A csatlakozás bizonyára versenyt, üzletet hoz. A versenyhez pedig kondíció kell. A stratégák – különösen az elhíresült magyar-GATT egyezmény agrárfejezetéből ez tükröződik – azonban azt hitték: nem a mezőgazdák mesterséges táplálására, hanem inkább hatékonysági versenyre van szükség. Ám agrárválság idején nehéz hatékonyságról beszélni. Ha a bokszoló korgó gyomorral száll ringbe, különösen idegenben, egy ideig lehet elszánt, ütéseinek azonban nem lesz súlya. A jobb erőnlétű vetélytárs először külföldön, majd az otthonában is elveri.
Kamarai vélemények szerint az elmúlt hat év alatt mintegy 400 millió dollárnyi hazai piacot vesztett a magyar élelmiszer-gazdaság (az élelmiszer-iparosok “csak” 150-200 millió dollárral számolnak). Nincs pénz, nincs elég jövedelem a szükséges beruházásokhoz.
Versenyezni, áldozatokat hozni azonban nem a stratégák, a jogalkotók, a hivatalnokok szoktak, hanem a cégek: a termelők és a feldolgozók. (Igaz, a csatlakozás első áldozata éppen a földművelésügyi miniszter volt.)
Maguk az élelmiszer-iparosok mondták, hogy csehül állnak, a piacon harmadik éve egyre rosszabb feltételek várják a feldolgozókat. A nyolcvan százalékban belföldre termelő ágazatot megbéklyózza az évek óta csökkenő kereslet.
Míg az agrártermelői szférában a korábbi támogatások hatására az idén jelentősen növekedtek a beruházások, a versenyszférába tartozó élelmiszeriparba – a többéves beruházási boom után – nagyságrenddel kevesebb befektetés érkezett.
Az agrárkamara, felmérései alapján, arra a megállapításra jutott, hogy ha most lenne az uniós csatlakozás, az élelmiszer-gazdasági cégek belpiacuk nagyobbik hányadát – versenyképtelenség miatt – elveszítenék. Ha a tervezett szerény életszínvonal-emelkedés valósággá válik, és megindul a fogyasztás lassú bővülése, sok százmilliárd forintos jövedelemjuttatás nélkül már az EU-csatlakozás előtt jelentős élelmiszerimportra szorul az ország. Lehet, hogy le kell mondani az exportbevétel nagy részéről is, mert a leépült termelésből nem futja többre – ami egy agrárországban több, mint szégyen.
Talán ez az érv nyomott annyit a latban, hogy a miniszterelnök egy agrár-europeert kíván a bársonyszékbe ültetni a termelői, feldolgozói, kereskedelmi lobbyk kereszttüzében vergődő, a kompromisszumkeresés áldozatává lett Lakos László helyébe.
Hogy azután a gesztusértékű 13-15 milliárdos többlettámogatás stafírungján túl mennyire (és mennyi ideig) támogatja a politika az új minisztert, az ágazatot az EU-felkészülésben, azt majd az élet mutatja meg. Mindenesetre a nehéz döntést, hogy a jövőben mennyire erősíti (gyengíti) az élelmiszer-gazdaságot, mielőbb meg kell hoznia a kormánynak, a parlamentnek. Konszenzus híján ugyanis az erős és erősen ellenérdekelt agrárlobbyk várhatóan csak részmegoldásnak tekintik majd a jövő év közepére megszülető középtávú agár(alap)törvényt.
Ha a száraz tények döntenek, akkor az agráriusok kevés jóra számíthatnak. A hajdan dicsőséges mezőgazdaságot az idén az idegenforgalom is megszorongatja exporteredményeivel: majd 2,3 milliárd dollárt tesz le az asztalra az agrárgazdaságénak töredékét kitevő központi forrásból. Az élelmiszer-gazdaság csudaszép, hárommilliárd dolláros eredménye pedig a szakmai vélemények szerint nem a prosperálás, hanem a kényszerexport jele.
A politikai döntés mégsem lehet kétséges. Az áttételesen több millió embert érintő élelmiszer-gazdasági vállalkozások megingása szociális csőddel fenyeget az évek óta egyik legtöbb munkanélkülit kibocsátó ágazatban.
A kormány csábító jövővel, távlatos koncepcióval igyekszik visszanyerni a cégvezetők bizalmát. Ehhez azonban e meglehetősen speciális terület első emberének szót kell értenie az illetékes brüsszeli bizottsággal – ha már lesz miről beszélni. Ez az egyezkedés korábban – nemcsak a koncepció hiányában, hanem a nyelvi akadályok miatt is – nem volt könnyű. Megmosolyogtató, egyben azonban vészjósló is, ha a versenyzők nem értik a játékvezetőt.
