Gazdaság

Gumikalapács

Néhány uniós tagország felpuhíttatta az eurózóna stabilitási paktumát. Ez egyszerűbb volt, mint elkezdeni a reformokat.

Politikai elemzők tucatjai próbáltak az elmúlt hónapokban ésszerű magyarázatot adni arra, miért siklott ki az Európai Unió öt évvel ezelőtt meghirdetett, lisszaboni stratégia néven elhíresült gazdaságmodernizációs programja. Nos, a válaszhoz elég felidézni a múlt heti brüsszeli EU-csúcson történteket. A 25 tagország vezetői az egész európai gazdaság hosszú távú fejlődését megalapozó döntéseket készültek hozni – és tulajdonképpen megbotlottak az első útjukba kerülő fűszálban.

LANYHA REFORMHEVÜLET. Francia követelésre ugyanis a huszonötök éppen arról kötöttek elvi megállapodást, hogy felvizezik a szolgáltatások liberalizálásáról szóló irányelvet, amely pedig az újjáéleszteni kívánt lisszaboni program egyik ékköve. Hiába kecsegtet a szolgáltatási piac megnyitása versenyképességi előnyökkel és munkahelyekkel, ha Franciaországban – ahol a kiterjedt állami szektort óvják a versenytől – május végén népszavazást tartanak az uniós alkotmányról. A referendum pozitív kimenetelét ugyanis egyre inkább veszélybe sodorják a szolgáltatási direktíva körül mesterségesen gerjesztett indulatok. Az eset meggyőzően illusztrálja, hogy a legtöbb európai ország vezetőjének reformhevülete csak addig tart, amíg egy otthoni referendum vagy választás megnyerése nem kerül veszélybe. „Mindenki tudja, mit kellene tenni, csak azt nem, hogyan lehet így megnyerni a következő választásokat” – találta fején a szöget egy ízben Jean-Claude Juncker, az EU hajóját soros elnökként ebben a félévben kormányozni hivatott Luxemburg miniszterelnöke.


Gumikalapács 1

A lisszaboni folyamat újraindításához nagy reményeket fűző európai üzleti életnek a történtek fényében nem sok illúziója maradt: tisztában van vele, hogy a nagy szavakat a lisszaboni program első öt évéhez hasonlóan a második félidőben is aligha követik majd igazi tettek. „Az Európára leselkedő lopakodó gazdasági válság ellenére a 2005-ös tavaszi uniós csúcstalálkozó egy újabb elszalasztott lehetőségként vonul be a történelembe. Úgy tűnik, még tovább kell romlaniuk a gazdasági kondícióknak ahhoz, hogy komolyan vegyék a helyzetet” – értékel keserűen Paul Skehan, az ipari és kereskedelmi kamarák európai gyűjtőszervezete, az Eurochambres főtitkár-helyettese.

Az európai üzleti szféra borúlátása éles kontrasztban van azzal a hurráhangulattal, amely a döntéshozókat kerítette hatalmába a szerintük sikeres csúcstalálkozó után. Ám a nyilatkozatokat hallgatva komoly kételyek merülhetnek fel a tekintetben, vajon mindegyikük ugyanazt érti-e a lisszaboni stratégia megújításán. A komoly munkanélküliségtől sújtott – egyúttal radikalizálódó szakszervezeti tiltakozómozgalommal szembenéző – Párizs, Berlin és mások például az európai szociális modell győzelmét ünnepelték, jóllehet az Európai Bizottság gazdaságélénkítő receptje egyértelműen neoliberális megközelítésen, piaci reformokon alapul.

Hasonló zavarodottság kíséri az euró, azaz az egységes európai valuta tartópillérének szánt stabilitási és növekedési paktum reformját, amelyet ugyancsak a luxemburgi kormányfő irányításával ütöttek nyélbe a tagállamok pénzügyminiszterei még a csúcs előtti hétvégén. A még az euró bevezetése előtt létrehozott – ennélfogva a maiakhoz képest egészen más gazdasági aggodalmakat tükröző – költségvetési szabályrendszerrel szemben az volt a legfőbb kritika, hogy a reálfolyamatokat figyelmen kívül hagyó, túlzottan merev előírásai csírájában fojtják meg a gazdasági kibontakozás lehetőségét. „Olyan, mintha egy migrénben szenvedő pácienst a fejére mért kalapácsütésekkel gyógyítanának” – jellemezte szemléletesen a helyzetet egy brüsszeli gazdasági elemző.

MENTSÉGEK. Nos, eszerint az újrafogalmazott paktum maximum gumikalapácsként funkcionál majd, miután a pénzügyminiszterek jócskán enyhítettek annak szigorán. Bár a költségvetési fegyelem mércéjének számító referenciaértékek – így a GDP 3 százalékának megfelelő államháztartási hiány és a 60 százalékos GDP-arányos államadóssági szint – nem változtak, a szabályok ellen vétő kormányok az eddiginél könnyebben megúszhatják majd a felelősségre vonást. Eddig legalább 2 százalékos reál GDP-csökkenést kellett egy országnak elszenvednie ahhoz, hogy elkerülje a túlzott deficit miatti, végső szankcióként pénzbírsággal fenyegető eljárást. A jövőben már a recesszió vagy a tartósan lanyha növekedés is felmentést adhat a „fegyelmi” alól.

Sőt, akkor sem kell pánikba esni, ha történetesen ilyen magyarázatok sem állnak rendelkezésre. Az Európai Bizottságnak ugyanis vagy tucatnyi enyhítő körülményt kell majd mérlegelnie, mielőtt ajánlással fordulna a pénzügyminiszteri tanácshoz, felvetve egy-egy renitens ország megregulázását. Mérlegelés tárgyát képezik ilyenformán a lisszaboni gazdaságfejlesztési célokra, a kutatásra és fejlesztésre fordított kiadások, a közberuházások, de a konjunkturális időszakban tett fiskális erőfeszítések és az államadósság fenntarthatóságát szolgáló intézkedések is. Tulajdonképpen minden olyan természetű kiadás figyelembe vehető szempont lesz, amely az érintett tagállam véleménye szerint releváns lehet a 3 százalékos deficithatár túllépésében. A „kívánságlistán” meglehetősen bizarr szempontok is előfordulnak. Ilyenek például a fejlődő világnak nyújtott pénzügyi segélyek, de a pálmát az a kifejezetten német követelésre bekerült kitétel viszi el, amely „Európa újraegyesítésének” – értsd a német újraegyesítésnek – a költségeit is figyelembe veszi, ha azok káros hatással voltak egy ország gazdasági növekedésére.

A paktum új arca

• Nagyobb rugalmasság a középtávú költségvetési célok kitűzésekor
•Gazdasági fellendülés esetén erőteljesebb államháztartási stabilizáció, mint recesszió idején
• A referenciaértékek (a GDP legföljebb 3 százalékát kitevő államháztartási hiány és annak 60 százalékánál nem magasabb államadósság) érvényesek maradnak
•Kis deficittúllépés elnézhető lesz, ha negatív vagy tartósan lanyha a növekedés
• Az Európai Bizottság egy sor szempontot mérlegelhet túlzott deficit idején: például a K+F kiadásokat, az állami beruházásokat, de Európa újraegyesítésének költségeit is
• A nyugdíjreform költségeit is 5 éven át degresszíven figyelembe veszik a hiány megállapításakor
•Növekvő figyelem az államadósságnak és az államháztartás fenntarthatóságának
• Alapesetben egy év helyett kettő áll majd rendelkezésre a hiány előírt szintre csökkentésére

Bár a paktum szorításának enyhítése kétségkívül az évek óta súlyos egyensúlygondokkal küszködő Németországnak (és Franciaországnak) állt elsősorban érdekében, a deficitmutatók mechanikus érvényesítésének helyébe lépő mérlegelés-központú rendszer az új tagállamok valutaunióhoz történő csatlakozását is megkönnyítheti. Elsősorban Magyarország és Lengyelország nagy megelégedésére például a nyugdíjreform államháztartási hiányra gyakorolt hatását is figyelembe veszik majd akkor, ha egy ország túllépi a megengedett deficitszintet. Ez akkor is figyelemre méltó fejlemény, ha a könnyítés csak öt évre szól – 2004 az első év! -, és a nyugdíjreform nettó költségeit évről évre 20 százalékkal csökkenő mértékben lehet majd „leírni”. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a magyar deficit 2008 tájékán körülbelül 0,2 százalékponttal lesz alacsonyabb a nyugdíjreform hatásainak figyelembevételével.

A szigor enyhítése azon is tetten érhető lesz, hogy a deficiteljárás alá vont országoknak a jelenleginél legalább egy évvel hosszabb idejük lesz az államháztartási hiány előírt szintre csökkentésére. A döntéshozók ezzel azt akarták elérni, hogy a kormányok a kapkodó ciklikus lépések helyett a valós és tartós konszolidáció irányába ható strukturális intézkedéseket hozzanak.

A történet persze korántsem ilyen kerek. Azok a tagországok, amelyek a költségvetési fegyelem hívei, továbbá az Európai Központi Bank (ECB), nagyon kritikus szemmel nézik az eurószabályok lazítását. A paktum reformját a költségvetési fegyelem szempontjából „totális vereségként” jellemezte Daniel Gross, a brüsszeli Európai Politikai Tanulmányok Központjának (CEPS) igazgatója is. Gross attól tart, hogy a reformok hosszú távon a költségvetési fegyelem romlásához, nagyobb államadóssághoz és magasabb kamatlábakhoz vezethetnek. Mivel azonban a magasabb kamatlábak eltérő hatást gyakorolnak majd az egyes államokra, a tagországok gazdaságpolitikája egyre távolabb kerül egymástól. A CEPS igazgatója nem zárja ki, hogy alkalmasint az EU-nak kell majd egy-egy adósságban úszó tagállama megsegítésére sietnie, és egy ilyen rémálomszerű forgatókönyv akár a monetáris unió széteséséhez is elvezethet. Optimistább ennél Guillaume Durand, az ugyancsak brüsszeli Európai Politikai Központ (EPC) szakértője, aki nem tart hasonló apokaliptikus következményektől. Véleménye szerint a tagállamok tulajdonképpen csak azt vetették papírra, amit már a gyakorlatban is cselekedtek.

ÖSZTÖNZŐ NÉLKÜL. Mások szerint ugyanakkor nem is az a lényeg, hogy mi történt a stabilitási paktummal, hanem az, hogy mi lesz a tagállamok körmére égő reformokkal. A kormányok többsége eddig a merev paktumot okolta a lanyha növekedésért, holott gazdasági fellendülés idején a kisujjukat sem mozdították a nagy ellátó rendszerek modernizálásáért. Adódik a kérdés, hogy most, amikor alig kell retorzióktól tartaniuk, vajon mi ösztönzi majd Európa tétova, konfliktusokat kerülő kormányait, hogy a közép-, de még inkább csak hosszú távon érezhető bátor strukturális reformokba belefogjanak. Európa versenyképességének javítása és egyáltalán a sokat hangoztatott szociális modell fenntartása ugyanis elsősorban ezeknek a reformoknak a függvénye.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik