Kisebb kitérők után

végül mégis az a koncepció ér célba, amely szerint a Postabankból állami “házibankot” kell csinálni.#<# A Princz Gábor félreállítását követő nagy újrakezdés első pillanataiban még néhányaknak lehetett olyan illúziója, hogy végre átlátható bankrendszerünk lesz, tiszta piaci viszonyokkal. Még 1999-ben is úgy tűnt: győz a józan ész, és az állam a tulajdonában álló pénzintézetet privatizálás útján illeszti a hazai bankok mezőnyébe. Tavaly viszont már egyre több jele volt annak, hogy a Postabank letér a piaci pályáról, amelyre az újraélesztéssel megbízott új menedzsment igyekezett ráállítani. Az egész szakma felhördült, amikor az állam – elvetve a privatizálás kézenfekvő módját, a nyílt licit kiírását – kizárólagos ajánlatot tett az OTP-nek a bank megvásárlására. A megállapodást ugyan végül az állam is, az OTP is “elügyetlenkedte”, így az üzlet kútba esett, sok jóra azonban már senki sem számított. A kétségeket pedig végképp eloszlatta, amikor a pénzintézet Posta általi bekebelezésének váratlanul felbukkanó ötlete diadalmaskodott. Ezzel egyértelművé vált, hogy a Postabank az állam szolgálatába szegődik. A tanévkezdés jó apropóval szolgált ahhoz, hogy megkezdődjön a “házibank” gondolatának kibontása: a diákélet költséges, az egyetemistáknak, főiskolásoknak jól jöhet egy kis pluszpénz, a Fidesznek pedig egy kis népszerűség. Egy nem túl gazdag országban, amelynek legnagyobb kincse a tudás, talán még bele is fér, hogy – a központi büdzsé kontójára – amúgy nem túl jelentős kölcsönhöz juthassanak a diákok, a betéti kamatokkal nagyjából megegyező hitelkamatok mellett. Arra viszont már nincs mentség, hogy a kormányzat “gondoskodás” ürügyén ismét belegázol a piaci viszonyokba. Az ötletgazda telhetetlen. Ragaszkodik az egybankos megoldáshoz, mert két legyet akar ütni egy csapásra: a közpénzen vásárolt népszerűség mellett kihasználja az alkalmat arra is, hogy az ügyfélszerzésben mostanában nem igazán jeleskedő házibankot kliensekhez segítse. Míg a többi pénzintézet komoly összegeket áldozva szerez magának ügyfelet és bevételt, addig a Postabanknál a piac által követhetetlenül alacsony kamatot kínálnak a felsőoktatásban tanulók számára. Ez egyelőre nem hoz túl sok aktív ügyfelet, de a friss diplomások munkába állásával, a bank – reményei szerint – jó jövedelmű, sokat költő kliensek egész seregével gazdagodik majd. A konkurensek méltán dühösek, hogy e nem túl olcsó fogással “lenyúlják” ügyfeleik egy részét: egymásnak még csak-csak képesek aláígérni, arra azonban már nem futja anyagi erejükből, hogy az államnál olcsóbb hitelt kínáljanak. Az is ütközik a verseny szellemével, hogy a Diákhitel Központot – amely időközben a Postabank tulajdonába került, s ezzel maga is privát piaci szereplőnek minősül – az állam monopolhelyzetbe hozza. A Postabank visszaállt a korábban követett útra, működése – a várható konszolidációk miatt – újfent teljesen áttekinthetetlenné válhat.