A jelenlegi és a volt miniszterelnök vitájában is plasztikussá vált, hogy a két nagy párt igyekszik a másiktól a lehető legeltérőbben meghatározni magát, nem pusztán az ideológia, hanem a gazdaságfilozófia terén is. Kis, nyitott gazdaság lévén a magyar ökonómia csak kevés lehetőséget enged a tisztán elméleti alapon nyugvó gazdaságpolitika megvalósítására. Mind az 1998 és 2002 között ténykedő, mind pedig a jelenlegi, „tetőtől a talpáig” átalakított kormány tevékenységére igaz, hogy keverednek benne a jobb- és a baloldalra jellemző gazdaságpolitikai elképzelések. A kormányzati ciklusok egészére sem lehet sommás, egyoldalú megállapításokat tenni, egyetlen mutatót választva csupán az összehasonlítás alapjául. A Figyelő több kritérium alapján próbálta egybevetni, hol tartott Magyarország 1998-ban, 2002-ben, illetve 2004-ben a „régi” EU átlagához képest. „Eredményhirdetésre” azonban ezek alapján sem vállalkoznánk, hiszen az egyéni szubjektív érzeteket úgysem lehet számszerűsíteni, és valóban nem a KSH vagy az Eurostat, hanem mindenkinek a házi statisztikája dönti el, melyik évben milyen volt a befizetésre váró csekkek és a hó végi járandóságok aránya.
BEÁGYAZOTTAN. Mindezt előrebocsátva érdemes kommentálni azt a tényt, hogy az államháztartás egyes alrendszereinek átalakításában egyik kormány sem jeleskedett (lásd a táblázatot). Számos elemző rója fel a Fidesz- kormánynak, hogy regnálása idején az alultervezett – finomabban fogalmazva: a vártnál magasabb – inflációból eredő költségvetési többletbevételek felhasználásával nem vágott bele egy átfogó adóreformba. A szabad demokrata-szocialista koalíció pedig az első 100 nap költekezésének foglyaként nem volt képes érdemi reformintézkedések meghozatalára az államháztartásban.
Az európai kereskedelembe integrálódott ország lévén a magyar makrogazdasági folyamatokat alapvetően meghatározzák a nemzetközi trendek. Ez leginkább a GDP növekedésében és az inflációban mutatkozik meg. Előbbivel kapcsolatban elég csak arra utalni, hogy a német vállalatok hangulatát tükröző Ifo konjunktúraindex és a magyar ipari termelés volumenének változása évek óta szinkronban mozog egymással. Az importált inflációról meg éppen elég meggyőző bizonyítékkal szolgálhat soron következő látogatásunk egy benzinkútnál. Az aktuális kormányok azonban beleszólhatnak – és bele is szólnak – egyes termékek és szolgáltatások árképzésébe, ahogy ezen a jelenlegi és a volt miniszterelnök össze is különbözött a minapi vita során.
Az Orbán-kormány regnálása alatt az „éves átlagos várható inflációt nem meghaladó” áremelés volt a jelszó a hatósági árak területén. Ennek sok közgazdasági értelme nincs, hiszen egyrészt az energiaárak vagy a közlekedési tarifák maguk is részei az inflációnak, másrészt az átlagos inflációnak semmi köze nincs az adott szektor költségszerkezetében végbement változásokhoz. Ugyanakkor méltánylandó szempont a volt miniszterelnök által hangoztatott érv is, amely szerint hiba a lakosságra hárítani a költségtöbbletet, ha azt az egyes társaságok hatékonyságjavulással is képesek lennének kigazdálkodni.
 |
|
K+F: kevés, bár fontos
Az állam jobbára ígéretekkel halmozza el a hazai kutatás-fejlesztést – ez olvasható ki a szektor rendszerváltást követő mérőszámaiból. Míg abszolút értelemben és folyó áron a kiadások csaknem meghatszorozódtak 14 év alatt, a GDP-arányos K+F ráfordítások mit sem változtak. Meglepő, hogy ciklusfüggő-séget mutatnak abban a tekintetben, hogy a választásokat követően előbb csökkennek, az újabb politikai megmérettetés közeledtével pedig ismét emelkedésbe fognak. A tavalyi 0,88 százalékos mutató – amely nem hivatalos KSH bejelentésen, hanem a Napi Gazdaság statisztikai hivatalból szerzett információin alapul – közepesnek számít; bár kétségtelen, hogy annak a kincstári eltökéltségnek a fényében, amellyel a kormányok az innovációt a gazdasági fejlődés egyik zálogának állítják be, meglepően alacsony az érték.
Az Eurostat adatai szerint a magyarországi kormányzati K+F kiadások jóval kiegyensúlyozottabban alakulnak, 2002-re arányuk elérte a GDP 0,34 százalékát. A hivatalos tavalyi adat publikálásáig nem megítélhető, hogy a 0,3 százalék fölötti érték mennyire ígérkezik tartósnak. Ha így lesz, Magyarország nem marad el az unió tősgyökeres tagjaitól, a tizenötök átlagától, hiszen azok hasonló rátája alulról közelíti a GDP 0,3 százalékát. |
|
|
|
|
A magyar gazdasági növekedést az export és a beruházások megfelelő szintje képes fenntarthatóvá tenni. Az Orbán-kormány gazdasági minisztere, Matolcsy György által meghirdetett anticiklikus gazdaságpolitika – amelynek lényege, hogy a külső kereslet megcsappanására a belső kereslet élénkítése lenne a válasz – szerencsére jórészt csak a retorika szintjén valósult meg. Kis, nyitott országban ez ugyanis a külső egyensúly veszélyes mértékű felborulásával, a folyó fizetési mérleg hiányának finanszírozási problémáival járt volna együtt.
ROMLÓ MÉRLEG. A folyó fizetési mérleg GDP-arányos hiánya – amint az táblázatunkból is jól látszik – jelentősen romlott az elmúlt évek során. Az utóbbi időben a működő tőke beáramlása nem fedezte a mérleghiányt, a finanszírozásban egyre nagyobb szerepet kapott a jobbára kötvény, kisebb részben részvény portfóliókba áramló tőke. Ennek az a rákfenéje, hogy jóval könnyebben hajt végre hátraarcot, mint a közvetlen finanszírozási szándékkal érkező. Míg a fizetési mérleg közvetlen alakítására nincs módja a kormánynak, az államháztartásban direkt eszközök állnak rendelkezésére. A Medgyessy-érával induló, MSZP vezette koalíciós kormány már rögtön a ciklus elején mintha fordítva ült volna a lovon. A szerény többséggel megnyert választás nyomán a kormány a 100 napos programján keresztül állami költekezéssel próbálta megerősíteni népszerűségét és legitimációját. Ennek következményeit máig hurcolja magával a költségvetés. Ebben gyökerezik a megcélzott hiánynál folyamatosan magasabb deficit, s a kellemetlen kormányzati beismerésekkel együtt járó pénzügyminiszter-cserék.
A büdzsé hiányának elszaladása oda vezetett, hogy az eurózónához való csatlakozás legkritikusabb pontja az államháztartási hiányra vonatkozó kritérium teljesítése lett. Erre a belföldi piaci elemzők és a nemzetközi szervezetek – Brüsszelt is beleértve – folyamatosan figyelmeztetik a kormányt, nemritkán kínos magyarázkodásra kényszerítve azt. A költségvetési elszámolásokkal való játék – autópálya-finanszírozás, áfa-visszatérítések elcsúsztatása – nevezhető ugyan törvényesnek, de elegánsnak semmiképpen, ráadásul áttekinthetetlenné és követhetetlenné teszi az államháztartás folyamatait. Emiatt szúrt sokaknak szemet, amikor a jelenlegi kormány gyakorlatilag felelevenítette az előző ciklus gyakorlatát a sztrádaépítések anyagi hátterének „vonal alatti” szerepeltetésével. A konvergencia-kritériumok annyiban túlmutatnak önmagukon, hogy egyelőre – hiszen még az eurózóna előszobájában sem járunk – nem a pillanatnyi mutatók érdemelnek figyelmet, hanem a tendencia, amelyre az idősorokból következtetni lehet. Igaz viszont, hogy a számottevő állampapír-piaci pozíciókkal rendelkező konvergencia-befektetők optimizmusát – legalábbis egyelőre – semmi nem bírta megingatni, legyen szó akár kedvezőtlen makroadatról, akár egy független hitelminősítőtől kiérdemelt intésről, esetleg a korábbi fenyegetés beváltásáról.
Olimpiai éremtáblázaton nem rossz a tizedik helyezés, a befektetési vonzerőről az Ernst & Young által összeállított, s a Világgazdaság által citált világranglistán azonban akár fanyalgásra is okot adhat a pozíció, különösen hogy a nemzetközi vállalatvezetők értékelését tükröző skálán a térség több gazdasága is maga mögé utasította a magyart. Ez ugyanis a jövőt vetítheti előre, beárnyékolva a kedvező pillanatképet, hogy Magyarország a 15-ös európai toplistán tavaly az 5. helyet foglalta el mind a projektek, mind az így teremtett munkahelyek számát illetően.
Ahogyan a gazdaság állapotának és teljesítményének megítélésekor sem hagyhatók figyelmen kívül szubjektív tényezők, a lakosság jólétét is nehéz pusztán mutatókkal megragadni, utóvégre itt is az emberek általános „komfortérzete” nyom a legtöbbet a latban. A közvélemény-kutatások rendre arról árulkodnak, hogy az itt lakók – a térség többi népétől nem elütő módon – nem túl optimisták a jövőjüket illetően, és jelenlegi sorsukat sem ítélik túl rózsásnak. Ebben valószínűleg szerepet játszik az uniós csatlakozás menetrendjében bekövetkezett apróbb csúszás, már ami a várva várt Kánaán érkezését illeti. Biztos, ami biztos: a magyarok fogyasztásba ölik bánatukat. Míg az elmúlt években a háztartások nettó pénzügyi vagyona a GDP százalékában kifejezve 5 százalékpontot meghaladó mértékben csökkent, kötelezettségeik megháromszorozódtak, ezeken belül is a hitelállomány csaknem négyszeresére nőtt, tavaly megközelítve a GDP egyötödét. A rendkívül gyors folyamat mögött főként a lakáskölcsönök térnyerése keresendő, ebben is leginkább a devizahitelek viszik a prímet, amelyek az utóbbi hónapokban robbanásszerű emelkedésbe kezdtek. Az ingatlancélúaktól elmaradó ütemben ugyan, de folyamatosan gyarapszik a jármű-, a fogyasztási és személyi hitelek volumene is.
Ezt támasztják alá a statisztikai hivatal számai is. A személygépkocsiknál például 2000-től figyelhető meg egy gyors állománybővülés: míg öt éve még 100 háztartásra 39 négykerekű jutott, és ez a szám megegyezett az 1989-essel, addig 2003-ban papíron már minden második háztartásban volt egy autó. Még látványosabb dolgok történtek a mobilpiacon, ahol két éve már egy család egy és egy negyed készüléket birtokolt, szemben az 1995-ös indulással, amikor még 100 háztartásonként lehetett találni egyetlen eszközt. A személyi számítógépek mennyisége 2000-től alakult kirívóan: három év alatt duplázódott az állomány, miközben 1998-hoz viszonyítva háromszoros a növekedés. Úgyszintén dinamikus gyarapodás figyelhető meg a klasszikus tartós fogyasztási cikkek – hűtő, színes televízió – esetében. Kivételt csak a fagyasztóládák és -szekrények jelentenek, amelyek állománya a nagymamás-Gorenjés- korszak óta gyakorlatilag stagnál.
