Gazdaság

Egyensúlyhiányok hosszú évtizede

admin
admin

2005. 03. 31. 08:00

A gazdaság külső finanszírozása szempontjából kritikus helyzetben vezették be 1995-ben a Bokros Lajos nevével fémjelzett stabilizációs csomagot. Alábbi írásában szerzőnk azt firtatja, hogy az akkori stabilizáció eszköztárának van-e relevanciája napjainkban, amikor a külső egyensúlyhiány GDP-hez viszonyított aránya megközelíti az 1994-ben tapasztaltat.


OBLATH GÁBOR, közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank monetáris tanácsának tagja

Három kérdésre igyekszem az alábbi fejtegetésben választ adni: Milyen hatásmechanizmusok révén csökkentette az 1995. évi program a makrogazdasági egyensúlyhiányokat? Ma vajon szükséges, kívánatos, illetve lehetséges volna-e a tíz évvel ezelőttiekhez hasonló módszerekkel csökkenteni a belső és külső egyensúlyhiányt? Ha a korábbi módszerek nem alkalmazhatók, akkor ma mit lehetne/kellene tenni (és milyen lépéseket kellene elkerülni) avégett, hogy a külső egyensúlyhiány mérséklődjék?

KORREKCIÓK. Az 1995 márciusában bevezetett intézkedések hatására 1995-1996-ban számottevően csökkent mind a külső, mind pedig a belső egyensúlyhiány. Az előző évhez képest 1995-re mind a folyó fizetési mérlegben, mind az államháztartás elsődleges egyenlegében a GDP-hez viszonyítva 5,5 százalékpontnyi javulás következett be, és az államháztartási egyenleg korrekciója 1996-ban is folytatódott. Mai szemmel tekintve, az 1995-1996-ban tapasztalt kiigazítás mértéke egyenesen meghökkentő.

Milyen effektív lépések, illetve mechanizmusok járultak hozzá e jelentős kiigazításhoz? A stabilizációs csomag retorikája, továbbá egyes konkrét lépésekhez (például a tandíj bevezetéséhez, az alanyi jogú családi pótlék megszüntetéséhez) kapcsolódó viták sokakban olyan emléket ébreszthetnek, hogy a fiskális megszorítások adták a program lényegét. A stabilizáció szempontjából azonban a nominális fiskális kiadások visszafogásának csekély jelentőségük volt. A csomag valóságos makrogazdasági hatásai három külgazdasági természetű intézkedéshez és egy fontos belföldi feltételhez köthetők.

A külgazdasági lépések: a valuta leértékelése, a csúszó árfolyamrendszer bevezetése, valamint a behozatali vámpótlék kivetése. Ez utóbbiak hatásosságát belföldi oldalról pedig az biztosította, hogy a nominális bérek eleinte alig, és később is csak mérsékelten alkalmazkodtak ahhoz az inflációs sokkhoz, amelyet a csomag külgazdasági része váltott ki.


A stabilizációs program egyszerre két szinten hatott. Az egyik szintet a nemzetközi költség-versenyképesség javulása jelentette: a külföldi pénzben kifejezett hazai bérköltségek jócskán visszaestek (az előző év azonos negyedévéhez viszonyított csökkenés mértékére a nominális árfolyamindex és a bérindex között 1995-től szétnyíló rés utal). A másik – belföldi – szinten egyidejűleg két hatás érvényesült. Egyrészt alaposan visszaesett a nominális keresetek reálértéke, másrészt a fiskális kiadások reálértéke is számottevően zsugorodott.

Miközben 1994 és 1995 között az infláció üteme 18,8 százalékról 28,2 százalékra ugrott, a hazai nominális bruttó bérek emelkedési üteme 25-ről 17 százalékra mérséklődött (a nettó bérek reálértéke 12 százalékkal süllyedt). Az államháztartás elsődleges (kamatfizetés nélküli) kiadásai folyó áron 5 százalékkal emelkedtek, így reálértékük hozzávetőleg 18 százalékkal csökkent. Mindez a belföldi jövedelemarányok erőteljes átrendeződésével is együtt járt: szignifikánsan emelkedett a vállalati szektor részesedése, a háztartásoké pedig visszaesett.


A program hatásmechanizmusa szempontjából tehát a bérek és a fiskális kiadások nominális merevségének volt kiemelkedő jelentősége. Mivel az államháztartás kiadásai (így az állami szektor bérei) kormányzati kontroll alatt álltak, utólag az tekinthető meghatározónak, hogy a versenyszektor nominális bérei sem a hazai valuta de facto (vámpótlékkal növelt) leértékelődéséhez, sem pedig az inflációs ugráshoz nem alkalmazkodtak.

Az eddigiekből kiderül: nem lehet korrekt választ adni arra az utóbb gyakran firtatott kérdésre, hogy a külgazdasági kiigazításnak mekkora része tulajdonítható egyfelől a belföldi jövedelmek „elinflálásának”, másfelől a külső versenyképesség javulásának. (Az előbbit kárhoztatni, az utóbbit helyeselni szokás.) A kérdés már csak azért sem válaszolható meg, mert a munkajövedelmek elinflálása és a költség-versenyképesség javulása 1995-ben még nagyjából ugyanazt jelentette, s csak 1996-tól vált a termelékenység emelkedése a versenyképesség meghatározó tényezőjévé.

VERSENYBEN. Nézzük meg, különböző mutatók szerint hogyan alakult a gazdaság külső versenyképessége. Miközben az árversenyképesség – az előbb elmondottakkal összhangban – csak átmenetileg változott, a fajlagos bérköltségek alapján mért versenyképességben 1995-től tartós javulás következett be. Ezzel összhangban alakult a magyar kivitel külső piaci részesedése, mind a teljes kivitel, mind pedig a gépkivitel tekintetében.


A magyar kivitel részaránya 1995 után – részben közvetlen versenytársainkkal, részben például Dél-Koreával összehasonlítva – igen gyorsan emelkedett az Európai Unió tagországainak piacán. A külső versenyképesség erősödése nyilván nem csupán a stabilizációs lépéseknek, hanem annak is köszönhető, hogy termőre fordultak a korábbi külföldi beruházások. De a stabilizációnak is fontos szerepe volt abban, hogy 1995-től felgyorsult a külföldi működő tőke beáramlása.

Gazdaságunk külső versenyképességének alakulásáról 1999-2000 óta ellentmondásos a kép. A költség-versenyképességünk vitathatatlanul gyengült, de piaci részesedésünk nem csökkent, csupán annak korábbi gyors emelkedése lassult, különösen egyes fontos versenytársainkkal összevetve. Mindeközben a gazdaság külső finanszírozási igényének a GDP-hez viszonyított aránya 2003-2004-ben megközelítette az 1994-ben tapasztalt – akkor egyértelműen kritikusnak tekintett – szintet.

E közelmúltbeli fejlemények okkal vetik fel a kérdést: vajon leküzdhetetlen versenyképességi probléma, vagy pedig makrogazdasági szerkezeti egyensúlyhiány áll a mai külső egyensúlyhiány hátterében. A válaszhoz a költség-versenyképesség változása mellett, annak relatív szintjét is célszerű megvizsgálni. Egy erre a célra használható (bár nem kifogástalan) mutató a hazai feldolgozóipari munkavállalói jövedelemnek a bruttó hozzáadott értékhez viszonyított aránya. Megvizsgálva a volumenegységre jutó euró-bérszinteket (amikor az egyes országokban a hozzáadott érték nem árfolyamon, hanem alkalmas vásárlóerő-paritáson van átszámítva), akkor ebből az összehasonlításból – amely a külföldi befektető szempontjának felel meg – az derül ki, hogy 2003-ban Magyarországon némileg magasabbak voltak a volumenegységre jutó bérköltségek, mint Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban, de jóval alacsonyabbak, mint akár Ausztriában vagy Szlovéniában. Ha ugyanezt az öszszehasonlítást folyó áron végezzük el (ez a relatív jövedelmezőséget, vagyis az exportőr nézőpontját jeleníti meg), akkor az országok között gyakorlatilag nem találunk különbséget 2003-ban (1 eurónyi hozzáadott értékre jutó munkavállalói jövedelem mindenütt 0,55 euró körül volt).


Ezek a mutatók érdekesek és hasznosak, de nem igazítanak el abban, hogy miért volt a folyó fizetési mérleg GDP-hez viszonyított hiánya – előzetes adatok szerint – 2004-ben lényegesen nagyobb Magyarországon (közel 9 százalék), mint Csehországban (5 százalék), Szlovákiában (3,5 százalék), Lengyelországban (2 százalék), vagy Szlovéniában (0,2 százalék). Mivel a külső egyensúlyhiány relatív mértékének láthatóan kevés köze van a relatív költség-versenyképességhez, Magyarország kiugróan nagy külső deficitjének okait a fő belföldi jövedelem-tulajdonosok nettó finanszírozási igényének alakulása körül kell keresni. Arról van szó, hogy az elmúlt években csaknem eltűntek a háztartási megtakarítások, ami a klasszikus ikerdeficit-probléma kialakulására vezetett. Az elmúlt két évben a gazdaság külső finanszírozási igénye csaknem pontosan megegyezett az államháztartáséval, a háztartási, illetve vállalati pozíciókban tapasztalt változások ugyanis egymást kompenzálták. Vagyis a mai külső egyensúlyhiány mögött nem elemi versenyképességi gondok, hanem makrogazdasági szerkezeti feszültségek állnak. Ezt az is alátámasztja, hogy 2004-ben az áru- és szolgáltatás-kivitel volumene 15,7 százalékkal emelkedett (2003-ban 7,6 százalékos volt a növekedés). Makrogazdasági szintű versenyképességi problémák esetén a kivitelünk stagnálását, illetve visszaesését, piaci részarányunk csökkenését kellene tapasztalnunk, erről azonban szó sincs. Tény, hogy a magyar külkereskedelemben súlyosak a szerkezeti gondok – így az agrár-, illetve élelmiszer-kereskedelemben, a dollárelszámolású piacokra exportáló vállalatok, továbbá az exportőr kis- és középvállalatok körében -, ám korántsem magától értetődő, hogy itt makrogazdasági eszközökkel kezelendő/kezelhető problémákról van szó.

TÍZÉVES MÓDSZEREK MA. Mindez átvezet a következő kérdéskörhöz: ma vajon szükséges, kívánatos, illetve lehetséges volna-e az 1995-ben alkalmazott módszerekkel csökkenteni a külső egyensúlyhiányt. Mindenekelőtt: nem szükséges, hiszen ma gyökeresen mások a hazai és a nemzetközi feltételek (a gazdaság külső finanszírozását tekintve távolról sem válságos a helyzet). A korábbi módszerek alkalmazása azonban nem is lenne kívánatos. Bármiféle olyan típusú makrogazdasági stabilizáció, amely az infláció ismételt megugrására épít, kikezdené a dezinfláció eddigi eredményeit. Az infláció csökkenése – a valuta reálfelértékelődése folytán – számottevő nemzetgazdasági, főként azonban ágazati szintű áldozatokkal járt, s egy újabb inflációs ugrás ezeket teljesen hiábavalóvá tenné. Emellett az infláció – gazdaságpolitikailag táplált – ismételt megemelkedése után sokkal költségesebb lenne annak későbbi leszorítása, hiszen nehezebb lenne elhitetni a gazdaság szereplőivel, hogy legközelebb „tényleg komoly” lenne a dezinflációs igyekezet. Pedig annak komolynak kellene lennie: 2010-ben csatlakozni kívánunk az euróövezethez, ami csak úgy képzelhető el, hogy ha 2007-2008-ig folytatódik az infláció lassulása a csatlakozás feltételei által megkívánt szintig.

Mindezeken túl a stabilizáció korábbi módszereinek alkalmazása nem is volna lehetséges: a gazdaságpolitika egykori és mai lehetőségei között valóságos szakadék tátong. A legnyilvánvalóbbal kezdve: ma – az EU tagjaként – nem vethetünk ki vámpótlékot. Ennél sokkal fontosabb különbség, hogy napjainkban – a teljes konvertibilitás körülményei között, alapvetően a devizapiacon kialakuló forintárfolyam mellett – a valutaárfolyam nem áll közvetlen gazdaságpolitikai kontroll alatt (vagyis a forintot nem lehet egyszerűen leértékelni). A legalapvetőbb különbséget mégis abban látom, hogy ma nincs olyan politikai erő, amely a gazdaságpolitika által kiváltott (újabb) inflációs sokk után – akár implicit, akár explicit megállapodások formájában – biztosítani tudná a nominális bérek 1995-1996-ban tapasztalt fokú merevségét.

Ha a tíz évvel ezelőtti recept napjainkban nem alkalmazható, vajon milyen lépések segíthetnék elő a külső egyensúlyhiány mérséklését és a gazdaság nemzetközi versenyképességének javítását? Miközben a kérdésre felelni próbálok, olyan elképzelésekre is reflektálok, amelyek szerintem rossz irányban keresik a megoldást.

MEGFONTOLTAN. Az árfolyamot közvetlenül nem lehet befolyásolni. A „lebeszélésére” irányuló kormányzati igyekezet – ha azt a befektetők komolyan veszik – a szándékolttól eltérő következményekhez vezethet: emelkedhet a forinteszközök kockázati felára, így az állampapírok hozama és az államháztartási hiány finanszírozásának költsége. Viszont az inflációs kilátások javulásával összhangban, megfontoltan csökkenteni lehet a jegybanki alapkamatot. Ez ad lehetőséget arra, hogy a forint árfolyama némileg gyengüljön, mégpedig anélkül, hogy akár az inflációs kockázatok, akár az állampapírhozamok emelkednének. Amiként az árfolyam, a háztartások megtakarítási hajlandósága sem befolyásolható közvetlen módon. Bár hasznos lehet minden olyan elképzelés és törekvés, amely a háztartások korábbi nettó megtakarítói pozíciójának helyreállítására irányul, ezekhez – különösen rövidebb távon – nem érdemes illúziókat fűzni. Mivel a gazdaság hosszabb távú érdekeivel ellentétes lenne, hogy – amiként 2002-ben – a vállalati szektor nettó megtakarítói helyzete „javuljon” (vagyis beruházási tevékenysége visszaessen), nincs más út, mint a külső egyensúlyhiánnyal szemben álló belső államháztartási deficit szerkezeti okainak kezelése.

Ebből mindjárt az is következik, hogy a külső egyensúlyhiány okainak alapvető félreértésén alapulnak azok a javaslatok, amelyek adócsökkentésekkel kívánják javítani a versenyképességet, s ezzel a külső egyensúlyt. Az állami kiadások jelentős visszafogása nélkül az adócsökkentések csak a fiskális deficitet növelhetik, így a külső hiányt nem csökkentenék, hanem növelnék. Ha az állami túlköltekezés szerkezeti okait sikerülne kezelni, akkor mód nyílna arra, hogy mérséklődjenek a munkára rakódó közterhek, ma ugyanis elsősorban ezek húzzák le a hazai vállalatok költség-versenyképességét.

Végül: a nemzetközi versenyképesség javításának léteznek olyan állami eszközei is, amelyek nem a relatív árszint (illetve költségszint) csökkentése révén hatnak, hanem azáltal, hogy az állam befektet a fizikai és humán-infrastruktúra fejlesztésébe, s javítja a gazdálkodás általános intézményi és szabályozási környezetét, vagyis azon munkálkodik, hogy az államgépezet ellássa a feladatait. A versenyképesség javításának ezek a lehetőségei napjainkban még távolról sincsenek kimerítve.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.