A férfitársadalom másik fele pedig bevallja, hogy édesszájú, és semmivel sem érzi magát férfiatlanabbnak három krémes bekebelezése után sem. Sőt, úgy tapasztalja, hogy az édesszájú férfiakat szeretik a nők. Talán, mert az hiszik, ezek kezelhetőbbek. E tévhit következtében egy ilyen pasas sokkal macsóbb sikereket arathat, mint egy macsós macsó.
Én édesszájú vagyok, sosem tagadtam. Imádok mindenfajta édességet, de különösen a házi tészta- és süteményféléket, nélkülük nehezen tudom elképzelni egy ebéd megnyugtató lezárását. Szerencsém van, nem hajlok a hízásra, megengedhetem magamnak a grasszálást az édességekben. Ennek ellenére bizonyos állítások szerint férfi maradtam.
Szerintem az a jó élőhely az ember számára, ahol van hegy, van víz (patak, folyó, tó), van egy ház, van egy kert, abban legalább két kutya, és a közelben egy jó cukrászda. Amikor tizenhárom éve kiköltöztünk Budapestről Solymárra, vettünk egy régi polgárházat és kedvünkre átszabtuk, úgy képzeltem, hogy míg jóval fiatalabb művészfeleségem utazgatva intézi a maga szakmai életét, én itthon írok, a szünetekben kertészkedem, és kutyákat dögönyözök, Pestre operába, színházba, kiállításra megyek csak, hiszen Solymáron minden megvan. Eme elhatározásom után szembejött az életemben négy évre egy televíziós főgóréság (napi bejárással), és egy miniszterség (ugyancsak napi bejárással).
De immár helyrezökkent az idő, itt élek, van minden Solymáron, remek étterem, extra pék, jó üzletek – csak egyvalami hiányzott a boldogsághoz: egy igazi jó cukrászda. (A híres-nevezetes „Emil” Pilisvörösváron székel.) Ám nemrégiben három vállalkozó kedvű grácia, egy orvos, egy matematikus és egy bölcsész, megunván szakmájuk korlátozott lehetőségeit, fogta magát és nyitott egy Zazzi nevű cukrászdát. De ahogy a megélhetési politikus sem az igazi, a jó cukrász sem csupán megélni akar – ők hárman legalábbis -, hanem létrehozni valamit, ami sajátos. Különbözik az átlagtól. Magyarországon nagyjából tíz-tizenötféle sütemény és torta létezik (tisztelet a kivételnek), pocsékul vagy jól elkészítve. Fő jellemző a mindent elborító édességzuhatag, az édességadagolás mértéktelen otrombasága, mely alatt meghalnak az ízek. Édesség közösül az édességgel. Hasonlatosan ahhoz a fajta magyaros konyhához, mely kizárólag iszonyú paprikázásból áll. A három hölgy viszont elhatározta, hogy nem készít semmi sablonosat, ami mindenütt az országban úgyis kapható, még jó minőségben sem. Egyetlen ponton adták meg magukat, akkora volt az igény, és túl sokan fordultak ki az üzletből, amikor megtudták, hogy nincs. Ugyanis kiderült, hogy a krémes népeledel. Most már van az is. (Megjegyzem, hogy anyám krémese, mely valószínűleg örökre eltűnt az életemből, lapos volt, nem a krém dominált, hanem a krém és a tészta egyensúlya. És tésztaélményt nyújtott két omlós, félujjnyi vastagságú lapjával.)
Üdítő belépni ebbe a cukrászdába Pilisszentiván felé haladva a solymári Tersztyánszky úton (melynek szomorú nevezetessége, hogy itt érte halálos autóbaleset a hírneves vívó-olimpikont). A mediterrán hangulatú portál után a pult szokatlan színeket és formákat mutat. Már a látvány előlegezi, hogy ez valami más. Találok itt például nagymamás meggyes streuselt. De elragadó képet (és ízeket) nyújtanak a változatos és szellemes „tortácskák” mint a citrom-mák, a mákhab, a ribizlihab mákban, a citromos-mákos, a kiwihabos, a birsalmás-diós, és még ki tudja, mifélék. Jellegzetességük az édes-savanykás, a savanykás-savanykás, a leheletnyi-édes ízvilág: szokatlan, pikáns kombinációk.
Ez a három grácia kreatív tevékenységet folytat. Érzékelhetően lubickolnak a hivatásukban. Jókedvűek, és nem zörög a csontjuk. Hál’ istennek! Zavarna a zörgés.
