Gazdaság

Kényszerigény

admin
admin

2005. 09. 22. 08:00

A sikeres reformokhoz vagy idő, vagy általános társadalmi konszenzus szükséges. Ha egyik sincs meg, akár a külső kényszer is elvezethet a hatékony megegyezéshez - derül ki a neves közgazdászprofesszor lapunknak adott interjújából.

Professzor úr, Németország, ahol a hét végén választásokat tartottak, a közhely szerint az európai gazdasági növekedés motorja. Miért nem működik ez a motor?


– Történelmi távlatból az alapvető probléma az, hogy az elmúlt negyven évben a német gazdaság fejlődése radikálisan függött az exporttól. Amikor az export megindult, rövidesen követte a belső kereslet fellendülése, mind a beruházások, mind a fogyasztás terén. A németek akkor tudtak húzni, amikor őket is húzták. Most a külső húzás nem eléggé erős. A másik probléma, hogy nem tudták megemészteni a Kelettel való egyesülést. A gyors életszínvonal-növekedésre tett ígéretek miatt olyan mértékű bérrobbanás következett be, amelyhez nem párosult megfelelő mértékű termelékenységnövekedés, és így a munkaerőpiacról kiszorult a keletnémetek jó része.

– A választások kimenetelétől függetlenül, lát lehetőséget a változásokra?

– Igen, azt hiszem, mindkét oldalról megvan a meggyőződés, hogy valamit változtatni kell. Ez a borzasztóan megmerevedett rendszer a munkaerőpiacon tarthatatlan, a végletekig szabályozott társadalmat és gazdaságot liberalizálni kell. Bizonyos szempontból a német közvélemény jobban megérti ezeket a problémákat, mint a francia. A diagnózis szempontjából eléggé előrehaladtak. Ám a németek lassan változtatnak, módszeresen, nagyobb konfliktusok nélkül próbálják megvalósítani a dolgokat. Egy helyen viszont már most is alapos változás észlelhető: javult a nemzetközi versenyképességük, főként a franciákkal, de még inkább az olaszokkal szemben. A termelékenység növekedni kezdett, a bérek emelésének tempója csökkent. Szóval szerintem a németek jó úton járnak, az a kérdés, meddig húzódik el ez a folyamat.

– Ön mit jósol, mikor veheti fel Európa újra a versenyt az Egyesült Államokkal a termelékenység terén?

– Az elmúlt tíz évben valóban elvesztettük annak az előnynek egy részét, amire a hatvanas évek óta Európa szert tett. A fordulat négy-hat éves távlatban következhet be, nem előbb. A nagyvállalatoknál ugyan már érződik a változás, de ez még nem elég. Az alapvető probléma a szolgáltatási szektorban van. Az egész Bolkestein-kezdeményezés, amely egyébként alighanem megbukik, arról szólt, hogyan lehet ezt megváltoztatni.

– Magyarországot tekintve a nagyobb munkaerő-piaci mobilitás sürgetése aligha jogos és népszerű követelés, hiszen a munkavállaló már így is teljesen kiszolgáltatott a gyors leépítési döntésekkel szemben…

– A mobilitási probléma kettős: egyrészt legyen lehetőség az elbocsátásokra, de meg is érje felvenni embereket akkor, amikor megvan a kereslet irántuk. Azt gondolom, el kell jutni odáig, hogy a szociális háló azt jelentse: az elbocsátott dolgozók új állást tudnak találni. Ez viszont nem valósulhat meg addig, ameddig a vállalatoknak nem érdeke új állások teremtése. Az alapvető európai probléma, és ez Magyarországra is igaz, hogy a munkavállaló nettó bére a vállalkozónak két és félszer annyiba kerül. A kis- és közepes vállalatok, a családi cégek, amelyek többnyire az általános szolgáltatásokban érdekeltek, nem akarnak embereket legálisan foglalkoztatni.

– Vagyis a mobilitás alapvető feltétele az adórendszer radikális megváltoztatása?

– Igen, a szociális háló finanszírozásának jó részét el kellene venni a vállalatoktól és áttenni az adófizetők által fenntartott rendszerbe. Ha a munkanélküli-segélyeket, persze megfelelő feltételek mellett, az állam finanszírozná, az előbb említett, akár két és félszeres szorzó lemenne másfelesre, és attól kezdve, főképp a szolgáltatásban dolgozó vállalatoknak megérné, hogy felvegyenek embereket.

– Európában az általános foglalkoztatási nehézségek ellenére leginkább csak Dániában tudták a jóléti elemeket leválasztani a piacról. Mi kell ahhoz, hogy egy társadalom eljusson odáig, hogy ilyen kérdésekben konszenzust tudjanak kötni a különböző politikai erők és munkaerő-piaci szereplők?

LÁMFALUSSY SÁNDOR,

aki a Figyelő és a Heti Válasz konferenciájára érkezett a múlt héten Budapestre, 1929-ben Kapuváron született, jelenleg belga állampolgár. Húszéves korában hagyta el Magyarországot, s a Löweni Katolikus Egyetemen tanult közgazdaságtant. A hatvanas évek közepétől a Banque de Bruxelles ügyvezető igazgatója, egy évtizedre rá a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) közgazdasági tanácsadója, majd 1985-től vezérigazgató-helyettese volt. 1994 és 1997 között a frankfurti Európai Monetáris Intézet elnökeként készítette elő az Európai Központi Bank létrehozását és az egységes monetáris politika létrejöttét, ezzel kulcsszerepet vállalt az euró megteremtésében. 2000-ben az Ecofin az Európai Értéktőzsdéket Szabályozó Bölcsek Tanácsa elnökévé nevezte ki, a rákövetkező évben a testület ajánlásai alapján dolgozták ki az egész európai pénzügyi szolgáltatási szektor szabályozását.

– Ez a legnehezebb kérdés. Azokban az országokban, ahol ez többnyire megvalósult, az emberek a gyakorlatban is elfogadják a társadalmi szolidaritást. Ez alapvetően az északi, skandináv kultúrákra jellemző.

– Nem a politikai elit feladata ennek a konszenzusnak a megteremtése?

– Ez sokkal tágabb folyamat annál, ezt mindenkinek át kell élnie. Egyszer hivatkoztam a dán példára egy magyar közgazdásznak, aki azt válaszolta, hogy Dániában a német megszállás alatt, amikor a zsidóknak felvarrták a sárga csillagot, azt a dán király is felvarrta a kabátjára. Valahol itt teremtődnek meg egy konszenzus alapjai.

– Magyarországon most leginkább a 6 százalék körüli deficitnél beragadt költségvetés rendbetételéhez lenne szükség közmegegyezésre. Merrefelé kellene elindulni?

– A maastrichti tapasztalataimra hivatkoznék. Amikor az euróövezetbe való belépéshez szükséges feltételeket monitoroztuk a tagállamoknál, akkor azt mondtuk, hogy a háború utáni időszak legmagasabb, 6 százalék körüli átlagos deficitjét le kell vinni 3 százalékra. S amikor a kilencvenes évek közepén ez mindenhol megindult lefelé, akkor azt hangoztattuk, vigyázni kell arra, olyan formában történjék meg ez a folyamat, hogy fenntartható legyen. Ennek pedig egyik feltétele az, hogy nem lehet mindenkinek egyik napról a másikra azt mondani: te mostantól mondjuk 5 százalékkal kevesebbet költesz.

– Ez a fűnyíró elv…

– Igen, amit egy vagy két évig meg lehet valósítani, utána azonban nem megy. A pozitív tapasztalat, amire büszke vagyok, Belgiumé. Az ország borzasztó helyzetben volt, mert 120 százalékig ment fel az államadósság a GDP-hez viszonyítva, s ez újratermelte a deficitet. Ezt elkezdték lejjebb szorítani, s mivel az inflációval nem volt probléma, és a fizetési mérleg nagyon jó volt, a piac elhitte, hogy az ország mégis beléphet a valutaunióba, s a kamatlábak elkezdtek csökkenni. Az1987-88-tól megindult radikális programnak köszönhetően ma az államadósság lement a GDP 96 százalékára, az idén pedig a várható államháztartási deficit a GDP 0,5 százaléka. Ennek ellentéte Olaszország, ahol az idei hiány a GDP 4,5 százalék körül lesz, az adósság pedig megmaradt 106 százalékon.

– A magyar költségvetési deficitet reálisan hány év alatt lehet 3 százalék alá leszorítani?


– Amikor az Európai Monetáris Intézet elnöke lettem, nyomon követhettem a francia tapasztalatot: 6 százalékon volt a hiányuk és egy hároméves programot dolgoztak ki. Minden évben egy százalékkal csökkentették a deficitet. De ahhoz, hogy ez sikeres lehessen, a szavahihetőség a legfontosabb. Az euró bevezetésével kapcsolatban két dologra kell vigyázni. Egyrészt nem kell megígérni olyasmit, amit nem tudnak, nem akarnak, vagy nem fognak betartani; legyen ütemes a terv. Másrészt a célba érést nem szabad túlságosan távolra kitolni. Mert ha átlép egy bizonyos horizonton, akkor a piaci szereplők azt mondják, hogy ez sohasem fog megtörténni. És itt vigyázni kell, mert ez nagyon kényes játék Magyarország esetében. A hitelességet csak úgy lehet elérni, ha a konvergencia-programban pontosan meghatározzák, hol lesznek a megtakarítások, milyen alapon történik mindez. Nem lehet csak bizonygatni, hogy meg fogjuk csinálni, elég sok elemző van ma már, aki meg tudja ítélni, hogy mi ezeknek a hitelessége. Lassan kell a dolgokkal bánni, nem szabad azt mondani, hogy ebben az évben ezt vagy azt csináljuk radikálisan. Ott kell vágni a költségvetésből, ahol értelmes. Nyilvánvalóan a közigazgatás olyan tér, ahol lehet eredményeket elérni, és a termelékenységet lehet fokozni. Erről vannak személyes magyarországi tapasztalataim is, itt még visszaköszönnek a monarchia maradványai.

– Több hazai közgazdász ugyanakkor úgy gondolja, hogy Magyarországnak nem feltétlenül kell sietnie az euróövezetbe, mert ennek a zónához képest magasabb hazai növekedés elvesztése lehet az ára. Van időnk…

– Ez a tűzzel való játék. Ha nincs valamifajta kényszer, akkor senki sem hiszi el, hogy a kormányok – nemcsak Magyarországon, de az európai országok nagy részében – olyan bölcsek lesznek, hogy egy mérsékelt inflációval, egy mérsékelt leértékeléssel fenntartják az ország versenyképességét. Nem kell a politikát arra kényszeríteni, hogy olyasmit csináljon, amit nem tud betartani, de nem lehet elképzelni, hogy kényszer nélkül bölcsen fog viselkedni. Egyébként az euróövezeti tagság nem feltétlenül jár a növekedés mérséklődésével. De el kell kerülni, hogy választási ciklusokban olyan ígéreteket tegyenek, majd utána meg is valósítsanak a béremelések tekintetében, amelyek lehetetlenné teszik a nagyobb növekedést. Ám ha nincs kényszer, minden megtörténhet. Ha nyugat-európai piaci elemző lennék, abból indulnék ki, mi a garancia, hogy nem csinálják meg a magyarok ugyanazt, amit egyszer már megcsináltak. Akkor viszont az isten óvja az országot.

– Válhat tehát rövid távon spekulációs célponttá a forint?

– Ez az alapvető kérdés, ezt kell elkerülni.

– Milyen esetben lát ilyen veszélyt?

– Ha olyan várakozás alakul ki, hogy akár a mostani kormány, akár a következő olyan ígéreteket tesz, amelyek megrendítik a bizalmat. Az euró bevezetése ugyanis bizalom kérdése. Két év stabilitás kell hozzá, beavatkozás nélkül. Rendkívül óvatosnak kell lenni, mert Magyarország nagyon eladósodott, mégpedig forintban. Amíg viszont a remény fennáll, hogy egy normális perspektívában az ország része lesz az euróövezetnek, addig mérsékelhető a kamatláb. Azt hiszem, az inflációs várakozások lejtmenetben vannak. Ezért mondtam mindig is, hogy lehetőség van a kamatláb csökkentésére, de lassan, lassan, lassan. És ez szerintem értelmesen történt meg.

– Önmagában az nem billentheti ki a bizalmi egyensúlyt, hogy a kormány nyilatkozataiban továbbra is ragaszkodik a már többször módosított belépési időpont utolsó változatához, a 2010-hez, a külföld viszont egyre egyértelműbben a 2011-et látja reálisnak, vagy akár egy még későbbi időpontot?

– Nagyon nehéz megítélni, hogy a piaci résztvevők mikor vesztik el a türelmüket. Itt folyamatosak a teendők, követni kell, miként alakulnak a különböző feltételek. S ebben szükség van a kormányzat és az ellenzék között egyfajta megegyezésre. Mindenki tudja, hogy mi történt az előző választásoknál, ezt még egyszer megismételni nem szabad.

– A külpiacok kikényszeríthetnek egyfajta konszenzust?

– Ez elképzelhető, bár nem mondanám biztosra.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

CHICAGO, IL - AUGUST 13: Four-year-old Leo Griffin leaves a protest against the alt-right movement held to mourn the victims of yesterdays rally in Charlottesville, Virginia on August 13, 2017 in Chicago, Illinois. One person was killed and 19 others were injured in Charlottesville when a car plowed into a group of activists who were preparing to march in opposition to a nearby white nationalists rally. Two police officers were also killed when a helicopter they were using to monitor the rally crashed.   Scott Olson/Getty Images/AFP
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.