Ha egy gazdaság nagyon elszalad, az óvatos jegybank rendszerint rátapos a monetáris fékre. Ez azonban nem megoldás az EU peremországaiban. Az euró közeledtével ugyanis az európai kamatlábak az alacsonyabb német szinthez konvergálnak. A közös valuta jövő évi bevezetése után várhatóan alacsonyan is maradnak a kamatok, ellenkező esetben veszélybe kerülne a német és a francia fellendülés. Ha pedig az inflációt engednék gyorsulni az EU peremtérségeiben, az a csökkenő reál-kamatláb hatása révén ugyancsak ellentétes lenne az európai Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) céljaival. A kormányoknak tehát más eszközöket kell bevetniük a gazdaság lelassítása érdekében.
A közös valutát az első körben bevezető 11 állam közül jelenleg 5 van máris a túlfűtöttség állapotában. A szakértők szerint leginkább a tavaly 10,5 százalékos GDP-bővülést felmutató Írország alatt “szaladt el a ló”. A sorban Finnország következik évi 6 százalékos növekedéssel, majd Hollandia, Portugália és Spanyolország, egyaránt 4 százalék körüli értékekkel. De hasonló szituáció felé tart Olaszország is.
A gyors növekedésen túl más tünetek is mutatkoznak a fenti országokban. Pezsegnek a részvénypiacok: a lisszaboni index tavaly 75 százalékkal, a madridi, a helsinki és a dublini pedig 66 százalék körüli mértékben erősödött. Hasonló jelenség figyelhető meg az ingatlanáraknál: Dublinban és a finn városokban például a vizsgált időszak alatt 20 százalékos drágulás következett be.
Az általános felfutás az alkalmazotti oldal nyomására fokozza a bérkiáramlást, s gerjeszti a lakossági hitelfelvételt. Spanyolországban és Hollandiában a magánszektorba kihelyezett kölcsönök (jelzálog- és fogyasztási hitelek) tömege évi mintegy 20 százalékkal nő, s e pénzek egy részét részvényvásárlásra fordítják. Most, hogy az EMU-val megszűnőben van a leértékelési kockázat, ömlik a forró pénz az unión kívülről is.
A fogyasztói árak ugyan még nem lódultak meg, de ezek az országok a hűtés érdekében korábbi gyakorlatuk szerint máris a kamatlábak emeléséhez folyamodnának vagy hagynák valutájuk árfolyamának emelkedését. Immár egyiket sem tehetik. Az árfolyamokat a közös pénz januári bevezetése előtt a főbb európai kereskedelmi partnerekhez képest gyakorlatilag rögzítették. Addigra pedig a rövid lejáratú kamatlábaknak el kell érniük a német szintet. Ez Írországban 3 százalékpont körüli, Spanyolországban, Portugáliában és Olaszországban pedig 0,5 és 1,25 százalékpont közötti csökkenést feltételez.
Január után sincs sok esély arra, hogy a közös monetáris politika kialakítására hivatott új intézmény, az Európai Központi Bank (EKB) megemelje a kamatokat. E bank várhatóan az EU átlagos – gyakorlatilag a német és a francia gazdaságban mért – inflációs rátájához szabott monetáris politikát követ majd. Egyesek szerint a kialakulóban lévő állapot némileg emlékeztet a nyolcvanas évek közepén az Egyesült Államokban tapasztalt helyzetre. Van azonban egy lényeges különbség Amerika és Európa között. Az Egyesült Államokban az egyes régiók túlfűtöttsége, illetve pangása a munkaerő mobilitása miatt némileg kioltja egymást. A munkaerő oda költözik, ahol a jól fizető állások vannak; az viszont valószínűtlen, hogy a németek otthagyják a válság sújtotta Ruhr-vidéket és a pezsgő Barcelonába települjenek át. A kormányoknak tehát más módszert kell találniuk a gazdaság lehűtésére.
Csak az adóemelés és a kiadáscsökkentés foghatja vissza a fogyasztást. A fiskális szigorítás elsősorban az euró-zónának az EU teljes gazdasági súlyában nem túl nagy hányadot kitevő peremén lenne hatásos, mivel ott egy ilyen lépést nem semlegesítene a kötvénykamatok vagy az euró árfolyamának zuhanása.
A költségvetési szigort azonban könnyebb előírni, mint megvalósítani. A legtöbb kormány az EMU-kritériumok teljesítéséhez már amúgy is lefaragta deficitjét; Írországban és Finnországban pedig egyenesen szufficites a büdzsé. A kormányok nehezen szánnák rá magukat újabb szigorításra, különösen, hogy Finnországban és Portugáliában jövőre választások lesznek, Spanyolországban és Írországban pedig meglehetősen törékeny a kormánytöbbség. Az utóbbi állam így azután az idén a kiadások 6 százalékos emelésére készül. Több helyütt adócsökkentési ígéretek vannak “forgalomban”: a spanyolok a jövedelemadót, az írek pedig a közvetlen adókat kívánják lejjebb szállítani, s Németországban sem lesz megkerülhető a kérdés az őszi választások után.
Tekintettel a fiskális beavatkozás fenti nehézségeire, lehet, hogy a kormányoknak strukturális megoldásokat kell keresniük az árak megfékezése érdekében. Az egységes európai piacon az élesebb verseny várhatóan fékezi a bérek és az árak növekedését, legalábbis a nyitott iparágakban. Egyes szektorok, például a távközlés esetében öles léptekkel halad a regionális piac kialakítása. Olyan védett ágazatok megnyitására is sor fog kerülni, mint az építőipar vagy a kiskereskedelem. Várható, hogy a munkaerőpiac is liberalizálódik; könnyebbé válhat a vállalatok számára a dolgozók felvétele, illetve elbocsátása, rugalmasabbá teszik a bérek és az egyéb munkafeltételek szabályozását.
Emellett egyre valószínűbb, hogy az érintett kormányok kénytelenek lesznek elővenni az áremelkedés megfékezésének átmeneti, de közvetlenebb módszereit. A spanyolok csökkentik a közüzemi tarifákat, és nem emelik a benzin és a dohány adótartalmát. A finnek a 22 százalékos áfa-kulcsot az uniós átlaghoz közelire csökkentették, a kieső bevételt pedig más adóknak az inflációt nem gerjesztő módon történő emeléséből pótolták. Az előjelek azonban a várható erőfeszítések ellenére is feszültséget jeleznek.
