Gazdaság

AZ ÉSZAKI HÁRMAS – BALTI CUM LAUDE

admin
admin

1996. 11. 27. 00:00

Imponáló makrogazdasági mutatók, a piacvesztés gödréből lassan kikecmergő vállalatok, a nyugati kereskedelem növekvő részesedése az orosz kapcsolattal szemben, javuló, de még mindig alacsony életszínvonal. Így körvonalazható a balti államok helyzete négy évvel a minden szférára kiterjedő, általános gazdasági válság után. Bár a régió léte politikai és gazdasági realitás – szabadkereskedelmi övezet köti össze a három országot -, az államok közti különbségek korántsem elhanyagolhatók.

Mindent lehet vitatni, kivéve a monetáris politikát – jelentette ki a Figyelőnek adott interjújában Adolfas Slezevicius, a három hete tartott litván választásokon alulmaradt Litván Demokratikus Munka Párt frontembere, aki három évig, az idén februárig kormányfőként irányította az országot.

A november eleji választásokon győztes Vytautas Landsbergis vezette konzervatívok a kampány során elhintették: a monetáris politika nincs “kőbe vésve”, nem elképzelhetetlen a nemzeti valuta, a litas eddigi rögzített árfolyamának módosítása. Ez a lépés alapjaiban rendítené meg az eddigi litván gazdaságpolitikát, amely a nemzetközi pénzügyi szervezetek, így a Nemzetközi Valutaalap (IMF) támogatását is élvezi. A litván gazdasági átalakulásnak – de az észtnek és a lettnek ugyanúgy – jelenleg is kulcskérdése az évekkel ezelőtt bevezetett monetáris restrikció. A három ország más-más időpontban, de hasonló elvek szerint vetett véget az elviselhetetlen mértékű pénzromlásnak.

Monetáris múlt

Hogy miért követ mindhárom ország ilyen szigorú monetáris politikát, arra a választ a néhány évvel ezelőtti gazdasági helyzetben kell keresni. A balti államok gazdasága 1991-92-ben érte el a mélypontot: az akkori válságot a nagyarányú termeléscsökkenés és a vágtató árszínvonal-növekedés jellemezte. A bruttó hazai termék (GDP) évi 30-40 százalékot is elérő csökkenését havi 60-80 százalékos hiperinfláció kísérte. A GDP-zuhanás részeként a kereskedelem – amely akkor elsősorban az orosz kapcsolatok függvénye volt – 30-40 százalékkal esett vissza.

A kereskedelmi és termelési sokk, valamint a hiperinfláció körülményei között nem sok esélye volt a fokozatos átmenetet hirdető gazdaságpolitikának. Még egy tényező szólt a fokozatosság ellen: a három balti állam mihamarabb élni akart a függetlenség adta jogával, és a kényszerű orosz kapcsolat helyett gyorsan kívánta újraéleszteni a tradicionális nyugati gazdasági és politikai csatornákat.

A balti országok gazdasági stabilizációja közös elvek alapján ment végbe. A legfontosabb feladat a hazai és a világpiaci árak összhangba hozása volt. Ennek érdekében szinte egyik pillanatról a másikra az ár- és a kereskedelmi liberalizáció mellett döntöttek, és a rubelt felváltandó, bevezették a saját valutát. A piacgazdasági intézményrendszer kiépítése és az egyensúlyi költségvetés igénye szintén közös vonásként jelentkezett mindhárom államban.

Sokk a jóból

A monetáris restrikcióra legkorábban Észtország szánta rá magát. Az 1992. júniusi intézkedés lényege az volt, hogy az újonnan bevezetett észt korona árfolyamát a német márkához kötötték (egy német márka nyolc koronát ér), valamint törvényben tiltották meg a jegybanknak a fedezetlen pénzkibocsátást. Megteremtették az alapját a szigorú fiskális politikának is, hiszen a kormányzat nem vehetett fel fedezet nélküli hitelt a költségvetés vagy az állami vállalatok “megsegítésére”.

A forgalomba került új pénz fedezetét az ország külföldi deviza- és aranytartalékaival biztosították. A korona belföldön konvertibilissé vált: magán- és jogi személyek egyaránt korlátozás nélkül vásárolhattak külföldi fizetőeszközt. Az új pénz iránti bizalom erősítését volt hivatott szolgálni az az átmeneti – 1994 márciusáig hatályban lévő – rendelkezés is, amely magánszemélyeknek és vállalatoknak egyaránt megtiltotta, hogy külföldi fizetőeszközzel rendelkezzenek vagy devizaszámlát nyissanak. Elemzők szerint a korona árfolyama a rögzített átváltási arány bevezetésének pillanatában jócskán alulértékelt volt, hiszen meghatározásakor a rubel piaci árát vették alapul. Így adódhatott, hogy 1992-ben az egy havi észtországi kereset 30 dollárt tett ki.

Lettország és Litvánia később döntött a rögzített árfolyam mellett. A vilniusi kormány a hasonló észt lépés után csaknem két évvel, a nemzeti valuta, a lit kibocsátása után pedig kilenc hónappal, 1994. április elsejétől vezette be a rögzített árfolyamot. A lit árfolyamát a dollárhoz kötötték, az új pénznem fedezetét az észt koronához hasonlóan oldották meg, bár a litvánoknak szerényebb mennyiségű külföldi deviza- és aranytartalék állt rendelkezésükre. Egy dollár ma is négy litet ér. Egyes, a rögzített árfolyammal egyet nem értő vélemények szerint a lit árfolyama még mindig alulértékelt, mások viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy ez az árfolyam rontja a litván cégek versenyképességét.

A lettek haboztak a legtovább azt eldöntendő, szükséges-e számukra is a rögzített árfolyam. A valuta árfolyamának átmeneti lebegtetése után 1994 februárjában végül egy félmegoldás mellett döntöttek: a lett jegybank gyakorlatilag rögzítette a latot a Különleges Lehívási Jogokhoz (SDR), vagyis az IMF által bevezetett nemzetközi számlapénzhez, anélkül, hogy az átváltási arány rögzítésének tényét hivatalosan bejelentette volna. Így a külföldi valuták árfolyama szinte változatlan, 1 lat jelenleg csaknem 2 dollárt ér.

– A fedezetlen pénzkibocsátás megtiltása és a rögzített árfolyam bevezetése nagyszerűen bevált – nyilatkozta a Figyelőnek Domenico Fanizza, vilniusi IMF-képviselő.

A restrikció hozadéka

Ezek az eszközök nem varázsszerek – folytatta Fanizza -, a stabilizációra viszont kiválóan alkalmazhatók. A makrogazdasági mutatószámok tükrözik az IMF-képviselő által elmondottakat: a GDP csökkenése 1996-ra mindhárom országban megállt, az infláció pedig az 1992-es 1000 százalék körüli szintről 1995-re a három balti állam mindegyikében 30 százalék alá süllyedt. Az államháztartási hiány GDP-hez viszonyított aránya sem számottevő: az észt büdzsé némi szufficitet mutat, de a lettek és a litvánok hiánya is belül marad az IMF által szabott elvárásokon. (Lásd a grafikonokat!)

Bár Fanizza hangsúlyozza, hogy az IMF nem szól bele a litván gazdaságpolitikába, az eredmények láttán óva int attól, hogy – legalábbis rövid távon – a választásokon hatalomra került új kormány megváltoztassa a vilniusi monetáris politikát. A liberális észt kormánynak és a politikai spektrumon nehezen elhelyezhető, leginkább talán az antikommunista jelzővel illethető lett kabinetnek viszont nincs szándékában megváltoztatni az eddigi gyakorlatot.

A költségvetés helyzete és a fiskális politika alapvetően különbözött a közép- és kelet-európai tapasztalatoktól. A Baltikumban ugyanis úgy ment végbe a gazdasági stabilizáció, hogy az nem okozott számottevő államháztartási hiányt. Ez részben a jogszabályi kényszer miatt alakult így – Észtországban 1992 óta törvény mondja ki, hogy a költségvetésnek egyensúlyban kell lennie -, de egyéb tényezők is szerepet játszottak. A balti államok kamatfizetési terhe például elenyésző.

Egyensúlyi büdzsé

Signe Ratso, az észt Gazdasági Minisztérium helyettes államtitkára szerint kormánya a fiskális politikában pontosan olyan konzervatív, mint a monetáris politikában. – Hiszen nem költhetünk többet, mint amennyit megtermelünk – magyarázta a költségvetési alaptörvényt, amelyet kevés posztszocialista államnak sikerül betartania. Az észt példa mindenesetre figyelemre méltó: a valutareformmal egy időben az adópolitikában is történtek változások, aminek hatására 1993-ban, tehát a stabilizációs intézkedések bevezetése utáni évben megnőtt a költségvetési bevételek GDP-hez viszonyított aránya. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Ratso szerint az oktatásra és az egészségügyre fordított összeg reálértékben nem csökkent, a fiskális restrikció terheit csupán – kis mértékben – az államigazgatási szférának kellett elszenvednie.

Litvániában korántsem ilyen rózsás a büdzsé helyzete. Az államháztartás hiánya itt sem számottevő, a bevételek csökkenése azonban már nyugtalanító.

A balti országok közül – ellentétben Észtországgal és Lettországgal – az állami büdzsé bevételei jelentős csökkenést mutatnak. A bevételek GDP-hez viszonyított aránya 10 százalékkal alacsonyabb Litvániában, mint a két másik balti államban. Ennek okaként az IMF elemzése az adóbeszedés hiányosságain kívül a megcsappant forgalmiadó-bevételt említi, ami végső soron a nagy mértékű, a másik két országnál jelentősebb reálbércsökkenés következménye. A kormányzati bevételek csökkenésének jelentőségére utal az is, hogy a volt litván miniszterelnök arra a kérdésre, milyen további intézkedéseket hozna, ha továbbra is ő kormányozhatna, első helyen az adóhivatal apparátusának megerősítését és a feketegazdaság elleni harcot említette.

Privatizációs praktikák

A három balti ország vezető államigazgatási szakemberei egyetértenek abban, hogy a makrogazdasági stabilizáció gyakorlatilag mindhárom államban befejeződött. Adolfas Slezevicius és Signe Ratso egyaránt úgy vélik: a makrogazdaság rendbetétele után a vállalatok szerkezetátalakításának gyorsítása, a beruházások ösztönzése juthat főszerephez.

Míg azonban a stabilizációs lépések mindhárom balti államban hasonlóak voltak, a vállalatok helyzete jelentős eltérést mutat. Ez nagy részben a versenyképesség növelését célul tűző politikák különbözőségének következménye. A privatizáció, módszerét és intenzitását tekintve, jelentős eltéréseket mutat a balti országok között.

– Rengeteg hibát követtünk el a privatizáció során. Kétségtelen, hogy az észtek okosabb magánosítási politikát hajtottak végre, mint mi – ismeri el Adolfas Slezevicius az észt privatizációs politika vitathatatlan sikerét, egyszersmind a litván magánosítás átmeneti kudarcát. Sikertelenségnek könyvelhető el, hogy Litvániába nem sikerült számottevő mennyiségű külföldi tőkét csábítani – legalábbis a régi állami cégek eladásán keresztül. Igaz, nem is ez volt a fő cél. A stratégiai befektetők keresése csak nemrégiben kezdődött el, eddig a feladat a minél gyorsabb tulajdonváltás volt. Ez meg is történt: a Csehországból jól ismert vócseres privatizáció révén, valamint a menedzsment-kivásárlások segítségével. Ennek köszönhető, hogy a GDP döntő hányadát, mintegy 70 százalékát a magánszektor állítja elő. A kistulajdonosok és a vócsereket összegyűjtött befektetési vállalatok azonban nem mindig bizonyulnak hatékony tulajdonosnak. Ruta Vainiené, a Litván Szabad Piac Intézet pénzügyi szakértője szerint például egyértelműen kimutatható: az újonnan alapított vállalatok lényegesen hatékonyabban működnek, mint a privatizáltak.

Adolfas Slezevicius a vócseres privatizáció gyakorlatát azzal indokolta, hogy a külföldi tulajdonosnak szinte lehetetlen volt eladni a rendkívül elavult vállalatokat. A külföldi befektetők az általuk tavaly év végéig behozott 352 millió dollárt főleg zöldmezős beruházásokra, kisebb részben portfólió-invesztíciókra fordították. A nagyberuházók közül a Siemenst, Renault-t és a BAT-t érdemes kiemelni.

A rigai kormány magánosítási politikája tükröződik a litvánéhoz hasonló lassú lett vállalati struktúraváltásban. A vócseres és a készpénzes technikák, valamint a kivásárlások nem túl összehangolt módszerei szintén jellemzőek a lett privatizációra, amelynek eredményeképpen a GDP mintegy 60 százalékát a magánszféra állítja elő. A külföldi tőkeberuházások nagyságrendileg nem különböznek a litvániai mértéktől.

Észtország, a két balti társtól eltérően, fordított logikával látott hozzá a privatizációhoz. Az 1993-as privatizációs törvény szerint árveréseken és nemzetközi tendereken lehetett értékesíteni az állami vagyon nagy részét. Mint Signe Ratso elmondta, a cél az erős, lehetőleg külföldi stratégiai befektető megtalálása volt, a kínált ár kevesebbet nyomott a latban. A befektetőknek beruházási és munkahely-védelmi garanciákat kellett aláírni. (Ez egyik oka lehet annak, hogy az észt munkanélküliség a hivatalos adatok szerint ma is csupán 2 százalék körüli.)

A készpénzes eladást itt is kombinálták a vócseres privatizációval. A vócsert azonban csak azon cégek megvásárlására lehetett fordítani, ahol a részvények 51 százaléka már a stratégiai befektető kezében van. A tulajdon túlzott szétaprózódásának veszélye így kisebbé vált. Érdekesség még, hogy a vócseres privatizációt egyfajta kárpótlással is elegyítették: a kiosztott vócserek száma függött az egykor birtokolt tulajdon nagyságától és a munkában eltöltött évek számától.

A külföldi befektetések értéke 1995 végén 646 millió dollárt tett ki, ami az egy főre jutó beruházásokat tekintve Észtországot a második helyre teszi Magyarország után. Signe Ratso megjegyzi: 1994-ben még ők voltak az első helyen, majd “fenyegetve” hozzáteszi, hogy náluk a közművek, az energiaszektor, a bányászat és az infrastruktúra még hátravannak. A nagy stratégiai vállalatokon és ágazatokon kívül egyébként az ipar, a szolgáltatás és a kereskedelem szinte teljesen magánkézben van. Az országok szerinti bontásban a vállalatok számát tekintve Finnország, a befektetett értéket tekintve pedig Svédország áll az első helyen. Jelentősebb befektetéseket ezenkívül orosz, amerikai, ír és brit cégek hajtottak végre. A külföldi tőkére gyakorolt szívóerő egyik jellegzetessége, hogy a törvények megengedik a külföldiek földvásárlását.

Bankszámtan

A bankszektorban legalább akkora különbségek mutatkoznak a három ország között, mint a vállalati szférában. A lett és a litván bankokon végigsöprő tavaly év végi válság az észt pénzintézeteket érintetlenül hagyta. Észtországban már 1992 lezajlott a bankok közti szelekció: a több mint 30 bankból mára 15 maradt. Ez a koncentráció ráadásul állami segítség nélkül ment végbe. Az észt bankrendszer – az egész portfólióhoz képest – mindössze 4,7 százalékos rossz hitelállományával mára az első helyre került a posztszocialista országok bankrendszerei közül. Ez a szám az ország vezető, már a reformok után alapított bankjánál, a Hansapanknál 1,3 százalékos. A Hansapank mérlegfőösszege messze kiemelkedik a régióban: a 385 millió koronás saját tőke (mintegy 32 millió dollár) és a csaknem 3,5 milliárd koronás mérlegfőösszeg (289 millió dollár) példátlan a balti államokban. Összehasonlításképpen: az első számú lett bank, a Parex bank mérlegfőösszege 34-szer kisebb, mint a Hansapanké.

Az észt bankrendszer 15 bankja közül csupán egy van állami tulajdonban, a pénzintézetek nagy része – főleg a sikeresebbek – külföldi kézben vannak vagy újonnan alakultak.

Lettországban és Litvániában nem ismeretlen fogalom a bankkonszolidáció. Az előbbi országban 325 millió, az utóbbiban pedig 120 millió dollárt költöttek a rossz hitelektől megroppant pénzintézetek állami támogatására. A bankcsődöket így sem sikerült elkerülni, az állami segítségnyújtás ugyanis csak a válság kirobbanása után érkezett. Hogy a litván bankok helyzete mennyire súlyos, azt jól érzékelteti: néhány független szakértő azt javasolta a kormánynak, hogy a bankok egy része csupán pénzmegőrző széfként funkcionáljon. Litvániában egyelőre nincs külföldi bank.

Növekedési kilátások

A vállalati és a banki szférában jelentkező különbségek a GDP-növekedésben is éreztetik hatásukat. Az észt termelés visszaesése messze elmaradt a lett-től és a litvántól. 1994-ben – az IMF kimutatásai szerint – Észtország az 1987-es GDP 85 százalékát érte el, míg a másik két országban ez az arány 60 százalék alatt maradt. A viszonylag gyors és nagyobb megrázkódtatásoktól mentes észt strukturális reformot a nagyarányú külföldi működőtőke-beáramláson kívül a még mindig alacsony munkaerőköltséggel magyarázzák. Ezenkívül nem elhanyagolható az sem, hogy a termelést éppen az előbbi két tényező hatására, illetve a gyakorlatilag teljes kereskedelmi liberalizációnak köszönhetően hamar sikerült átállítani a félkész termékek gyártására. Végül lökést adott a mikroszférának a hivatalos statisztika szerint 72 millió dolláros – más források szerint ennél nagyobb – kétoldalú segély, amely elsősorban Finnországtól jött.

S bár 1996-ra mindhárom országban növekedést jósolnak, az észt gazdaság megszerzett előnyét aligha lesz könnyű behozniuk a balti partnereknek. Az ultraliberális észt környezet, például a vámok és korlátozások nélküli importszabályozás (lásd Külgazdasági nyitás című írásunkat!) a tőkeerős vállalatokkal a legkisebb balti ország felé billenti a mérleg nyelvét. A másik két állam egyelőre csak reménykedhet: a tőke őket is megtalálja. Az IMF ugyanakkor a litván GDP 5-7 százalékos növekedését jósolja. Domenico Fanizza elismeri, hogy az imponáló makromutatók ellenére a tőke egyelőre elkerülte Litvániát, de optimista: a belföldi megtakarítások növekvő mennyisége elegendő lesz a növekedést stimuláló tőkekoncentrációhoz. Amennyiben a litván és lett növekedés tartóssá válik, Észtország után a másik két balti állam is megkaphatja a sikeres sokkterápiáért járó summa cum laude minősítést. Addig a képzeletbeli bizonyítványban sajátos kategória áll: balti cum laude.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

CHICAGO, IL - AUGUST 13: Four-year-old Leo Griffin leaves a protest against the alt-right movement held to mourn the victims of yesterdays rally in Charlottesville, Virginia on August 13, 2017 in Chicago, Illinois. One person was killed and 19 others were injured in Charlottesville when a car plowed into a group of activists who were preparing to march in opposition to a nearby white nationalists rally. Two police officers were also killed when a helicopter they were using to monitor the rally crashed.   Scott Olson/Getty Images/AFP
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.