Az aukció szó ismerősen cseng a befektetők számára. A klasszikus forma ugyan a műkincsek, értéktárgyak árverése, de sok egyéb “terméket” is előszeretettel értékesítenek aukció keretében, mivel a tulajdonos így jóval kedvezőbb árra számíthat.
Miként a világ sok országában, a költségvetési hiány finanszírozásának kényszere Magyarországon is arra ösztönözte az illetékeseket, hogy a lehető legolcsóbban próbálják meg a szükséges fedezetet előteremteni, s így itthon is meghonosodott az állampapírok eladásának aukciós formája. A nemzetközi gyakorlatban ezenkívül ismert még a természeti erőforrások vagy éppen a jegybanki refinanszírozási hitelek ilyen típusú allokációja.
Az árveréseken alkalmazott játékszabályok alapján megkülönböztethetjük az angol, a holland, az egyenáras és a legjobb ajánlati áras aukciókat. Az első kettő jellemzően az úgynevezett nyílt, míg a másik kettő a zárt aukciótípusba tartozik.
Az angol és a holland aukció lényegét tekintve nyílt aukció, de a licitálás módja alapvetően különbözik. Az angol típusnál megadnak egy kikiáltási árat. Ez minimumárként szolgál: a tulajdonos kinyilvánítja, hogy ennél kisebb árnál inkább megtartja a terméket. A licitálás, a kikiáltási árról indulva, egyre növekszik, amíg valaki olyan magas árat nem mond, amit a többiek már nem hajlandók megadni. Mivel a résztvevők folyamatosan érzékelik a többiek reakcióit, információt szerezhetnek arról, hogy “ellenfeleiknek” mennyire fontos az adott termék.
A holland típus a tulipánok értékesítésének egyik módjaként került bele az aukciók “rendszertanába”. A kikiáltó egy irreálisan magas összeg meghirdetésével kezdi a “játszmát”, majd egyre kisebb és kisebb számokat mond. A résztvevők a licitálás során nem tudnak semmit a többiek várható reakcióiról. A teremben lévők csendben ülnek, míg egyszer valaki meg nem szólal: “Enyém”! Ebben az esetben nincs lehetőség utólagos korrekcióra, az első megszólaló lesz a nyertes.
E módszerek természetesen nemcsak egyetlen termék esetén alkalmazhatók, hanem nagyszámú, homogén árucikk esetén is. Ebben az esetben a licitálók az ár mellé egy mennyiséget is mondanak, s az aukció addig tart, amíg a felkínált mennyiség – folyamatosan változó árak mellett – el nem fogy.
A nyílt típusú aukciók esetében az aukciók kiíróinak állandó félelme, hogy a résztvevők egy csoportja összebeszél, és kísérletet tesz valamiféle manipulációra. A zárt aukciók rendszere ezt próbálja kivédeni azzal, hogy az ajánlatokat egy adott időpontig be kell adni, s azokat a borítékok kibontása után már csak sorba kell rendezni.
A legjobb ajánlati áras módszer lényege, hogy először a legmagasabb árat ígérő licitáló kapja meg az igényelt mennyiséget, majd a második legjobb árat kínáló – egészen addig, míg a felkínált mennyiség el nem fogy. Ezzel szemben az egyenáras típus lényege az, hogy az árakat, illetve a kért mennyiségeket tartalmazó íveket az előbbinek megfelelő módon sorba állítják, de a fizetendő összeg mindenki számára ugyanakkora lesz: egyszerű esetben a nyertes ajánlatok legkisebbike.
De miért érdeke ez a kibocsátónak, hiszen így látszólag kevesebb bevételhez jut? Az egyenáras rendszerben a résztvevők “hozzáállása”, licitálási stratégiája alapvetően más. A legjobb ajánlati áras rendszerben mindenki fél attól, hogy a “balek” szerepébe kerül, hiszen a nyertes olyan árat ad meg, amilyet senki más. Ebből a félelemből következően a szereplők némileg alacsonyabb árakat mondanak. Az egyenáras rendszerben viszont, ha valaki magas árat ad meg, azzal csak növeli a nyertesek közé kerülésének valószínűségét, a fizetendő ár azonban a nyertes ajánlatok legkisebbike lesz. (Ha például az ajánlatok sorba rendezése után kiderül, hogy 12 pályázó került a nyertesek közé, és közöttük allokálják a felkínált mennyiséget, akkor közülük 11 kevesebbet fizet a saját ajánlatánál.) Ez a magyarázata annak, hogy egyenáras rendszerben a résztvevők bátrabban licitálnak, és így elképzelhető, hogy a kibocsátó összbevétele magasabb lesz a legjobb ajánlati áras rendszerben elérhetőnél.
Ezt a vélekedést támasztották alá az Egyesült Államokban végrehajtott kibocsátások eredményei, ahol az azonos kondíciójú állampapírokat egyik alkalommal legjobb ajánlati áras aukció keretében értékesítették, majd a rá következő szokásos árverésen a pályázatokat egyenáras rendszerben értékelték ki. Az éppen aktuális másodlagos piaci árakhoz képest az egyenáras aukciók kimutathatóan nagyobb bevétellel gyarapították a kincstár kasszáját.
Magyarországon ennek ellenére a legjobb ajánlati áras árverések keretében licitálhatnak a befektetők a diszkont kincstárjegyekre, illetve az államkötvényekre. Ennek magyarázata elsősorban az, hogy az amerikai piachoz képest a hazai intézményi befektetők köre kimondottan szűk, s így itt sokkal nagyobb a valószínűsége a pályázók összejátszásának. Könnyedén megtehetnék, hogy nagyobb értékű vételi ajánlataikat kifejezetten magas áron nyújtsák be, majd jó néhány kis értékű pályázattal alacsony árakon próbáljanak szerencsét. Így várhatóan az alacsony áron benyújtott ajánlatok egyike lenne az, amelynek árszintjén a kibocsátó az összes magasabb áron benyújtott ajánlatot is kénytelen lenne kielégíteni.
