Túl vagyunk a millenniumi éven, meg a tűzijátékokon, zászlóátadásokon, szoborleleplezéseken, ünnepségeken, sőt, az ámulatba ejtő koronaúsztatáson is.#<# Eljött az ideje, hogy elgondolkoznunk rajta: e nagyszabású - és persze költséges - rendezvények meghozták-e azt, amit várni lehetett tőlük. Végleges mérleg készítése még korai lenne, de okkal-joggal állítható: sok minden jó és hasznos történt azért, hogy - Vörösmarty szavaival - eloszlassuk a régi dicsőségünket borító sűrű fellegeket és a bús feledékenység homályát.
Külön öröm, hogy a rendezvények gazdái nagy súlyt helyeztek számos magát magyarnak (is) valló, ám határainkon túl (is) hírnevet szerző, nemzetközileg ismert és elismert tudós, művész, zenész, feltaláló, vállalkozó, színész, fotós, sportoló megismertetésére, azokra, akikre büszkék lehetünk. Egyébiránt a Millenáris Park impozáns kiállítása mutatja be őket, az “álmok álmodóinak” hosszú sorát. Ne hagyjuk említés nélkül, hogy többségük nem jószántából, hanem politikai üldöztetések következtében kényszerült hazáját elhagyni. Ám a továbbiakban azokról essék szó, akik itthon maradtak, tisztességesen és eredményesen dolgoztak, de méltánytalanul bántak velük, és az ezeréves történelmet ünnepelve róluk most is elfeledkeztek.
EURÓPAI SZINTEN. Az 1877-ben született Heller Farkas az államtudományi doktori fokozatot 1900-ban szerezte meg. Érdeklődése korán a közgazdaságtan és statisztika felé fordult. Rendkívül széleskörű oktatási és tudományos tevékenységet fejtett ki: számos fontos bizottság tevékeny tagsága mellett 1925 és 1949 között szerkesztette a tekintélyes Közgazdasági Szemlét. Nem hagyható említés nélkül kapcsolata a kor jeles tudósaival, fontos személyiségeivel, így Földes Bélával, Láng Lajossal, Somló Bódoggal, Jászi Oszkárral, Szabó Ervinnel. A Magyar Tudományos Akadémia 1921-ben levelező, 1934-ben pedig rendes tagjává választotta a szorgalmas, több nyelven publikáló tudóst, és az elsők között, 1930-ban kapta meg a Horthy kormányzó által alapított Corvin koszorút.
Szakmai tevékenységének méltatásánál a recenzens a legilletékesebb szakértőkre támaszkodva elsőként a nemrégiben elhunyt Mátyás Antalt, a kiváló élettörténészt idézi, aki Hellert a két világháború közötti időszak legkiemelkedőbb magyar közgazdászának tartja. És megjegyzi, munkássága szorosan kapcsolódik az akkortájt népszerű osztrák közgazdasági iskolához. A korabeli magyar közgazdák, így Heller Farkas is, korszerű európai szinten álltak, cikkeik külföldön is megjelentek, a különböző irányzatok tanításait igyekeztek továbbfejleszteni. Hősünk száznál több értékes publikációja közül két mű emelkedik ki – írja egyik méltatója. Az első az eredetileg 1925-ben németül, majd 1937-ben magyarul a Grill kiadásában megjelent, később spanyolra is lefordított Közgazdasági Lexikon. Tömör, világos, ma is jól használható egyéni teljesítmény. (Ezt egy antikvár példány birtokában a recenzens is tanúsítja.) F. A. Hayek 1974. évi Nobel-díjasnak is ez volt véleménye, ő már 1929-ben megjósolta a lexikon nagy sikerét. A másik maradandó értékű nagy mű a most kiadott, először 1943-ban megjelent elmélettörténet, amelyről szerzője megjegyzi: abban különbözik a hasonló művektől, hogy a fő hangsúlyt nem a közgazdaságtan iskoláinak vázolására, hanem az egyes főbb kérdések fejlődésére helyezi, s arra törekszik, hogy az elméletet az élet tényeihez közelebb hozza. E sanyarú sorsú mű kiadására már szerződött a londoni Macmillan kiadó, de fordítója, Buday Kálmán a háború alatt meghalt, s a félkész kézirat az ostrom alatt megsemmisült.
Heller Farkas háború utáni története különösen tragikus. A műegyetemen ugyan még megmaradt előadónak, de az 1948-ban önállósult Közgazdasági Egyetemen már nem taníthatott, bár egyetemi tanári rangját még megtarthatta. A tudományos élet – és az Akadémia – 1949. évi nagy átszervezése során megfosztották akadémikusi rangjától. Ezután – mint a róla szóló kis monográfia szerzője, Sipos Béla írja – az akkor szervezett Tudományos Minősítő Bizottsághoz fordult, hogy bőségesen dokumentált életműve alapján adják meg neki a tudományos doktori fokozatot. Az elutasító válaszban azt javasolták: jelentkezzen aspirantúrára (!) a 75 éves, nemzetközi hírű profeszszor.
KÉSEI REHABILITÁCIÓ. A félreállított tudós 1955 szeptemberében hunyt el, sírjánál a barátok nevében a szintén mellőzött kiváló statisztikus-professzor, Theiss Ede búcsúztatta. És ami azokban a kegyetlen időkben teljesen szokatlan volt, Nagy Tamás, az 1953-tól már Marx Károly nevét viselő egyetem alapító kurátora írt róla a párt lapjában, a Szabad Népben tárgyilagos és elismerő nekrológot. Noha kétkötetes Közgazdaságtana 1988-ban megjelent, az igazi akadémiai rehabilitására csupán 1989-ben került sor.
Végezetül marad a tanulság: nem várhatunk még ezer évet arra, hogy számba vegyük azokat a hányatott sorsú, elfeledett tudósokat – és persze más nagyjainkat is -, akik most nem érdemelték ki, hogy kiállításon szereplő, “világraszóló magyarok” legyenek, mint számos történész, szociológus és közgazdász, de arra sokszorosan rászolgáltak, hogy ne feledkezzünk meg róluk, sőt még büszkék is legyünk rájuk.
