A hiánygazdaság örökségét nem orvosolhatják az egyoldalú megszorítások; az egyensúlyhiány csökkentésének útja nem a keresletkorlátozás, hanem a kínálatbővítés. A növekedés azonban a jelenlegi gazdaságpolitika megalapozatlanságából, összehangolatlanságából, restriktív jellegéből fakadó bizalmatlanság miatt nem indul meg. Ezért a társadalom támogatását élvező, gazdaságpolitikai fordulatot hordozó átfogó stratégiára van szükség. A fordulat az állam és a kormányzat szerepfelfogásának átalakítását is igényli – állítja az Országgyűlés Költségvetési és Pénzügyi Bizottságának ellenzéki elnöke, volt külgazdasági miniszter.
A fejlett országokban kialakult közgazdasági elmélet és gazdaságpolitikai gyakorlat már régóta a gazdaságpolitikai “célnégyes”: a növekedés, foglalkoztatás, infláció és fizetési mérleg követelményeinek összehangolt teljesítése alapján minősíti az egyes nemzetgazdaságok és kormányzatok teljesítményét. A századunk második felében kibontakozó folyamatok: a világgazdaság globalizálódása, földrajzi súlypontjainak gyorsuló ütemű átrendeződése, a tudományos-technikai-információs forradalom intézmény- és struktúra-átalakító hatása, a monetáris irányítás túlsúlyra jutása egyetlen “globális faluvá” alakítják át a világot. Az egyre gyorsuló társadalmi-gazdasági folyamatok korábban nem tapasztalt mértékben és tempóban hierarchizálják országok, országrészek, települések, szektorok, lakosságcsoportok, egyének pozícióit. A világléptékű kihívásokra adott gazdaságpolitikai válaszokon is múlik, hogy egyes országok, városok a globális falu fel- vagy alvégére, netán a kialakuló globális faluközösség határain kívülre kerülnek.
A korszerű gazdaságpolitikát tehát tartalmi gazdagodás jellemzi. A hagyományos célnégyesen túl a történelmi jelenben és jövőben a globális faluban elfoglalható hely nemcsak a gazdaság, hanem a társadalom versenyképességétől, működési hatásfokától is függ. Adott társadalmak viszont országonként nagyon is eltérő fejlődéstörténeti, tágabb értelemben vett kulturális örökséget jelentenek. Az ebből fakadó sajátosságok, adottságok és korlátok figyelembevétele nélkül, más kultúrákban és feltételek között kialakított univerzialista igényű receptek majmolásával nem lehet eredményes gazdaságpolitikát kialakítani.
A jó gazdaságpolitika mércéje az, hogy milyen válaszokat tud adni az ország előtt álló fő kihívásokra. Magyarország, nemzetközi összehasonlításban, a század nagy vesztesei, leszakadó országai közé került. A kedvezőtlen történelmi csillagállás, a kívülről irányított balsors mellett ebben az is nagy szerepet játszott, hogy a magyar gazdaságpolitika a század eleje óta rendre rossz válaszokat adott az ország sorskérdéseire.
Ma az ország előtt álló fő kihívásokat a világgazdaság fő áramlataitól, valamint a fejlett országoktól való növekvő leszakadás; a gyenge növekedési képesség; a nyomasztó adósságteher; az európai integrálódás; a társadalom növekvő elszegényedése, atomizálódása, deformálódása jelentik.
A jó gazdaságpolitika mindig összetett formában jeleníti meg a társadalmi-gazdasági helyzet javításának követelményeit. Demokratikus berendezkedésű országokban a gazdaságpolitikai célrendszer kialakítása és végrehajtása természetesen elkerülhetetlenül pártpolitikai vagy csoportérdekeket tükröz, amelyek gyakorta egydimenziójúak, s távol esnek az országos érdekektől. A világon mindenütt kialakuló és megszilárduló fogyasztói értékrend mellett a lakosság elsöprő többsége egyéni fogyasztási szintje, életszínvonala alapján minősít, s (a választásokon) büntet rendszereket, kormányokat. Szerencsés tehát az az ország, amelynek politikai vezető ereje képes arra, hogy az ország előtti kihívásokat felismerni és megválaszolni tudó kormányzatot alakítson. Bölcs annak az országnak a lakossága, amely – ha választási lehetősége van – az ország problémáinak megoldására vagy legalábbis enyhítésére képes politikai erőket támogatja.
Nem kétséges, hogy az említett szempontok alapján a történelem ítészei majd miként vélekednek Magyarországról.
Ma hazánkban a közgazdasági tankönyvekben még soha le nem írt módon összefonódva jelentkezik a történelmi elmaradottság felszámolásának, a gyorsított ütemű felzárkózásnak, a pénzügyi stabilizálásnak, az államháztartási reformnak és a társadalmi gyógyterápiának összefonódó problémaköre. Ezért a megoldás nem található meg az elmúlt években egyedül üdvözítőnek kikiáltott kényszerpályák mentén, hanem gyökeres szemléleti fordulatot s kreativitást követel a gazdaságpolitikában. A kívánatos gazdaságpolitika “másságának” fő tartalmi jegyei a gazdaság működési rendjének, a gazdaságpolitika értékrendjének, jellegének, eszköztárának, az európai integrálódás előkészítésének, a kormányzati szerepfelfogásnak és a társadalompolitika irányultságának kérdései körül rajzolódnak ki.
Jövőépítő gazdaságpolitika csak olyan gazdasági működési rend vagy modell keretében bontakozhat ki, amely összhangban áll az ország fejlődéstörténelmi örökségével, külső orientációjával, a politikai bázis értékeivel és érdekeivel.
1990-ben elvileg adott volt a választási lehetőség a piacgazdaság történelmileg kialakult különféle modelljei: az amerikai, a skandináv, a japán, a dél-európai és a rajnai modell között. Az akkori politikai vezetés felismerte, hogy a távol-keleti modell a ’90-es évek integrálódó Európájában már nem alkalmazható; a jóléti piacgazdaság skandináv modellje előbb-utóbb összeroppan az ázsiai országokkal folytatott versenyben; a ’60-as és ’70-es években sikeres dél-európai modell politikai erőtere a ’90-es évek Magyarországán irreális; a piacgazdaság angolszász liberális modelljét pedig elmaradottabb, gyenge alkalmazkodóképességű országokban a politikai demokrácia keretfeltételei között sehol sem sikerült működtetni, s az hihetetlenül megnövelte volna a rendszerváltás társadalmi költségeit. Így csak a versenyképesség és a szociális érzékenység követelményeinek összekapcsolására törekvő szociális piacgazdaság kereteinek kixalakítása kínált reális megoldást. E döntést támogatta az 1990. évi választásokban részt vevők többsége is, akik – sajátos ismétlésként – 1994-ben a szociális piacgazdaság elveitől való gyakorlati eltérést büntették meg. A jelenlegi kormánykoalíció szintén a szociális piacgazdaság jelszavával nyert választást, ugyanakkor kormányzati gyakorlatában – minden ellenállás nélkül – megkezdte a “liberális piacgazdaság alapjainak lerakását”.
A gazdaság működési rendjét alakító politikában tehát mindenekelőtt fordulatot jelent a visszatérés a szociális piacgazdaság működési rendjéhez. Ez erkölcsi kötelezettség a Magyarországon kialakult évezredes értékrend még mindig meglévő öröksége alapján; társadalompolitikai követelmény az elmúlt két évben bekövetkezett tömeges elszegényedés miatt; politikai követelmény, hiszen a rendszerváltás veszteseinek a liberális modellben eleve jóval nagyobb száma nem teszi lehetővé a parlamenti demokrácia működtetését; versenyképességi követelmény, mivel elszegényedő, polarizálódó, szétszakadó, felbomló szövetrendszerű társadalom nem képes teljesítményjavításra, szellemi tőkefelhalmozásra, felzárkózásra; s végül külső orientációs követelmény is abban az integrálódó európai térségben, ahol a politikai hatalmat a szociális piacgazdaságnak elkötelezett szociáldemokrata, kereszténydemokrata vagy egyéb konzervatív középpártok gyakorolják.
Kétségtelen, hogy a nagyobb jóléti kiadásoktól mentes ázsiai országok és Észak-Amerika versenyével szemben a “vén Európa” feladni kényszerül korábbi jóléti szolgáltatásainak jelentős részét. Hasonlóképpen Magyarország is kénytelen áramvonalasítani a két rendszer közötti verseny környezetében és 1956 részleges jóvátételeként kifejlesztett “gulyáskommunizmus” keretében nyújtott bizonyos szolgáltatásokat. A versenyképesség tehát államháztartási reformot követel. Az egyén és a társadalom tényleges alkalmazkodóképességénél nagyobb alkalmazkodási terhek azonban rendszerint összeomláshoz vezetnek. Magyarországon egyébként sem a társadalmi szolgáltatások költsége túlzott, hanem a korábban összezsugorodott, s jelenleg stagnáló gazdaság jövedelmeihez viszonyított aránya. A társadalmi költségvetés kiadásainak fűnyírását nem előzte meg a nagy ellátási rendszerekben átfogó költségracionalizálási és átalakítási program. A “nagy ugrás” ezért működési, társadalom-ellátási zavarokhoz vezetett, s a jelenlegi gazdasági modell társadalmi érzékenysége úgy zsugorodott, hogy közben versenyképessége sem javult.
A politikai erőtér és a gazdaság működési rendje közötti, ma már egyre láthatóbb súlyos zavarokhoz vezető összhanghiányt meg kell szüntetni. A liberális piacgazdaság legjobb építészei aligha a hajdani szocialisták. A politikai bázis és a kormányzat szándékai közötti szakadék kitágulása esetén elkerülhetetlen a hitelvesztés, illetve az, hogy a kormányzati energiák jelentős hányada kormányzás helyett az ebből fakadó súrlódási veszteségek mérséklésére irányul. Másrészt egyetemes vezetési tapasztalat, hogy a feladatot oda kell telepíteni, ahol a megoldásához szükséges szakértelem rendelkezésre áll. Márpedig merész feltételezés a szocializmus építésében tapasztalatokat szerzőktől elvárni, hogy e tapasztalatokat jeles hatékonysággal kamatoztassák a piacgazdaság ráadásul liberális változatának építésében. Pszichológiailag sem ismeretlen az intelem a neofiták buzgalmával szemben, amely a politika mindkét térfelén eddig is oly sok kárt okozott handabandázásaival.
A “vissza a szociális piacgazdasághoz” követelmény szorosan összefonódik a gazdaságpolitikai értékrend és célrendszer újjáformálásával. A torz termelési-felhasználási szerkezetben kibontakozó gazdasági növekedés harmadszázados kedvezőtlen tapasztalatainak felhalmozódása, illetve az IMF-tagsággal egy időben végrehajtott nagy koncepcionális ugrás a marxizmustól a monetarizmusba egydimenziójúvá tette a magyar gazdaságpolitikát, leszűkítve azt az egyensúlyjavítási, inflációmegfékezési, stabilizációs célokra. Pedig történelmi tapasztalat, hogy abszolút pénzügyi stabilitás csak premodernizációs társadalmakban van; a gyorsított korszerűsödés mindenütt pénzügyi egyensúlyhiány kialakulásával járt, ám ennek mértékét kellő gazdaságpolitikai hozzáértés esetén keretek között lehetett tartani.
Nemcsak a gazdaságpolitika egysíkúságát, beszűkültségét, hanem felkészültségi deficitjét is jelzi az a paradoxon, hogy a pénzügyi stabilizálásra összpontosító gazdaságpolitika némi törésekkel másfél évtizedes időszakában, 1980-82 óta a GDP kereken 10, a beruházások volumene több mint 20, a reálbérek színvonala pedig több mint 30 százalékkal esett vissza, miközben a munkanélküliség 11 százalékra nőtt a különféle rendszerek és kormányok által követett stabilizációs politika áraként. Ugyanakkor a teljesítményrovatban található a bruttó államadósság megkétszereződése, s az évi átlagos inflációs ráta 20 százalékos szintje 1993-94 átlagában, majd 26 százalékos szintje 1995-96 átlagában a ’80-81-es 5 százalékkal szemben. Az eladósodási mutatók múlt évi javulása sem jelez teljesítményi fordulatot, csupán a külső adósság átalakítását belső államadóssággá, az állami tulajdon átváltását adósságtörlesztésre fordítható privatizációs bevétellé. Nyilvánvaló, hogy a stabilizáció központú gazdaságpolitika rövidebb távon is csak az ismert következményekkel folytatható, az állami vagyon, s a lakossági tartalékok felélése után pedig sehogyan sem.
Az egyensúlyjavítás, a kritikus mértékű eladósodás csökkentése természetesen szükséges, de nem elégséges követelménye a gazdaságpolitikának. A létező szocializmus és a posztszocializmus realitásait nem ismerő külföldi szakértők s honi partnereik ez ideig nem vettek tudomást arról, hogy a magyarországi egyensúlyhiány szerkezeti természetű: a gazdaság szerkezeti lemaradásából, alacsony jövedelemtermelő-képességéből, az exportképességet felülmúló importigényességből fakad, nem pedig a pénzjövedelmek elszaladásából. A KGST-országokat még hét-nyolc évvel ezelőtt is hiánygazdaságoknak nevezték, azaz a szocialista gazdaság állapotát a kínálat, az anyagok, technológiák, kapacitások, exportárualapok hiányával minősítették. Ilyen körülmények között a strukturális és teljesítményi deficitből fakadó pénzügyi egyensúlyhiányok csökkentésének elvileg valóban van olyan változata, amely a pénzkeresletet csökkenti különféle elvonásokkal, korlátozásokkal az alacsony kínálati színvonalra. A gúzsba kötött, mennyiségileg és minőségileg gyenge kínálat kapacitásain, a versenyképességen, exportképességen azonban mit sem javítanak az egyoldalú korlátozások, sőt a keresleti szívóhatás eltűnése tovább gyengíti az amúgy is vérszegény ösztönzési rendszert. Posztszocialista országban tehát az egyensúlyhiány csökkentésének fő útja nem a keresletkorlátozás, hanem a kínálatbővítés. Ez csökkenti a rezsiköltségeket, javítja a versenyképességet és a fizetési mérleget.
A kínálatbővítésre alapozott egyensúlyjavítás gazdasági növekedést jelent. Növekedés nélkül nincs felzárkózás Európához, sőt nem valószínű, hogy az Európai Unióban szívesen fogadnának stagnáló, leszakadó országokat. A felzárkózás számszerűsíthető minimumkövetelménye az évi 3-4 százalékos ütemben bővülő gazdaság. Csak 3 százaléknál nagyobb ütemű növekedés esetén kapcsolható össze a termelékenységjavítás és a foglalkoztatás-bővítés követelménye. Az elszegényedés megállítása, a jelenlegi irányzatok megfordítása hasonló követelményeket fogalmaz meg. Ellátási rendszereket reformálni zsugorodó vagy stagnáló gazdaságban kilátástalan és felelőtlen. Csak növekvő gazdaságban, a reáljövedelmek növekedése esetén képzelhető el a nagy elosztási rendszerek fokozatos átalakítása, az egyéni alkalmazkodóképesség javulása alapján. Voksokat lehet ugyan szerezni a “kölcsönt vissza nem adunk” csatakiáltással, de országot kormányozni semmiképpen. Az ország nettó külső eladósodásának mértéke ma már nem kritikus, a kormányzat tartozásainak nagyobb része már belföldiekkel szemben áll fenn. A kiutat ismét a jövedelemgyarapító növekedés és az eladósodásból való kinövés jelenti. Az eladósodás ténye világjelenség – nálunk a mértéke veszélyes és csökkentendő.
Az alternatív értékválasztást a növekedési veszteségeket minimalizálni kívánó pénzügyi konszolidációval szemben az elviselhető és nemzetközileg még prezentálható egyensúlyhiány melletti növekedés optimalizálása jelenti.
A növekedés Magyarország esetében nem lehet más, mint exportvezérelt. Az 1994-96-os időszak átlagában behozatalunk mintegy 25 százalékkal haladta meg a kivitelt. Ez a rés mindenképpen szűkítendő, hiszen a külkereskedelmi mérleg jelzi alapvetően az ország szerkezeti jellegű versenyképességét, a fizetőképesség várható alakulását. Már középtávon indokolt azzal számolni, hogy a korábbi években beáramlott külföldi tőke előbb-utóbb a jelenleginél nagyobb mértékben kívánja hazautaltatni befektetései hozamát, ami járulékos megterhelést jelent a fizetési mérlegre. Ugyanakkor csak tartósan gyors ütemben bővülő gazdaság számíthat arra, hogy az évente beáramló külföldi működőtőke nagyságrendje felülmúlja a folyó fizetési mérleg egyes tételeinek deficitjét.
Nem téveszthető szem elől az sem, hogy az importpótlék 1997. évi és a vámvédelem zömének a következő öt évben esedékes eltűnése kiélezett, új versenyhelyzetet hoz az eddig védettséget élvező, s ennek elvesztése esetén exportösztönzést igénylő magyar gazdaságra.
A világgazdasági globalizáció, az európai integrálódás időszakában tehát a fizetésimérleg-problémák kezelése nem alapozhat az állandósuló konjunktúra-lehűtéssel kiváltott importstagnálásra. A fizetésimérleg-védelem exportnövelést követel, és a növekedés is csak exportorientált lehet, hiszen megfelelő gazdaságpolitika mellett a külpiacok jóval gyorsabb ütemben bővíthetők, mint a múlt örökségével terhelt belső piac. Az évtizedek óta sürgetett exportvezérelt gazdasági növekedés adja a választ az egyensúlyi problémák enyhítésére. Ebből adódóan a gazdaságpolitika eszköztárában az eddig egyoldalúan és túlsúlyosan alkalmazott restriktív eszközökkel szemben a még bevethető közvetlen és főleg közvetett ösztönzők (az adó- és adminisztrációs terhek mérséklése, a műszaki fejlesztés, szakképzés támogatása, a finanszírozási-garancianyújtási feltételek javítása, a kollektív exportösztönzés) jelentősége domborodik ki.
A követelmény egyértelműsége mellett vitatott az is, hogy adottak-e a növekedés feltételei. Nagymértékben kiaknázatlan termelési és munkaerő-kapacitások, viszonylag kedvező fizetésimérleg-pozíciók esetén alaptalan az esetleges növekedés egyensúlyrontó hatására hivatkozni. A belső likviditás szempontjából jelent eddig ismeretlen helyzetet s figyelmeztetést, hogy a vállalati szektor az elmúlt évben gyarapodott jövedelmeit beruházás helyett felhalmozta. A feltételek elvileg adottak lennének. Egy közmondással élve: a lovat már ki lehetne vezetni a vályúhoz, de még nem akar inni. A növekedés feltehetően a jelenlegi gazdaságpolitika megalapozatlanságából, összehangolatlanságából, restriktív jellegéből fakadó bizalmatlanság miatt nem indult meg – ezt a lökést adhatja meg a társadalom támogatását élvező, gazdaságpolitikai fordulatot hordozó átfogó stratégia beindítása.
A társadalmi versenyképesség romlását jól jelzi az ország gyorsuló ütemű belső szétzilálódása. A restriktív gazdaságpolitika 1981. évi bevezetésével egyidejűleg kezdődött népességfogyás, a közegészségügyi, oktatási helyzet romlása, a reálbérek, reálnyugdíjak és a társadalombiztosítás közreműködésével folyósított ellátások reálértékének elmúlt két évi radikális zsugorodása egyrészt tömeges mértékű elszegényedést, másrészt lakosságcsoportok, generációk, térségek, kistelepülések vészes leszakadását váltotta ki. Az államháztartási deficit át-alakult társadalmi deficitté, melynek nagyságát tetézi a törvényesség és a rend meggyengülése, a rossz teljesítményeket nyújtó állam hatalmi képviselőinek korrumpálódása, a kliensrendszer s a bűnözés elburjánzása.
A piacgazdaság működési rendje és a versenyképesség követelményei természetesen nem teszik lehetővé veszteséges vagy alacsony jövedelmezőségű gazdasági tevékenységek állami támogatását. Társadalometikai és politikai követelmény viszont a saját sorsának alakítására különféle okokból nem képes ember létfeltételeinek kialakítása. Atomizálódó társadalommal nem lehet korszerűsödni, Európába integrálódni. A gazdaság versenyképességének javítása egyszersmind megköveteli a törvény, a rend és az erkölcs normáinak megszilárdítását, a társadalmat mindinkább polarizáló irányzatok leállítását, s a belső integrálódás ösztönzését.
A társadalmi szerkezet alakulása elválaszthatatlanul összefonódik a gazdasági szerkezettel és a döntési szuveneritás lehetőség szerinti védelmével. Az ország világgazdasági nyitása, a külföldi vállalatok betelepítése korszerűsödési követelmény. E folyamat azonban akkor egészséges, ha ezzel párhuzamosan bontakozik ki a középosztályosodás, az önfoglalkoztató kisvállalatok és a középvállalatok fejlődése, hiszen itt alakulnak ki a magasabb fajlagos értéket előállító szakértelem súlypontjai, a társadalmi stabilitás hordozóerői. A legutóbbi két évben azonban a gazdaságpolitika által nem ösztönzött magyar vállalkozó gyors ütemben szorult ki a külpiacokról, sőt a zsugorodó belső piacról is, az elszegényedés pedig a középrétegeket sújtotta a legnagyobb mértékben. E folyamatok megfordítása nélkül az ország helótasorba, bérmunkás státuszba kerülhet, s a bérmunkáshoz hasonlóan igen könnyen elveszítheti munkahelyét, világgazdasági helyét.
Integrálódásunk az Európai Unióba az ország felzárkózását elősegítő nemzetstratégiai cél. Lehetővé teszi a kilépést a szűkre méretezett magyar nemzetgazdaság keretei közül, lehetőséget teremt nagypiaci impulzusok és külső erőforrások szerzésére, az egyre integráltabb nemzetközi bűnözéssel, környezetvédelmi ártalmakkal, a térség stabilitását s a magyar kisebbségeket veszélyeztető nacionalista áramlatokkal szembeni hatékonyabb fellépésre.
A jövő évtized elejére remélt uniós tagság előnyei azonban csak akkor aknázhatók ki, ha a következő fél évtizedben Magyarország megfelelően készül fel a teljes jogú tagság követelményeire. E felkészülés költségeinek túlnyomó része egybeesik a magyar felzárkózás és az európai igazodás követelményeivel, sorrendiségük, ütemük azonban eltérő. A legutóbbi két év jogharmonizációban, szervezeti lépésekben, fiskális mutatókban közelebb – növekedési, társadalomegyensúlyi szempontból azonban távolabb vitt az uniós tagság követelményeitől. Az 1997. évi költségvetés például a GDP fél ezrelékét irányozza elő felkészülési célokra. A teljes jogú tagság időpontjáig viszont a magyar összjövedelmek kereken egytizedét kellene átcsoportosítani rendezett határellenőrzési, jogérvényesítési, harmonizálási, környezetvédelmi, információs rendszerfejlesztési célokra, az EU-tagság esetén várható erőforrások fogadására, illetve a kieső vám- és adóbevételek pótlására.
Hol kereshetők források a kihívások megválaszolásához? Érdemes felidézni, hogy a központi költségvetés bruttó belföldi adósságának kamata 1990-91 átlagában még a GDP 3,1 százalékára, 1992-94 átlagában 5,5 százalékára, 1995-96 átlagában 8,4 százalékára rúgott, 1997-ben pedig 10,5 százalékot ér el. A gazdaságban tehát fél évtized alatt nagyarányú jövedelem-átcsoportosítás ment végbe a pénztőke-tulajdonosok javára vagy esetleges veszteségálcázásra. Átfogó és alapos belső vizsgálattal lehet majd eldönteni, hogy a hitelkamatoknak a legutóbbi évben bekövetkezett 10 százalékpontos esése, 4 milliárd dolláros adósságtörlesztés után az adósságállomány növekedése nélkül végrehajtott nyilvántartási átcsoportosítás a jegybanktól a Pénzügyminisztériumhoz milyen megalapozottsággal növelhette ilyen mértékben a költségvetés kamatterheit, s milyen forrástartalékok tárhatók fel az adósságkezelésben. Hasonló, de még nem bemutatott forrástartalékok rejlenek a kincstári gazdálkodásban, “az utazó pénzek” állományának csökkenésében, a megtakarítások ösztönzésében, a bankok működési hatásfokának javításában, a feketegazdaság napfényrehozatalában egyrészt kedvezményekkel, másrészt szigorúbb ellenőrzéssel.
Az állami vagyon 1989 óta tapasztalt nagyarányú elolvadásában külső tényezők, gazdaságpolitikai hibák, s nem csekély arányban nem éppen törvényes, de virtuóz vagyonszerzési mutatványok játszottak szerepet. A nagyobb adóhozamú vagyongyarapodások esetében jelentős bevételi tartalékokat tárhat fel a korábbi évek adóbevallásainak tanulmányozása, illetve bizonyos esetekben az adóalku technikája. A forrásfeltárás nem délibáb.
Végül, de nem utolsósorban a gazdaságpolitikai fordulat az állam és a kormányzat szerepfelfogásának átalakítását igényli. Az ország előtt álló kihívások megválaszolása nem az osztogató-fosztogató, disztributív-redisztributív, a szociális ellátásból, kultúrából, tudományból, oktatásból, fejlesztésből, gazdaságból kivonuló, felelősségelhárító államot igényel. Az élet nem restriktív, hanem promocionális gazdaságpolitikát, s ebből adódóan jövőt építő, országot felkészítő, kezdeményező és előmozdító államot és kormányzati szerepfelfogást követel. Az eddig tapasztalt tevékenységi öncsonkítás, tétlenség, fékezés helyett hosszú távú nemzeti stratégiába ágyazott s jól összehangolt cselekvési programokra van szükség.
A felkészülés az európai uniós csatlakozásra önmagában is átalakítja a kormányzat és az államigazgatás feladatait. A programalkotás-összehangolás-ellenőrzés nem nagy, de erős kormányzatot igényel. Sokszor elhangzott már, hogy a mai Pénzügyminisztérium alapvetően költségvetési minisztérium, amely programalkotó, összehangoló, cselekvésvezérlő feladatok megoldására, az alkotmányosság, a társadalom, a nemzetközi követelmények eredőjének kialakítására nem képes. Az 1990-ben létrehozott magyar kancellári demokrácia, a miniszterelnök erős jogosítványai alapján a Miniszterelnöki Hivatal kínálkozik az átfogó, tárcaközi, össztársadalmi együttműködést igénylő feladatok megoldásának célszerű színhelyéül. Ha a miniszterelnök kevéssé járatos stratégiai összefüggésekben, nemzetgazdasági igazgatási kérdésekben, s ráadásul nem rendelkezik kellő létszámú és felkészültségű vezérkarral, e feladat nem oldható meg.
Nagyobb kockázatok nélkül előrejelezhető, hogy az 1998. évi választások után alakuló kormány cselekvőképessége legalább három, de feltehetően még több párt koalícióját igényli. Ebből adódóan a miniszterelnöki tevékenység középpontjában továbbra is a belpolitika, a koalíció összetartása áll majd. Így viszont megint nem maradna energia az ország helyzetének javítását célzó kormányzati tevékenységre, ha alkotmányosan nem alakul ki vagy a belpolitika összehangolásával vagy az országirányítás szakmai-technokratikus kérdéseivel foglalkozó miniszterelnök-helyettesi státusz, erős vezérkarral.
Az ország helyzetének kedvezőbb alakítását megalapozó gazdaságpolitika sokrétű fordulatot igényel. E gondolatok nem mértékeket, hanem értékeket, sorrendiségeket, összefüggéseket kívántak megfogalmazni. Az ország jövője érdekében.
