A napokban fejezte be pályafutását a diósgyőri nagykohó. Negyvenöt évet élt. Helyébe lépett a jóval termelékenyebb, a piaci igényekhez jobban alkalmazkodó elektrokemence. Az esemény új korszakot nyit a borsodi kohászatban, hiszen ezzel eltűnnek a működési veszteségek, a termelés végre gazdaságossá válhat. Éppen ez volt a célja az egy éve született kormányhatározatnak is.
A nyolcvanas évek elején több mint 30 ezren dolgoztak a borsodi vas- és acéliparban; ma csupán néhányezren. A nyolcvanas években még évente kétmillió tonna vas- és acélkohászati termék kelt el belföldön, 1991-1992-ben ez a felére csökkent. Aztán a csaknem teljeskörűvé tett importliberalizáció miatt az árversenyben térdre rogyott az iparág – különösen a környező országok dömpingáron érkező termékei miatt vált ráfizetésessé a termelés. Ezen a helyzeten az időközben elrendelt importkontingens sem segíthetett, hiszen a védelem – európai uniós kötelezettségeink miatt – csak átmeneti lehet. Egyetlen kiút mutatkozott: a jól átgondolt szerkezetváltás, a reorganizáció. E programot 1994 februárjában hirdette meg a Boross-kormányzat. A végrehajtás a Horn-kormányra maradt. Első olvasatban, 1994 decemberében ez a kabinet is elfogadta a korábbi terveket, bár a szakértők már akkor is figyelmeztettek azok szépséghibájára. Egyfelől senki sem rendelt pénzt a fejlesztési elképzelésekhez, másrészt pedig valahogy kimaradt a programból, hogy a borsodi kohászat egésze állandó – és egyre szorongatóbb – likviditási gondokkal küszködik. Ma már senki se rejti véka alá, hogy akkoriban a programot elsősorban politikai okok miatt hagyták jóvá.
Az 1994. végi kormányhatározat után is csak a halmozódó veszteségeket finanszírozták tovább, a következő év márciusától pedig a Bokros-csomagra fogták, hogy lényegében nem történt semmi. S miközben az Ózdi Acélművek (ÓAM) Kft. és a Diósgyőri Acélművek (DAM) Kft. a csőd szélén táncolt, a döntéshozók – a tárcaközi bizottság és a tulajdonost megtestesítő Állami Vagyonkezelő Rt. felelős vezetői, szakértői – az aktákat tologatták: vétkesen húzták az időt. Szabó Zsolt, a tavaly júniusban kinevezett kormánybiztos szerint számszerűsíthető, százmilliós nagyságrendű többletköltségekben jelentkező kár érte emiatt a borsodiakat, az egész országot.
A közpénzek ilyen módon való felhasználását az elmúlt hetekben vizsgálta az Állami Számvevőszék, amely következtetéseit hamarosan az illetékesek asztalára teszi. A kormánybiztos visszamenőleg is elfogadhatatlannak tartotta a magas szintű döntési “tili-tolit”. Mint ahogyan – a reorganizációval kapcsolatban – nem értette a pénzügyminiszterrel szembeni kifogásokat sem. Kemény partnernek tartotta Bokrost Lajost, aki azonban tárgyalásaik során mindig meghajolt az észérvek előtt.
Piaci viszonyok közé helyezni és 1997 végéig önfenntartóvá alakítani a gyártást – ez volt az egy évvel ezelőtti kormányhatározat fő célja. Szabó Zsolt abban látja a tavalyi és a megelőző kormányhatározatok közötti különbséget, hogy az 1995. novemberi elképzelés a vállalatvezetés által elkészített és a tárcaközi bizottság által jóváhagyott üzleti tervre épült. A finanszírozási terv magában foglalta a működtetés költségeit, beleértve a likviditás biztosítását és a költségek radikális csökkentését – a legfájdalmasabb elemmel, a létszámcsökkentéssel együtt -, és a minőségfejlesztést is tartalmazta.
Tavaly az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. igyekezett több lépcsőben rendezni a felszámolásveszélybe került cégek vagyoni helyzetét és tulajdonosi viszonyait. Ennek keretében az ÓAM Kft.-t másfél milliárd forintért, az idén pedig a DAM Kft.-t 8,5 milliárd forintért visszavásárolta. Ez utóbbi összeg felét az ÁPV Rt. készpénzzel fizette, a másik feléért részvényt kapott az APEH és a társadalombiztosítás.
A borsodi társaságok pénzügyi reorganizációját technológiaváltás is kísérte. Ózdon, ahol már csak a hengersorok működnek, a kohó rég leállt, az elmúlt években átestek a “fogyókúrán”: az egyedül állami tulajdonban maradt Ózdi Acélművekben ma csak 670-en dolgoznak. Mivel az idén tavasszal eredménytelenül zárult a privatizációs pályázat, s nem akadt befektető, aki az állam másfél milliárd forintos felajánlásához hozzátette volna a magáét, a miniacélmű építésének gondolatát elvetették. A piaci prognózisok is azt mutatták, hogy hiba lenne a közeli jövőben a kohászati kapacitásokat mindkét helyen – Ózdon és Diósgyőrben is – túlságosan nagyra fejleszteni.
Időközben az is eldőlt, hogy Diósgyőrben sem lesz második folyamatos öntőmű, csupán a korábbit fejlesztik. Ennek módjáról kormány-előterjesztést készítenek elő a szaktárca irányításával. Az elektrokemence üzembe helyezésével már létrejön az a korszerű kapacitás – vélik a szakemberek -, amely biztos alapot adhat a gazdaságos termeléshez. A kormány tavaly novemberi határozatának megfelelően a diósgyőriek akkori havi 450 millió forintos veszteségét fokozatosan csökkentenie kell a vállalatvezetésnek. Tavaszra a veszteség valóban 250 millióra csökkent, az elektrokemence munkába állítása után, az év végéig 100 millióra apad, majd 1997 folyamán gyakorlatilag megszűnik. Mivel az elektrokemencét a megrendelésektől függően, szakaszosan lehet működtetni – azaz a folyamatos üzemelés kényszere megszűnt -, látványosan javíthatók majd a gazdaságossági, likviditási mutatók. A költséggazdálkodás piaci és műszaki oldala mellett az eddigieknél is jobban oda kell figyelni a foglalkoztatásra. Ma a diósgyőri kohászatban már alig háromezren dolgoznak, s a létszám az év végéig 2700-ra csökken.
Az elektrokemence nyersanyaga a minőségi acélhulladék. Az előkészítő-fogadó üzem kialakítása körüli hosszas viták is elcsendesedtek: a DAM Kft. maga oldotta meg ezt a feladatot. Emiatt végleg bezárja kapuit a négy éve felszámolási eljárás alatt álló Borsodi Ércelkészítő Mű (BÉM) és nem állít elő többé érczsugorítványokat, mert azokat csak a nagykohó tudta hasznosítani.
Ha mérleget kell készíteni az elmúlt egy évről, a kormánybiztos elégedett. Diósgyőr jövő augusztusra önfenntartóvá válhat, szeptemberben készen állhat a privatizációra. Ózdon az idén tavasszal ugyan meghiúsult a magánosítás, a szervezeti és műszaki változtatások, a fejlesztések azonban jót tettek a társaságnak, amely a jövő év legelejére eladásra éretté válik. Azt már a jövőbeni tulajdonosnak kell eldöntenie, hogy akar-e ide önálló metallurgiát telepíteni, vagy hozott anyagból kíván tovább dolgozni.
A borsodi kormánybiztos fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a kohászat sorsa elválaszthatatlan a hazai feldolgozóipar fejlődésétől, a nagy infrastrukturális beruházások alakulásától. Emlékeztet arra, hogy Ózdon például nem véletlenül kellett csökkenteni a betonvasak gyártását, hiszen a kereslet látványosan visszaesett ennél a terméknél. Az elmúlt esztendőkben pangás mutatkozott a sínek piacán. Itt viszont az idén olyan fellendülés volt, hogy az eredeti terveket módosítva új irányt kellett szabni a diósgyőri folyamatos öntőmű fejlesztésének, hiszen egyre több sínre van és lesz szükség az országban, és a kereslet feltehetően a környező államokban is hamarosan felélénkül.
Mindent egybevetve elmondható, hogy a jelenlegi kormány – ha buktatókon át is, de – behozta a kétéves lemaradást. Számítások szerint körülbelül 16-17 milliárd forintos ráfordítással “ússza meg” a borsodi kohászat talpra állítását.
Szakértők szerint az állam szerepvállalása elkerülhetetlen volt – ugyanez a folyamat ment végbe az Európai Unió fejlett országaiban is. Igaz, ott jóval korábban kezdődött, és másfél-két évtizede tart a szerkezetátalakítás. Magyarországnak azonban nem volt más választása: ha az állam magukra hagyja a borsodiakat, a veszteségek súlya alatt összeomlik a hosszú termékek: a rúd- és idomacélok, a betonacélok, a gerendák és a sínek gyártása. Ez pedig veszélybe sodorta volna a hazai gépipar alapanyag-ellátását, illetve a szükségletet csak importból lehetett volna fedezni. (Még mindig jelen vannak a magyar piacon az olcsó, tegyük hozzá: silány minőségű keleti termékek, s mellettük a hazainál 20-30 százalékkal drágább, kiváló minőségű nyugat-európaiak.) A szakirodalom szerint egy kohászati munkahely két továbbit jelent egy másik területen. Megérte tehát a fejlesztés útját választani.
