Gazdaság

Két filozófia?

admin
admin

2005. 07. 14. 08:00

A legtöbb megfigyelő egyetért abban, hogy a mai megosztott és durvaságoktól sem mentes légkörben már az is eredmény, hogy az ország két meghatározó politikai vezető személyisége asztalhoz ült egymással. Sőt, az is az eredmények közé sorolható, hogy bár feszült, de békés hangnemben és tárgyszerűen szóltak egymáshoz. S aki a másikkal kezet fog, az bizony távollétében sem vitathatja el az úriemberség és a demokratikus jó szándék teljességét a másiktól úgy, ahogy az néhány hangadó esetében már-már kötelezővé vált. A személyre szóló támadások helyett tényekről és konkrét javaslatokról szóló eszmecsere alakult ki, és ez önmagában értékelendő. Egyetértés van abban is, hogy az álláspontok jottányit sem közeledtek, továbbá abban is, hogy a két vezetőtől kevés közgazdasági újdonságot hallhattunk. Sőt, a stílus tekintetében is a megszokottat kaptuk: a miniszterelnök a makrogazdaság tényeivel érvelt („számokban jó vagyok”), míg elődje inkább az emberek mindennapi tapasztalatairól szólt („tudja Ön, mennyivel drágább ma a diákbérlet, mint két éve?”).


CSABA LÁSZLÓ, a Közép-európai Egyetem (CEU), a Debreceni Egyetem és a Corvinus Egyetem egyetemi tanára

ELHAMARKODOTT KÖVETKEZTETÉS. Ennek ellenére többen úgy látták, hogy e beszélgetésben nem pusztán két politikai stílus és két értékrend ütközött, hanem két gazdaságfilozófia is. Az ellenzék vezetője többször is a „tőről metszett liberális felfogás” – tőle kétértelmű – bókjával illette a kormányfőt, aki viszont időről időre a piacgazdaság alapösszefüggéseire próbálta fölhívni beszélgető partnere figyelmét, nem is kevéssé tanárurasan vonva össze szemöldökét. A kizárólag diskurzuselemzésben utazók ennek alapján hajlamosak lehettek arra az elhamarkodott következtetésre is, hogy itt a mai kormányzat szabadpiacisága ütközik az ellenzék – szociális szempontokra érzékenyebb – államelvűségével.

Baj azonban az elemzést kizárólag e divatos eszközre szűkítenünk. Tekintettel arra, hogy két gyakorló ember véleménye ütközött, nem is elvi síkon, érdemes a fölütéseket a kormányzati tapasztalattal egybevetni. Az egyik oldalon nem kétséges, hogy miközben a balközép erők a kisebb/olcsóbb állam elvét hirdetik, az állami újraelosztás és az államháztartás kiadásainak GDP-hez mért aránya 50 százalékra kúszott fel, és még soha nem dolgoztak a magyar történelemben az állam szolgáiként annyian, mint manapság. Az áfa visszatartása, amiben többen tönkrementek, vagy az állami járandóságok sok hónapos késéssel történő kifizetése, az árkommandó ötlete, a miniszter jelenlétében lefolytatott meglepetésszerű munkaügyi ellenőrzés nem kimondottan hayeki világlátást jelenítenek meg. Másfelől emlékezhetünk arra, hogy a kisgazdák révén többségre jutott polgári kormányzat a Magyarországra befektetők adókedvezményeit, az országban működő – olasz és osztrák tulajdonú – biztosítók érdekeit milyen lelkesen védte az EU ellenében, az utolsó pillanatig. Néhány hete e tábor vezetőjétől hangzott el az a fölvetés, hogy a közterhek szintjét ne kivetéssel, hanem a vállalkozói szféra megajánlása révén alakítsák ki. Ez – szokatlansága mellett – bizonyára nem az a tőkeellenes hangütés, amivel egyes elemzők okkal-ok nélkül vádolják a jobboldal vezető képviselőit.

Tegyük hozzá, hogy miközben a gazdasági kérdések vitájában épp a makroökonómia alapvető mutatóiról, így az államháztartás hiányáról, adósságról, fenntarthatóságról, kiviteli dinamikáról és finanszírozási igényről nem esett szó, abban a felek egyetértettek, hogy az erőteljes adócsökkentés ideje jött el. Ez három dolgot jelenthet. Vagy búcsút kell venni a gondoskodó államtól, amit egyik féltől sem hallottunk. Vagy arról van szó, hogy a közterhek egyik ágán otthagyott összeg többszörösét hajtják be a másik ágon, például a tb-plafon fölemelésével, vagy a korábbi jóváírási lehetőségek kiiktatásával. Végül harmadikként – a piaci elemzők többsége szerint – ez pusztán az államháztartás adósságának növekedésében csapódik le.

A VALÓS DILEMMA. A föntebb fölsorolt lehetőségek jelentik a valóságos dilemmát, mert adott időben egy forintot nem lehet kétszer fölhasználni. Sajnos a politikai eszmecsere nem igazított el e földhözragadt kérdésben, és sajnos azóta sem tudható, hogy ki fizetné a révészt. Talán ez lehet az oka, hogy az adócsökkentést mindig pártoló nemzetközi elemzők, államköziek és magánminősítők egyaránt, épp e közös ponttól óvják leginkább a magyar gazdaságpolitikát.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.