Gazdaság

A vesztes fizet

admin
admin

2004. 02. 19. 08:00

Az Európai Bizottság költségvetési koncepciója nem a tagországok befizetőerejéből, hanem az unió céljaiból indul ki.


Romano Prodi. Nagy vitákra számíthat.

Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát az Európai Unió költségveté-sének kusza számlabirintusán. Az európai adófizetőknek nem árt tud-niuk, hogy az EU kétféleképpen tartja nyilván a pénzükből fedezett kiadásokat: az egyik rubrika az adott évre lekötött forrásokat, a közvet-lenül alatta lévő pedig a ténylegesen kifizetendő összegeket tartalmazza. Mivel számos program és projekt futamideje évekre szól, a pénzügyi kötelezettségvállalás sohasem esik egybe a tényleges kifizetésekkel. Ám ez még nem minden. Az unió a tervszerűség érdekében hétéves ciklusokra előre rögzíti az elkölthető pénzügyi keret nagyságát. A hosszú távú tervezés előnye, hogy a tagállamok nem esnek minden évben egymás torkának a büdzsé miatt. Hátránya viszont, hogy amikor 5-6 évenként tárgyalóasztalhoz ülnek, még jobban hajba kapnak.

FOCIPÁLYA. Gary Lineker, az angol labdarúgó válogatott legendás középcsatára mondta egy ízben: “A futball egyszerű játék – 22 ember lót-fut a pályán, és a végén mindig a németek nyernek”. Nos, a nagy európai “focipályán” korántsem volt mindig ez a helyzet. Németország, mint a közösség legnagyobb és legtehetősebb állama, a pénzügyi viták során az elmúlt évtizedekben végül mindig engedett, olyannyira, hogy Berlin még ma is egymaga állja a közös költségek több mint egyötödét. A nagy anyagi áldozatokat követelő újraegyesítés és a gazdaság tartós gyengélkedésének hatására azonban már a német adakozókedv sem a régi.




Új prioritások az EU-büdzsében  
1. Fenntartható fejlődés (ver-senyképesség a növekedésért és a munkahelyekért; kohézió a növekedésért, felzárkóztatási politika).
2. A természeti erőforrásokkal való gazdálkodás (mezőgazda-ság, halászat, környezetvé-delem).
3. Állampolgárság, szabadság, biztonság és igazságosság.
4. Az Európai Unió mint globális szereplő.
5.Adminisztratív költségek.

Gerhard Schröder kancellár a múlt év végén öt másik nettó befizető tagállam – Francia-ország, Nagy-Britannia, Hollandia, Svédország és Ausztria – vezetőjével együtt aláírt egy nyilatkozatot, amelyben nyomást gyakoroltak az Európai Bizottságra, hogy az immár kibővült Európai Unió kiadásai 2007 és 2013 között ne lépjék túl az uniós nemzeti összjövedelem (GNI) 1 százalékát. A követelés felért egy hadüzenettel, hiszen a jelenlegi – 2006-ig tartó – ciklusban a GNI 1,24 százalékánál húzták meg a kiadások maximális szintjének határát, igaz, az éves költségvetések ezt meg sem közelítették. A már a csatlakozási tárgyalásokon is minden eurót a fogukhoz verő országok félelme, hogy a bővítés után még mélyebben a zsebükbe kell majd nyúlniuk, miközben Damoklész kardjaként lebeg a fejük felett a stabilitási paktum szigora, amely tiltja – és elvileg szankcionálja – a magas költségvetési hiányt. Schröderék nem is haboztak felhánytorgatni Brüsszelnek, hogy elfogadhatatlannak tartanák, ha az uniós büdzsére nem vonatkoznának ugyanazok a takarékossági szabályok, mint a tagországokéra.

BECSVÁGYÓ CÉLOK. Ez az érv azonban nem nélkülöz egy jó adag populizmust. Miként arra az Európai Bizottságnál rámutatnak, a közös kiadás az esetek döntő többségében nem az ablakon kidobott pénz, hanem olyan célokra fordítódik, amelyekre a tagállamok kisebb hatásfokkal egyébként is költenének. Ahogyan arra Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke is emlékeztette a szóban forgó tagállamokat: “Az EU-szinten elköltött 25 euró többet ér, mint 25 ország 1-1 eurója”. Prodi és csapata egyúttal arra is figyelmeztette a tagállamokat, hogy garasoskodásukkal veszélybe sodorják azoknak a becsvágyó céloknak az elérését, amelyeket korábban maguk elé tűztek. Az Egyesült Államok utolérése a versenyképesség terén, a gazdaság tartós növekedési pályára állítása, a fenntartható fejlődés, az új tagok felzárkóztatása, a külső határok őrizete, a belbiztonság javítása, a közös menekültpolitika vagy Európa világpolitikai súlyának növelése csupa olyan feladat, amelyre áldozni is kell.


Az Európai Bizottság múlt héten közzétett 2007-2013-as költség-vetési koncepciója mindenesetre a nettó befizető országok által kinyilvánítottal ellentétes logikát követ: kiindulásként az EU politikai prioritásait vette számba, és ezekhez rendelte utóbb a pénzügyi forráso-kat. A két kalkuláció között 2013-ban, vagyis a következő pénzügyi időszak utolsó évében, körülbelül 20 milliárd euró különbség mutatkozik a bizottsági tervezet javára. Hét évvel számolva az eltérés 100 milliárd euró fölé kúszik.

Elsőként Bosse Ringholm svéd pénzügyminiszter veszítette el a hidegvérét, s provokációnak minősítette a – hivatalos javaslatnak egyelőre nem tekinthető – bizottsági tervezetet. Stockholm becslései szerint a csomag éves szinten 1,3-1,6 milliárd euróval növelné a svédek költségvetési hozzájárulását. Természetesen a “másik oldalon” az uniós pénzügyi transzferek haszonélvezői is lázasan számolnak. És arra a következtetésre juthatnak, hogy az Európai Bizottság az adott pénzügyi kötöttségek mellett a támogatásokra rászoruló jelenlegi és új tagállamokkal egyaránt igyekezett korrekt lenni.

Az átlag európainak mindössze 25 euróba, azaz egy közepes ebéd árába kerül majd a tíz új tagállam felvétele 2004 és 2006 között. Mi lesz utána? Sokan előre borítékolják, hogy a hamarosan nagy fordulatszámra kapcsoló pénzügyi vita az elmaradott régiók felzárkóztatását szolgáló alapok körül lángol majd fel, amelyek a jelenlegi uniós költségvetés 34 százalékát teszik ki. Párizs és Berlin még 2002 októberében egy ügyes csellel elfogadtatta a tagállamokkal, hogy 2013-ig a 2006-os szinten fagyasszák be az agrárkiadásokat. Jacques Chirac köztársasági elnök ezzel elérte, hogy a franciák szívének oly drága mezőgazdasági támogatások reálértékben alig csökkennek. Ám mivel az agrárkiadásokat előre rögzítették, ha valahol még spórolni lehet, az csakis a második legnagyobb önálló költségvetési tétel, azaz a regionális politika.


ÜZENET MADRIDBA. A közös büdzsébe több pénzt befizető, mint amennyit onnan visszanyerő hat tagállam az 1 százalékkal nem is a támogatásokra leginkább rászoruló új tagországoknak, hanem az unión belüli szolidaritás jelenlegi haszonélvezőinek, közülük is elsősorban Madridnak üzent. Spanyolország 2002-ben egymaga a teljes regionális – strukturális és kohéziós – támogatási keret közel 40 százalékát kapta. A közös kiadásokból legtöbbet magukra vállaló államok szerint a spanyoloknak most udvariasan át kell engedniük a helyüket az újdonsült EU-tagoknak. Diplomaták úgy tudják, hogy Berlin a kulisszák mögött egyértelműen Varsó értésére is adta: az új tagállamoknak nincs félnivalójuk. Annyira, hogy egy bizalmas francia költségszámítás szerint 2007 és 2013 között 76 milliárd eurós nettó egyenleggel Lengyelország lesz az uniós költségvetés fő kedvezményezettje, letaszítva a trónról Spanyolországot.

A “legeurópaibb” – a lemaradó régiók felzárkóztatását célzó – közösségi politika összezsugorítására szűklátókörű pénzügyi érdekből tett kísérlet ugyanakkor komoly kockázatokat rejt magában. Egyetlen politika sem lehet ugyanis időtálló, ha az uniót alkotó országok egy számottevő része elveszíti benne az érdeklődését. Másrészt, ha valamit igazán megrágott az idő vasfoga, az korántsem a kohéziós, hanem éppen az adófizetők euró-tízmilliárdjaiból finanszírozott jelenlegi mezőgazdasági politika. Az “1 percentes” táborban az agrárpolitika érintetlenül hagyásának csupán egyetlen híve van: Franciaország. A többiek legszívesebben azonnal a felére csökkentenék az agrárkiadásokat, amelyek túlnyomó része még ma is a nagygazdaságokhoz kerül. Egy ilyen megoldásnak az újonnan csatlakozó országok között is lennének hívei, hiszen a nekik járó direkt támogatások úgyis csak töredékét képezik a jelenlegi tagállamokénak.

Kérdés, hol állunk mi, magyarok a bővítés utáni első nagy költségvetési vitában. Ha a mezőgazdasági kiadásokról még a 15 jelenlegi tagállam által kötött alku érvényben marad, akkor tisztán anyagi szempontból “csak” azért kell izgulni, hogy az Európai Bizottság által javasolthoz képest ne jusson számottevően kevesebb pénz a felzárkóztatásra, vagy ha mégis, azon ne kelljen túl sok jelenlegi tagállammal osztozni.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Budapest, 2016. június 13.
Polt Péter legfőbb ügyész (b) és Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke az Országgyűlés plenáris ülésén 2016. június 13-án.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.