A monetáris politika fő célja 1997-ben is az infláció mérséklése lesz. A lapunk birtokába jutott információk szerint a jegybank jövőre éves átlagban 17-18 százalékos pénzromlással számol. A következő évben is megmaradó csúszóárfolyam-rendszerben a belföldi kamatszint nem alakítható szabadon, azt többé-kevésbé meghatározza az előre bejelentett leértékelés mértéke és a külföldi kamatszint. Jelentős mértékű vállalati forrást biztosít, hogy a bankrendszer vállalkozókkal szembeni követelésállománya 18-20 százalékkal növekedhet, s a tőkebeáramlás és a közvetlen külső hitelfelvétel nagysága 1997-ben az idei évhez hasonló lesz.
Minden esély megvan arra, hogy a hazai gazdaság szereplői heteken belül megtudják, milyen monetáris feltételek közepette kell működniük 1997-ben. Lapunk értesülései szerint a Magyar Nemzeti Bank (MNB) igazgatósága a Bankszövetség és a kereskedelmi bankok véleményének figyelembevételével rövidesen kéri a Jegybanktanács jóváhagyását, hogy a jövő évi monetáris politikai irányelvek a kormány, majd az Országgyűlés elé kerüljenek.
Az 1997. évi fő irányok kísértetiesen megegyeznek az ideivel. A monetáris politika változatlanul az infláció leszorítását tekinti végső céljának. Igaz, az 1995 márciusától érvényesülő csúszóárfolyam-rendszer keretei között pusztán jegybanki eszközökkel e cél nem teljesíthető, ahhoz megfelelő költségvetési politika is szükségeltetik. Az egyszámjegyű infláció mint stratégiai cél eléréséhez a jegybank a jelenlegi árfolyamrendszer mellett az infláció fokozatos, évi 3-5 százalékos lépésekben megvalósuló csökkentését tartja szükségesnek és reálisan megvalósíthatónak. Jövőre azonban a csökkenés még várhatóan kisebb lesz (lásd külön írásunkat), a “munka dandárja” a későbbi évekre maradna.
Jegybanki szakértők számára egyébként úgy tűnik, hogy Magyarország a szerkezeti átalakulás nagy részén már túljutott. Ám elengedhetetlen az energiaárak piaci szintre növelése, miközben az államháztartási reform folytatása is jelentősebb átrendeződésekhez vezethet. Ezzel kapcsolatban a Szabadság téren úgy vélik, hogy az infláció fokozatos, folyamatos leszorítása már nem akadálya az átmenet során még szükséges relatívárarány-változásoknak.
Az infláció csökkentését a Magyarország által megcélzott Európai Uniós (EU) tagság is indokolja. Bár a gazdaság jelenlegi fejlettségi szintjén szó sem lehet arról, hogy Magyarország (jobban mondva a magyar fizetőeszköz) az EU-val egy időben az Európai Monetáris Unióhoz is csatlakozzon, a jegybanki szakértők már most szorgalmazzák a maastrichti konvergenciakritériumoknak való megfelelést. Ezek talán legfontosabbika pedig az alacsony inflációs ráta.
Arra a felvetésre, hogy az antiinflációs célok gátolhatják-e a gazdasági növekedést, az MNB-ben nemmel válaszolnak – feltéve, hogy a kormány nem a rövid, hanem a hosszú távon is fenntartható gazdasági növekedésre voksol. Ebben az esetben ugyanis a fiskális politika nem expanzióval, a kiadások gyarapításával próbál meg mesterséges növekedést gerjeszteni – áll a monetáris politikai irányelvek tervezetében -, hanem éppen ellenkezőleg: gazdasági súlyának visszaszorításával, kiadáscsökkentéssel, finanszírozási szükségletek megnyirbálásával.
A jegybanki eszközök (kamatok, árfolyam, jegybanki aggregátumok) egyébként csak normatívan képesek hatni. Az MNB az általános keresletbővítésen kívül nemhogy a csúszóleértékelés, hanem még rugalmas árfolyamrendszer mellett sem tartja közvetlenül támogathatónak a gazdasági növekedést. Ám a mostani, kvázi rögzített árfolyamrendszerben a pénzkínálat bővítése rövid távon mindenekelőtt a folyó fizetési mérleg növekvő hiányához, illetve magasabb inflációhoz vezetne (mint azt néhány évvel ezelőtt már tapasztalhattuk). Ezért is szokták hangsúlyozni az MNB vezetői, hogy az infláció leszorítása fontos, de nem bármi áron elérendő cél. Erre jó példák a környező országokban is vannak, ahol sikerült a növekedés fenntartása mellett stabilizálni a gazdaságot és mérsékelni a pénzromlást.
Mivel a bankok bankja nem tud közvetlenül hatni az inflációra, céljait a repokamatok alakításával próbálja elérni. A jelenlegi csúszóárfolyam-rendszerben azonban a belföldi kamatszintet többé-kevésbé meghatározza a leértékelés mértéke és a külföldi kamatszint – hangsúlyozzák a monetáris politika irányítói-, miközben a monetáris aggregátumok az adott kamatszint mellett tág határok között mozoghatnak. Szabadon alakítható eszköz híján (a kívánatostól eltérő kamatszint a hitelesség elvesztéséhez vezetne, s így az árfolyamrendszer bukását okozná) az egyensúlyra összpontosító költségvetési politikára hárul a teher: egyszerre hatni az infláció csökkentésére, valamint a külső egyensúly javítására. Így viszont a monetáris politika is elérheti célját, amennyiben kamatpolitikáját alárendeli az árfolyamrendszer követelményeinek.
A jegybanki szakértők nem győzik hangsúlyozni, hogy az elmúlt években végbement és jelenleg is tartó intézményi változások következtében továbbra sem lehet stabil pénzkereslettel számolni. A pénz- és tőkepiac fejlődése ugyanis egyre nagyobb mértékben lehetővé teszi, hogy a pénzügyi jellegű megtakarítások ne a bankrendszer közvetítésével jussanak el a végső hitelfelvevőkhöz. Az MNB-ben azzal számolnak, hogy 1997-ben különösen a legnagyobb hitelfelvevő: az állam tovább növeli közvetlen állampapír-eladásait a bankrendszeren kívüli, végső befektetők részére.
A bankrendszer nettó külföldi követelésállománya várhatóan az előző évinél kisebb mértékben növekszik. A belföldi hitelállomány pedig a nominális GDP növekedésénél alacsonyabb ütemben gyarapodhat. A konszolidált költségvetés bankrendszerrel szembeni nettó tartozása – lévén, hogy a nem monetáris (lakossági, vállalati) finanszírozás változatlanul jelentős marad – az államháztartás hiányánál kisebb mértékben bővülhet (nem számítva a központi költségvetés jegybankkal szembeni, 1997 elején átalakítandó devizatartozásának árfolyamváltozás miatti növekedését).
A bankrendszer vállalkozókkal szembeni követelésállománya 18-20 százalékkal növekedhet. Az e szektorba áramló külső források (az ideihez hasonló nagyságrendű működőtőke-beáramlás és a külföldről közvetlenül felvett hitelek eredményeként) továbbra is számottevőek lesznek. A vállalkozói hitelállomány alakulásának megítélésénél a jegybanki szakértők szükségesnek tartják hangsúlyozni, hogy kereskedelmi banki hitelhez egyre inkább csak azok a vállalkozások juthatnak (persze, csak alapos hitelvizsgálat után), ahol a kölcsönforintok nagy valószínűséggel meg is térülnek. A jól működő vállalkozásoknál ma már a saját források aránya lényegesen magasabb, mint az előző években, s a belföldi bankhitel súlya az idegen forrásokon belül is visszaszorulóban van.
Mindez a számok nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a kereskedelmi bankok számlaállománya közel 40 milliárd forinttal emelkedik, a jegybank tényleges forrásai mintegy 120 milliárd forinttal nőnek. Az MNB nettó külföldi követelései mintegy 180 milliárd forinttal gyarapodnak. Így 1997-ben – a fedezetlen pénzkibocsátás elkerülése érdekében – 60 milliárd forinttal kell csökkennie a jegybank költségvetéssel és bankrendszerrel szembeni nettó követelésállományának.
Ha a gazdaság alapvető mutatói számottevően nem változnak, akkor a monetáris politika az átmeneti piaci mozgásokra mindenekelőtt a passzívrepo-állományok alakításával válaszol. Amennyiben a mostani kamatcsökkenési várakozások – akár a tervezettnél nagyobb államháztartási hiány, akár az elszaladó infláció okán – megfordulnak, a passzív repo állománya nullára csökkenhet. Ugyanakkor a bankközi kamatok a passzív és az aktív repo kamatszintje között szabadon mozoghatnak, azaz automatikusan emelkedik a “pénz ára”. Ám ezzel még koránt sincs vége a folyamatnak, lévén, hogy a mennyiségi korlátok esetleges kihasználása után csak az egynapos (overnight) keret-kiegészítő repo magasabb kamatán lehet további forrásokhoz jutni. Vagyis az eszközrendszerrel az árfolyam stabilizálódásához szükséges kamatemelkedés lehetővé válik. Mellesleg a tapasztalatok szerint a jegybanki repokamat-változtatások 1-3 hónap múlva tükröződnek a kereskedelmi bankok betéti és hitelkamataiban.
A jegybankban egyébként úgy vélik, hogy a semlegesítési feladathoz továbbra is alkalmas eszköz a kétoldalú repojegyzés. A jelenlegi repolejáratok meghosszabbítását nem tartják szükségesnek, az állomány rövid lejáratok mellett is stabilizálható a megfelelő kamatszinten. Az MNB továbbra sem kíván beavatkozni a hozamgörbe hosszabb lejárati pontjainak alakulásába. Végül a jegybank egyirányú (végleges) állampapír eladásainak szerepe tovább szűkülhet.
A kötelező tartalékrendszer szerkezetében az MNB jövőre nem tervez változtatást. A takarék- és hitelszövetkezetek 1997 januárjától jegybankpénzben helyezik el tartalékukat, ám a jegybank kétéves átmeneti időt biztosít számukra, melynek során fokozatosan csökkenő (a harmadik évben megszűnő) kötelező tartalékra fizetett kamattámogatásban részesülnek.
A nemzetközi versenyképesség megőrzése érdekében egyébként a jegybank tovább kívánja folytatni a kötelező tartalékráta idén elkezdett csökkentését. A forint-, illetve a devizaforrások utáni tartalékok kamatfeltételei is egyre jobban összhangba kerülnek. Mindkét forrás esetében az a cél, hogy a kötelező tartalékolásból eredő jövedelemveszteség minél kevesebb legyen; a Szabadság téren jövőre folyamatosan 1 százalék alatti aránnyal kalkulálnak.
A jegybank törekszik a monetáris politikai eszközök és az úgynevezett prudenciális szabályok (jelesül nyitott pozíciók) különválasztására is. Ezért a likviditási tartalék 1997. január elsejétől jelenlegi formájában megszűnik, illetve felügyeleti hatáskörbe kerül.
