekedés beindításához kulcsfontosságú lenne a belső fogyasztás bővülése. Az exportjuk már így is viszonylag magas, erről a bázisról nehéz tovább fokozni, pláne hogy versenytársként az utóbbi évtizedekben megjelent Kína. Ebben a környezetben pedig túl sok új beruházást sincs értelme végrehajtani, vagyis nem marad semmi, ami fel tudná pörgetni a gazdaságot.

Japán megoldás

De baj ez? A szerző szerint nem. Japán éppen elég gazdag ahhoz, hogy polgárai nyugodt életet éljenek, a létbizonytalanságot csak hírből ismerjék. Az emberiségnek előbb-utóbb amúgy is meg kell tanulnia élnie egy magas szinten stagnáló, de fenntartható gazdaságban.

Lehet, hogy naiv idealizmus erre számítani, azonban az alternatív forgatókönyvek igencsak riasztóak.A túlburjánzó gazdasági aktivitással tönkretesszük saját környezetünket, élőhelyünket. Japán a magas életszínvonalon élő társadalomra mutat valamifajta példát, még ha nem is a legjobbat. Az ő boldogságukhoz nem önmagában a magasabb fogyasztáson keresztül vezet az út.

Már ma is bőségben, de erős megfelelési kényszerrel élnek, amivel át van itatva az egész társadalmuk, szokásaik, intézményrendszerük. Ezektől a régi beidegződésektől lenne jó megszabadulni, azonban a fejekben változást elérni még a növekedés beindításánál is sokkal nehezebb feladat. Az ő valódi csapdahelyzetük ebben rejlik.

A sorozatot az Alapblogon folytatják Európa és az Egyesült Államok problémáinak bemutatásával. A cikk írója az Alapblog szerzője, a Concorde Alapkezelő portfóliókezelője, Szabó Dávid.