 |
Az utcazenészként induló performance-művész tizenegy éve tűnt fel, a nemzedéki himnusszá vált Loser című számával. Az 1994-es platina státusú Mellow Gold buhera-popja, valamint az 1996-os Odelay melankolikus garázs-folkja új impulzusokat adott a tánczenének. Beck munkásságában az a meglepő, hogy a pop-art és a performance-ok tudatos vállalása (anyja Andy Warhol mellett dolgozott) ellenére évről évre megalkot néhány rádióbarát popdalt (Devil’s Haircut, Where it’s At), amelyekkel biztosítja helyét a Geffen kiadónál, ahol állítólag egyébként is személyes kedvence Mr. Geffennek, tehát azt csinál, amit akar.
Az ambiciózus fiatal művész a Guero hangzását az Odeley és a Sea Change közé kalibrálta, és talán kijelenthető, hogy a minden igényt kielégítő Odeley óta ez a legjobb, és egyben a legvidámabb Beck-album. A baj ott van, hogy Beck több tantárgyas előadó, és a produkciói csak összművészeti gesztusokban teljesednek ki, tehát hozzá kell képzelnünk a klipeket, és a képzőművészeti megnyilvánulásokat.
Mondjuk ki: Beck közepes kvalitású énekes, jobbára csak egy hangon képes megszólalni, így hiába változatosak az album hangszerelési megoldásai, hiába van annyi ötlet egy dalban, mint másoknál egy lemezen, a dalok ritmusképlete és a kántálás jobbára minden számnál hasonló.
A Daft Punk tört ritmusaitól a Beach Boys hangzásán át a country-hiphopig a művész mindent átszűrt magán, és egy semmihez sem hasonlítható bizarr, sok esetben humoros produkciót hozott létre. A Guerón ismét a Dust Brothers nevű producer csapattal dolgozott, akik az Odeley című albumon is közreműködtek, ezért aztán sokan méla és töprengő számokat vártak, de az album egy életvidám pop-kulturális roncsderbi lett, csupa szerencsés kimenetelű balesettel.
