Mindössze egy perc. Ennyi kell ahhoz, hogy internetes keresőprogram segítségével ráakadjunk egy olyan honlapra, amelynek üzemeltetője vállalja: a megfelelő adatok megadása után céget alapít számunkra a világ 70 különböző országának valamelyikében. Kicsit több munkával találhatunk olyan cégeket is, amelyek olyan extra szolgáltatásokat is kínálnak, mint a helyi ügyvezető, könyvelő vagy céges levélpapír biztosítása. Hogy miért alapítana valaki céget Antiguán, a Virgin-szigeteken vagy a Holland Antillákon? A kulcsszó az adózás.
A különféle adóparadicsomokban létrehozott, úgynevezett off-shore cégeknek szinte egyáltalán nem kell adót fizetniük a nyereségük után, vagyis célszerűnek látszik a tulajdonosok magyar vállalkozásainak eredményét „oda vinni”; erre alapjában három technika kínálkozik (lásd külön). „Elvileg már egy hazai viszonylatban közepesnek számító vállalkozásnak is megérheti egy ilyen cég alapítása” – véli Mlinárik Tamás, a KPMG Tanácsadó Kft. szenior adómenedzsere. A legfeljebb néhány ezer dolláros alapítási költség és fenntartási díj már az első évben megtérülhet, hiszen a legtöbb adóparadicsomban egy minimális fix összegű vagy 1-2 százalékos közteher megfizetésével mindenféle adóhatósági zaklatástól megszabadulhatunk – méghozzá teljesen legálisan.
NEM BÚJNAK EL. A tapasztalatok szerint három oka van, ha egy Magyarországon bejegyzett cég tulajdonosai között valamilyen off-shore cég is szerepel. Lehet, hogy valaki csupán „el akar bújni” a konkurensek szeme elől, de ez nem túl gyakori, hiszen egy kis országban sokáig semmi sem lehet titok. Ráadásul az üzleti partnerek sem kedvelik az ilyen megoldásokat, mert a titkolózás eleve gyanússá teszi a céget. Elegendő csak a K&H-ügyben elhíresült Britton LLC-re, vagy a Magyar Telekom off-shore cégekkel kötött, a könyvvizsgáló tiltakozását kiváltó ügyleteire gondolnunk.
Így nem csoda, hogy a negatív felhang elkerülése érdekében a magyar tulajdonos általában egyáltalán nem bujkál, hanem vállalja, hogy adóminimalizálási célt szolgál a konstrukció. Sokan vélik például biztosan tudni, hogy néhány nagy élelmiszer-ipari cég off-shore tulajdonosa mögött az OTP Bank vezére, Csányi Sándor áll, míg a ciprusi Upington Investments Limited a Várszegi Gáborhoz kötődő Fotex-csoport része.
Alaptechnikák
1. Az értékesítési láncba iktatjuk az off-shore vállalkozást, s az önköltségi áron vesz az így nullszaldós hazai cégtől, majd piaci áron adja tovább a terméket, a hasznot pedig adómentesen kifizeti a tulajdonosoknak.
2. Az itthon működő cég valamilyen szolgáltatást rendel a kinti vállalkozástól, amely azért a honi nyereséggel lényegében megegyező összeget számláz.
3. A magyar cég tulajdonosai és hitelezői közt bukkan fel a kinti társaság, amivel a kifizetett osztalékok és kamatok utáni adózás kerülhető el.
Noha e módszert a legnagyobbak is használják, a témát mégis tabuként kezelik. Az általunk megkérdezett cégek mindegyike visszautasította a megkeresést. Csupán Gansperger Gyula, a Wallis vezérigazgatója reagált a holding off-shore tulajdonosairól szóló kérdésre egy minapi sajtóbeszélgetésen, ám ő is csak szűkszavúan. Mint mondta, a ciprusi bejegyzésű cégek tulajdonosa a Wallis, magyar bankszámlájuk van, élükön magyar igazgatók állnak, auditálásukat a csoport auditora, a Deloitte kinti munkatársai végzik, s e cégeket is bevonják a konszolidációba. „Nyilván kihasználjuk azokat az előnyöket, amelyeket ezek nyújtanak, de ennek titkait nem fedném fel” – mondta Gansperger. Az ilyen ügyletek lebonyolítását segítő tanácsadók is azt mondták: semmiféle konkrétumot sem hozhatnak nyilvánosságra az alkalmazott megoldásokról, még a konkrét nevek említése nélkül sem.
A hallgatásra jó okuk van. „Egy idegen nyelvet beszélő vállalkozó könnyűszerrel önállóan is alapíthat egy postafiók vállalatot valamelyik adóparadicsomban” – magyarázza Mlinárik Tamás adómenedzser. A szaktudás nem ehhez, hanem ahhoz kell, hogy a jövedelmet sikerüljön valahogyan legálisan áramoltatni az off-shore és a hazai cég között. Léteznek ugyan ilyen megoldások, ám ezek rendkívül összetettek, a technikákat ismerő tanácsadók óradíja pedig igen borsos. Ha viszont saját szakállunkra próbálunk valamilyen triviális, a szakzsargonban csak „jelentős kockázattal járó megoldásnak” hívott módszerrel a pénzünkhöz jutni, semmivel sem vagyunk előbbre, mintha a bennfentes körökben gyorsan terjedő, nyelvismeretet sem igénylő hazai könyvelési trükkökkel próbálkozunk.
Alighanem jól értik ezt az érintett befektetők is, hiszen az adóhatóság tájékoztatása szerint semmivel sem gyakoribb az adójogi visszaélés olyan cégeknél, amelyek valamilyen off-shore társasággal is üzletelnek. Így aztán a hatóság nem is ellenőrzi fokozottan az érintett vállalkozásokat.
Sok kedvezményes adózást kínáló országra viszont eleve „pikkel” a magyar és az uniós adójog. Például miközben itthon a vállalatokhoz befolyó osztalékjövedelem elvileg adómentes, a kritikus államokból, azaz „ellenőrzött külföldi társaságoktól” érkező pénz után meg kell fizetni a társasági adót. Ha magánszemély kapna ilyesmit, forrásadó fizetése helyett azt össze kellene vonnia más jövedelmeivel, így biztos, hogy végül rosszabbul jár, mintha kihagyná a külföldi társaságot.
SZALONKÉPESEBB HELYEK. Egyébként sem mindegy, hol vágunk bele egy ilyen ügyletbe. A klasszikus adóparadicsomok mellett léteznek alacsony adóterhelésű országok is. Míg az előbbiekben szinte egyáltalán nincs adó, a sokkal jobb nemzetközi megítélésű utóbbiakban „csak” a szokásosnál jóval kisebb a közteher, például Cipruson 10 százalék körüli. E szalonképesebb helyeken a tranzakciós költségek is magasabbak: a szigetországban például a cégalapítás egy-másfél millió forintnak megfelelő összegre rúg, s évente akár egymillió forintnyit is felemészt a vállalat fenntartása.
Bár egyelőre nem tapasztalható roham az off-shore cégalapítás iránt, Mlinárik Tamás szerint e konstrukció lassú, de biztos terjedése várható. Ugyanis a hazai adóminimalizáló megoldásoknak – mint például az evának vagy az ekhónak – megvannak a korlátai, miközben az off-shore vállalakozások alapítása egyre egyszerűbb, s az elmúlt tíz évben már kialakult egy olyan réteg, amelynek igénye volna a szolgáltatásra.
Magyar csábítás
Panaszkodó vállalkozókat hallgatva a túlzott adóterhelésről, kevesen gondolnák, hogy a maga módján hazánk is adóparadicsomnak számít. A magyarországi tevékenység nélküli, nem magyar tulajdonú cégek 2003 előtt kérhették, hogy soroltassanak off-shore kategóriába, amelyben mindössze 3, később 4 százalékos társasági adót kellett fizetniük. Jóllehet, ilyen cégeket már nem lehet alapítani, sőt az akkor meglévő 725 társaság is csak 2006 elejéig működhetett ilyen feltételekkel, bőven van még olyan kedvezmény, amely a másutt megkeresett hasznok alacsony adóztatását kereső cégeket hivatott hozzánk vonzani. Így például a csoporton belüli kamatjövedelmek, illetve a licenc és royalty díjak fele levonható a társasági adóalapból, vagyis azok a szokásos 16 százalék helyett csak 8 százalékkal adóznak. Ráadásul ezek után iparűzési adót sem kell fizetni. Alighanem ennek köszönhető, hogy a korábbi off-shore cégekből 648 nem szűnt meg, hanem továbbra is működik.
A magyar off-shore rendszerrel hazánkba vonzott jövedelmek után beszedett „potyaadót” a szakértők évi több 10 milliárdosra taksálják. Csakhogy e konstrukció januári megszűnése után a szolidaritási adó bevezetése már végképp szorosra zárhatja ezeket a csapokat: a plusz 4 százalékot ugyanis az amúgy kedvezményesen kezelt hozamok után is meg kell fizetni, emiatt az adóterhelés a 2005-ös 4 százalékról az eredetileg várt 8 helyett 12 százalékra emelkedik.
