Az elmúlt években a globalizáció kapcsán az egyik legközhelyesebb intellektuális reflex volt a nemzetállamok végéről beszélni. Mára egy kissé lehiggadt a közbeszéd: nem a nemzetállamok eltűnése, hanem az állami szerep újragondolása lett a diskurzus meghatározó eleme. Ebbe az irányba hat az a kettős kihívás, amellyel a nemzetállamok ma kénytelenek szembesülni. Egyrészt „kívülről”; a gazdaságban a multinacionális cégek, illetve liberalizált kereskedelem és tőkemozgás, a nemzetközi kapcsolatokban a transznacionális szerveződések kérdőjelezik meg a hagyományos szuverenitás fogalmat. Másrészt azonban „belülről” is komoly kihívásokkal kell a nemzetállami eliteknek konfrontálódniuk. Miközben a pártpolitika és a választott demokratikus testületek presztízse, a beléjük vetett bizalom Európában mindenütt hanyatlik, a politikusok széles körű legitimitás híján nem tudnak vagy nem képesek átfogó reformokba belevágni. A közép- és kelet-európai országokban ráadásul ezek a külső és belső kihívások a kettős átmenet kontextusában jelentkeztek, amikor a posztkommunista politikai-gazdasági átmenettel egy időben kellett megküzdeni a posztindusztriális-globalizációs átalakulással és kihívással is. A kettős átmenet megszüntette a mindenható államot. Ez nemcsak a paternalista államszocializmus eltűnését jelenti, hanem ezzel párhuzamosan a valójában erre válaszképpen kialakult nyugati, szociális, jóléti modell megrendülését is. Ebben a helyzetben az emberek a nemzetállammal szemben erősebb és új szerkezetű igényeket fogalmaznak meg, miközben az állam a hagyományos szerepeket, funkciókat sem képes betölteni.
ELŐREMENEKÜLÉS. E róka fogta csuka helyzet egyik fontos mellékszála, hogy a politikához fűződő elvárások is átrendeződnek: kevésbé érdekesek az ideologikus kérdések, miközben a szakpolitikai megoldások felértékelődnek. Ebben a közegben jelenik meg az állami feladatok és szolgáltatások újragondolásának igénye – ami valójában egyfajta előremenekülés lehet: a külső és belső kihívásokra adandó válasz. Ennek az újragondolásnak a társadalomfilozófiai alapjai ismertek: az előző érából ránk maradt, paternalista, gondoskodó államszemléletet kell felváltani a haladó, esélyteremtő, a minél nagyobb társadalmi csoportokat bevonni képes, partnerséget kínáló állam koncepciójával. Az állam és polgára között ez új minőségű kapcsolatot hoz létre, amelyben a jogaink mellett vannak kötelezettségeink is, a felelősség kérdése nem megkerülhető. Az új kapcsolatban az állam számít a közért tenni akaró, aktív polgárra, kötelezettségének tekinti, hogy a felelős polgár részt vegyen a köz ügyeinek alakításában. „Cserébe” a közszolgáltatások terén is előtérbe kerül az átláthatóság, a számonkérhetőség, láthatóvá válik a szakmai fejlődés eredménye, mindennapos lesz a párbeszéd, az interakció, megkerülhetetlenné válik az innováció. Az állam meghatározza a standardokat, amelyeket a közszolgáltatás fogyasztói várhatnak, és monitorozza a teljesítményt – hiszen a polgárok adóforintjaikért jogosan követelik a minőségi szolgáltatásokat. Következésképpen, a minőségi közigazgatás nem kontraszelektált hivatalnokokból áll, akik békésen ejtőznek valamiféle életpálya-modellek védelmében, hanem teljesítményorientált, akár az üzleti életből néhány évre kölcsönzött szakértőkből rekrutálódnak.
 |
|
Bármilyen tetszetős is egy bekezdésbe sűríteni a szolgáltató állam koncepciójának szüzséjét, aligha vitatható, hogy a konkrétumokhoz ezzel nem jutottunk közelebb. Ha „a jelen kihívásaira adott új válaszok” gondolata mentén indulunk el, akkor kézenfekvő, hogy egy olyan témával érzékeltessük a megoldások irányát, amelynek újszerűségéhez aligha férhet kétség: lévén néhány éve még nem is létezett. Természetesen az e-közigazgatásra gondolunk. E terület nem csak azért fontos, mert a hatékonyabban működő bürokrácia iránti igényt elégítheti ki, hanem mert a digitális technológiák az egész állami, intézményi világ átalakításának lehetőségét hordozzák. Nem véletlenül használjuk a „lehetőségét hordozzák” kifejezést. Látni kell ugyanis, hogy az a gyakori megközelítés, amely a számítógépek vagy internetes kapcsolatok számával méri egyes intézmények felkészültségét, számunkra keveset mond. Önmagában az interneten elérhető szolgáltatások száma sem perdöntő – bár ez esetben az EU-n belüli pozíciónk nem túl szívderítő (lásd az ábrát). Ám az új szolgáltató államról akkor sem beszélhetünk, ha a hivatalhoz bármilyen ügyben fordulhatunk interneten. Ha szarkasztikusan akarunk fogalmazni, nincs érdemi különbség aközött, hogy egy okmányirodában a telefont nem veszik fel, vagy az e-mailjeinkre nem válaszolnak.
ELLENŐRIZHETŐEN. A szolgáltató állam e-közigazgatása ugyanis sokkal több annál, mint hogy az analóg csatornákat digitális formákkal váltjuk fel: a kommunikáció alapmintázatainak és így a kompetencia és ellenőrzési hatásköröknek az átrendeződését jelenti. Természetesen oly módon, hogy az eddig kiszolgáltatott helyzetben levő felhasználó, polgár, ügyfél helyzete erősödjön, és váljon emancipáltabbá. Az eddigi információs monopóliumot élvező hivatal pedig egyenrangú, ellenőrizhető partnerré változzon. Ez konkrétan azt jelenti, hogy nem attól lesz „e” a közigazgatás, hogy írógép helyett PC-t használ a hivatalnok, hanem hogy az ügyfél tudja: ügye épp hol tart, ki a felelős érte, s ezt a felelőst módja van el- vagy beszámoltatni.
Az, hogy a közszférában dolgozó mintegy 800 ezer ember sok vagy kevés, állandó vita tárgya, viszont azt miden nap tapasztalhatjuk, hogy az általuk nyújtott szolgáltatás legalábbis hullámzó színvonalú, a munkavégzés hatékonyságát pedig sokan kritizálták. Magánszemélyeknek és vállalkozásoknak sokszor kell felesleges köröket futniuk ügyeik intézése során; gyakran azért, mert a „hivatal” útvesztői dugulnak be, gyakran egyszerűen csak az elégtelen tájékoztatás miatt. Pedig egy, a kor igényeinek megfelelő közszolgáltató mindkét problémán könnyedén javíthat: sokat segítene, ha az egyes ágazatokra egységes standardokat határoznának meg, ami lehetővé tenné azt, hogy a teljesítmény mérhető legyen. Ideális esetben ezt egy külső, független szervezet monitorozza és az eredményeket a fogyasztó számára nyilvánossá, könnyen hozzáférhetővé teszi. Ez a szolgáltatást igénybevevő számára fontos információ, hiszen így élhet érdemben azon jogával, hogy szabadon megválassza a szolgáltatót. Természetesen a közszolgáltató intézmények, illetve fenntartóik számára is elengedhetetlen, hiszen az egyes intézmények teljesítménye összehasonlíthatóvá válik, emellett könnyen meghatározhatók azok a területek, ahol fejlesztésre van szükség. Ezáltal a szolgáltatás általános színvonala is növekedhet, ami sok helyen – például az egészségügyben – szükségszerű, és így az elodázott átalakítások fontosságát is jobban elfogadják a polgárok.
Alapvető fontosságú, hogy a közszolgáltató korrekt és érthető információt nyújtson. Az ügyféllel (jobb esetben) hivatali bikkfanyelven kommunikáló szolgáltató pazarolja mind az ügyfél, mind a saját idejét, ezáltal erőforrásait, tehát a pénzét is. Ezt pedig senki nem engedheti meg magának. Ráadásul egy átláthatatlan, sőt, saját magát rejtegető intézményben nem csupán a „civil kontrol” nem érvényesülhet, de a fenntartója, finanszírozója sem tudhatja, hogy pontosan mi folyik benne. Hiába találkozik az ügyfél ugyanazzal a – sok esetben gyorsan javítható – hibával többször is, ha a szolgáltató még csak nem is kíváncsi rá. A folyamatosan változó igények és körülmények, az állandó innovációs kényszer miatt a szolgáltatóknak feladatuk lenne, hogy érdemben, sőt rendszeresen meghallgassák felhasználóikat, és észrevételeiket beépítsék mindennapi munkavégzésük rutinjába. Az intézményi hallgatásnak, illetve a követhetetlen zsargon használata mögé bújásnak épp ez az egyik legfőbb oka. Így a szolgáltatásra fordított adóforint, a szolgáltató költségvetési támogatása senki által nem átlátható és így nem számon kérhető.
Igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg, hogy sok közszolgáltató nyújt jelenleg is kiváló szolgáltatást, azonban ezt még nem sikerült „szétteríteni” a rendszerben. A munkájukat kitűnően végzők méltó elismerése lehetne, ha standardjaik, gyakorlataik általánossá válhatnának, s az ilyen jellegű fejlesztésnek meg lennének a kitaposott, intézményesített útjai a közszolgáltatásokon belül.
Legyen az oktatási intézmény, könyvtár, egészségügyi vagy szociális szolgáltató intézmény, okmányiroda, vagy bármilyen más hivatal, az államnak és polgárainak közös érdeke és feladata, hogy a közszférát hatékonnyá, átláthatóvá tegyük, és dinamizáljuk. Itt az ideje, hogy megcibáljuk a szundikáló Leviathán bajszát!
