Kényes egyensúlyok

Hézag- és hiánypótló feladatra vállalkozik a Teleki László Alapítvány – Külpolitikai Kutatások Központja akkor, amikor a sanyarú anyagi lehetőségekkel és a tudományos könyvterjesztés szétesésével dacolva sorra jelenteti meg a nemzetközi kapcsolatok legizgalmasabb kérdéseiről szóló tanulmányköteteit. Ennek sorában kiemelkedő jelentőségű az elmúlt év legvégén a Zrínyi Kiadó gondozásában, igényes kivitelben és neves szerzőgárda közreműködésével, Gazdag Ferenc és Kiss J. László szerkesztésében megjelent, Magyar külpolitika a 20. században című kötet.

Mint már a bevezetőből kitűnik, a két szerkesztő és a kiadó nem törekedhetett és így nem is törekedett egyfajta „egyetlen helyes és tudomány álláspont” megfogalmazására, hanem teret adott az egymással vitázó eltérő megközelítések sokszínűségének. A kötet öt fő részre oszlik. Az elsőben a magyar külpolitika történelmi pályájáról olvashatunk nagy ívű áttekintéseket. A második rész a szovjet alárendeltségben működött magyar külpolitika fordulatait elemzi. A harmadik az átmenet külpolitikájával foglalkozik; a negyedik részben két kiemelten fontos reláció, a transz-atlanti kapcsolatrendszer és a délszláv államok irányában folytatott magyar külpolitika kerül górcső alá. Végül az ötödik részben elméleti igényű kritikai elemzések olvashatók az uniós és NATO-tagságot követő új külpolitikai hangsúlyok szükségességéről, illetve a magyar biztonságpolitika szükségessé vált felülvizsgálatáról.

Egy ennyire szerteágazó tematikájú könyv ismertetésében aligha térhetünk ki minden egyes tanulmány és szerző főbb megállapításaira, inkább csak néhány gondolat fölvillantására vállalkozhatunk. Pritz Pál történelmi áttekintésében sokoldalúan érzékelteti a kül- és a belpolitika szoros összefüggését a dualizmus bomlásától kezdve egészen az 1990-es évek atlantista külpolitikájáig. A szerző igen kiegyensúlyozottan, az érvek és tények erejével száll szembe az ismét terjedő, a történelmet aktuálpolitikai fogáskeresésre gátlástalanul fölhasználó törekvésekkel, kimutatva azok instrumentális, azaz tudománytalan voltát.

Balogh András tanulmányában erőteljesen hívja föl a figyelmet arra a veszélyre, hogy a nemzeti érdeket tértől és időtől független, eleve adott valaminek tételezzük, különösen az uniós tagság idején. És fordítva: illúzió azt várni, hogy a korábbi időszak izmusai után most a globalizáció hozna automatikus megoldást a nemzet és az állam egybe nem eséséből adódó feszültségekre.

Ezt a kérdést más hangsúlyokkal a részleteiben elemzi Kiss J. László, rámutatva arra, hogy a demokrácia körülményei közt a külpolitika hármas prioritásában sosem volt érdemi egység a különféle politikai erők közt.

Ugyanezt a kérdést még kritikusabban elemzi a Svédországban kutató Dunay Pál, rámutatva, hogy e hívószó ismételgetése fölmentette a politikai elitet a tartami viták lefolytatásától. „Aggodalomra van ok” címen tárgyalja a zsákutcás magyar NATO-tagság ügyét, majd kiemeli, hogy a magyar külpolitikai gyakorlat tévúton halad, amikor a globalizáció időszakában, és a közösségivé váló külpolitika mellett továbbra is kizárólag a hagyományos államközi kapcsolatokra összpontosít.

Talán már e felütésből is látható: a kötet joggal számíthat a nemzetközi kérdésekkel találkozó elemzők és az üzleti élet, valamint az egyetemisták és az értő közvélemény érdeklődésére.