Gazdaság

LAPOZGATÁS EU-FORGATÓKÖNYVEKBEN – Az Unió Birodalom

admin
admin

1996. 09. 25. 00:00

A következő évek, évtizedek legfontosabb gazdaságstratégiai problémáit és esélyeit vitatták meg tanácsadók és cégvezetők Londonban. A Management Centre Europe (MCE) által szervezett felsővezetői konferencia egyik kiemelt témájaként a meghívott előadók az új világgazdasági és politikai rendből adódó lehetőségeket és kihívásokat elemezték.

Az Európai Unió előtt álló döntések kapták a legnagyobb hangsúlyt az MCE vitájában. Ez volt a témája Margaret Thatcher nyitóelőadásának, majd Jacques Lesourne – a Le Monde korábbi igazgatója, az OECD jövőkutatási programjának vezetője, 1974 óta a párizsi Conservatoire Natioanal des Arts et Metiers professzora – boncolgatta az EU jövőjét különböző forgatókönyvek felvázolásával.

A napi döntések és a nemzetközi tárgyalások felelősségétől már évekkel ezelőtt “megszabadított”, a Lordok Házába “visszavonult” Margaret Thatcher igen éles hangnemben támadta a maastrichti megállapodást. Hangsúlyozta, hogy az eredeti elképzelésekben – és elnevezésben – még Európai Gazdasági Közösség szerepelt, s szerinte mindvégig ehhez kellene – kellett volna – ragaszkodni. Értékelése szerint csak a nemzetállamok lehetnek sikeresek; az összes ismert birodalom előbbutóbb hanyatló ágba került, majd elbukott. A közös állampolgárság, az egységes valuta, valamint az összehangolt pénzügyi, kül- és védelmi politika felé haladó Európai Unió az ő szemében egyre inkább birodalmi jegyeket ölt magára, s ezért elkerülhetetlen a bukása.

Mindezt figyelembe véve hiba lenne elérzékenyülni a konferencián is elismételt brit állásponttól, amely az EU és a NATO mielőbbi bővítését szorgalmazza. Attól sem szabad meghatódni, hogy Margaret Thatcher szerint a közép-európai országokat már 2-3 évvel ezelőtt fel kellett volna venni a NATO-ba. Látnunk kell ugyanis, hogy a brit politikusok által támogatott “szélesítés” legalább annyira szolgálja a németek és franciák által megcélzott “mélyítés” elleni, a nemzeti függetlenség és a hagyományos brit büszkeség érzelmi húrjait is megszólaltató “szabadságharcot”, mint a közép-európai országok integrálásának gyorsítását. Margaret Thatcher szarkasztikus megfogalmazásában: “A franciák és a németek föderációt akarnak, s mi nem akarjuk ebben megakadályozni őket.” Az angol understatement szabályai szerint a folytatást már a hallgatóknak kellett hozzáérteniük: “De csatlakozni sem akarunk a föderációhoz!”

Szorosan idetartozó kitérőként érdemes megjegyezni, hogy megfigyelők szerint a marhahús-válság idején tanúsított brit magatartás jelentősen hátráltathatja az EU bővítését. A minden döntést – köztük a korábban általuk előterjesztett javaslatokat is – megvétózó brit miniszterek ugyanis veszélyes precedenst teremtettek, s ezek után bizonyosra vehető, hogy a “klubtagok” meggondolják még alaposabban, felvegyenek-e új tagokat, illetve hogyan változtassák meg a döntési szabályokat a hasonló obstrukciók elkerülése érdekében. Márpedig mindez rendkívül időigényes, tehát a legjobb esetben is lényegesen lassítja a “szélesítést”.

Az előadást követő vitában meglepő módon egyetlen résztvevő sem kérdőjelezte meg Margaret Thatcher feltevéseit és következtetéseit, pedig meglehetősen sokan jöttek a “kontinensről”, különösen német és francia vállalatok vezetői. A következő előadó, Jacques Lesourne viszont néhány rövid megjegyzéssel mintegy előre jelezte, hogy tőle gyökeresen más gondolatmenetet várhatunk. Mint mondta: Margaret Thacher beszéde huszadik századi volt – miközben az ezredforduló küszöbén állunk. Visszautasította azt a premisszát is, hogy az EU birodalom lenne, hiszen az újabb és újabb integrációs intézmények független államok önkéntes, fokozatos gazdasági és politikai együttműködési törekvése nyomán jönnek létre, nem pedig egy megszálló hatalom szuronyainak őrizetében.

Az EU jövője szempontjából Lesourne négy meghatározó tényezőt emelt ki: az egységes valuta bevezetését, a nemrég kezdett kormányközi konferenciát, az unió bővítését, valamint a közös szociális és gazdaságpolitikát.

Az egységes valuta bevezetését célzó törekvések akár négy eltérő eredményhez is vezethetnek: 1. a jelenlegi menetrendet tartva 1998. márciusában kijelölik azt a 8-9 országot, amelyek a következő januártól a legfontosabb tranzakciókban már az eurót alkalmazzák az 1998 decemberében megállapított árfolyamon, majd 2002-2003-ban teljesen áttérnek az új devizára, s fokozatosan további országok is csatlakoznak; 2. a bevezetés kudarcba fullad; 3. az euro és a nemzeti valuták közötti árfolyam megállapítása közben – 1998. márciusa és decembere között – monetáris válságok lassítják a folyamatot; 4. az euro bevezetése után valamelyik országban súlyos zavargások törnek ki a kiéleződő egyenlőtlenségek miatt.

A kormányközi konferencián megvitatandó legfontosabb kérdések közé tartozik, hogy milyen gazdasági és szociális megállapodásokkal kell kiegészíteni a maastrichti szerződést annak érdekében, hogy az egységes valuta működőképes legyen; hogyan lehet megvalósítani a közös kül- és védelmi politikát; és hogyan kell megváltoztatni a döntési mechanizmust, ha az EU újabb tagországokkal bővül. Az előadó egy minimalista és egy maximalista hipotézist fogalmazott meg lehetséges kimenetként: 1. a konferencián elhatározzák, hogy egy főtisztviselő hangolja össze és valósítsa meg a közös gazdaság- és szociális politikát, csökkentik az EU Bizottság (az EU-“kormány”) létszámát, és valamelyest egyszerűsítik a döntési folyamatokat, hogy a bővítés ne temesse maga alá az EU-t. Ezzel azonban csak nyesegetik a jelenlegi problémákat, de nem oldják meg azokat. 2. A maximalista változatban az euro bevezetésének eredményeként a kormányok – jelenlegi ingadozó álláspontjukat megváltoztatva – támogatni fogják Európa integrálását, ezért lényeges változásokat határoznak el az EU döntési mechanizmusában, amelyek lehetővé teszik a nemzeti akciók szorosabb összehangolását.

Az EU bővítésével kapcsolatban az előadó két hipotézist fogalmazott meg: 1. a visegrádi-országok a jövő század elején csatlakozhatnak; 2. a klub egyelőre nem nyitja meg kapuit, marad a jelenlegi 15 tagország.

A közös szociális és gazdaságpolitika legfontosabb célja az infláció elleni támadás, a költségvetési hiányok kordában tartása és közös kereskedelempolitika kialakítása a legfontosabb partnerekkel: az USA-val és Japánnal folytatott kapcsolatok szabályozására. E célok eléréséhez két, alapvetően eltérő út is vezethet: 1. a kormányok elfogadják az egyes rétegek jövedelme és kockázatviselő képessége között egyre szélesebbre nyíló ollót mint a globalizáció és a technikai haladás adott jellegének megváltoztathatatlan következményét; vagy 2. egy új alapokra helyezett jóléti államot építenek, amelyik változatos formákban megfelelő segítséget nyújt az egyéneknek.

A fenti hipotézisek kombinálásával 32 különböző forgatókönyvet lehetne összeállítani, de ezek közül hat is elégségesnek tűnik a legfontosabb – és legvalószínűbb – fejlődési lehetőségek felvázolására. Az első négy forgatókönyv az integráció eltérő mélységét és szélességét eredményezi, míg az ötödik és a hatodik egyaránt az unió felbomlásához vezethet, de az integráció minőségileg különböző szakaszaiban.

– A változat: a nagy piac. Az unió mélyítését bizonytalan ideig elhalasztják, mert túl sok tagország képtelen a maastrichti kritériumok teljesítésére, és a közös valuta politikai támogatás sem elég erős. Ugyanakkor egyetlen tagország sem meri ellenezni az EU szélesítését, mert két meghatározó súlyú ország érdekeivel kerülne szembe: Németország földrajzi elhelyezkedése, s az abból következő politikai és gazdasági törekvései, Nagy-Britannia pedig a szoros integrációt ellenző álláspontja miatt szorgalmazza a bővítést. Ilyen feltételek mellett a kormányközi konferencia csak minimális eredményeket érhet el, a döntési mechanizmus bizonyos egyszerűsítése révén azonban elérik, hogy működőképes legyen az immár 20 fősre bővült klub. Közös szociális és gazdaságpolitika kialakítására azonban nincs esély, az egyes kormányok az országukban kialakuló többségi álláspontot követve nemzeti programokat valósítanak meg.

Az EU tehát alig több mint egy egységes nagy piac és kommunikációs tér; a nemzeti érzések mellett – azok ellensúlyozására – nem kínálja azt a lehetőséget a polgárok számára, hogy részt vehetnek a jövő Európájának megalkotásában. Sőt, az EU hosszabb távú jövője teljesen bizonytalanná válhat, ha ezt a forgatókönyvet “rendezi meg az élet”, hiszen az európai piac minden bizonnyal felolvad a globalizáció következtében egyre erősödő világpiacban, s ezzel párhuzamosan mindinkább háttérbe szorulnak az EU-szintű szabályok, míg végül jelentéktelen kormányközi együttműködéssé degradálódnak.

– B változat: a monetáris tér. Ez a forgatókönyv csak abban különbözik az előzőtől, hogy néhány tagországban bevezetik az eurót. Mivel a kormányközi konferencia nem hoz lényeges változásokat és a tagállamok nem követnek közös szociális és gazdaságpolitikát, a központi európai bank – többek szerint ez a német jegybank – válik a legerősebb gazdasági szereplővé. Az első számú cél az infláció és a közösségi költekezés visszafogása, akár a gazdasági növekedés, s ezzel a munkahelyteremtést is feláldozva.

Ez a forgatókönyv sem eredményez hosszú távon fenntartható berendezkedést. Ha a kormányok felismerik, hogy a közös valuta megköveteli a további gazdasági és politikai döntések szoros összehangolását, akkor a monetáris tér csak egy állomás a kibővített unióhoz vezető úton (lásd: C változat). A szorosabb együttműködés hiánya vagy kudarca viszont valószínűleg felerősíti a belső politikai vitákat az egyes országokban, a növekvő feszültségek nyomán olyan kormányok kerülnek hatalomra, amelyek növelik az egyes iparágak támogatását, s ezzel a költségvetési hiányt. A monetáris unió válságba kerül (lásd: F változat).

– C változat: a kibővített unió. Az előző forgatókönyvhöz hasonlóan ebben a változatban is új tagokkal bővül az EU, és bevezetik az eurót is. Az viszont már lényeges eltérés, hogy 1. a kormányközi konferencia eredményeként megújítják a döntési mechanizmust, hogy a kibővített unió is működőképes legyen, s a nemzeti és EU-szintű felelősség tisztázásával demokratikusabbá is teszik az integráció döntéseit; 2. a nemzetgazdasági különbségek figyelembevételével közös európai gazdaságpolitikát is kidolgoznak, s ennek alkalmazásával kordában tartják a közösségi kiadásokat.

Ez a berendezkedés akkor maradhat fenn hosszú távon is, ha kiegészül a közös kül- és védelmi politikával, azaz az EU a NATO európai szárnyaként képes megőrizni biztonságát.

– D változat: a korlátozott unió. Ez az eshetőség abban különbözik az előzőtől, hogy a bővítésre csak az EU-intézmények átalakítása, az euro bevezetése és a közös szociális és gazdaságpolitika kidolgozása után kerülne sor. A korlátozott unió gondolata vonzó lehet számos jelenlegi tagország számára, mert így sok nehézséget meg lehet előzni néhány nehéz döntés elhalasztásával.

Az új tagok felvételére azonban ebben a változatban kicsi az esély, hiszen a német egyesítés tapasztalatai alapján politikai ellenállásra lehet számítani, elsősorban Franciaország részéről. A maastrichti egyezmény is tisztázatlanul hagyott sok alapvető kérdést, amelyek megoldását a kormányközi konferenciára hagyták, így viszont zavaró átfedések vannak a konferencia és a bővítési tárgyalások napirendjén szereplő, önmagukban is súlyos problémák között.

– E változat: a monetáris folyamat válsága. Már az euro árfolyamát meghatározó időszakban, azaz a jelenlegi menetrend szerint 1998 márciusa és decembere között is számos nehézség adódhat – egyes kormányok manipulálhatják nemzeti valutájuk árfolyamát, illetve pénzpiaci spekulációk nyomán megrendülhetnek bizonyos valuták stb. -, aminek hatására néhány ország visszaléphet a korábban már elfogadott csatlakozástól. Az 1998-2003 közötti időszakban pedig – amikor az euro a tranzakciók teljes körében felváltaná a nemzeti valutákat – még több gazdasági és politikai konfliktus keletkezhet, s így az euro bevezetését 1999-ben megkezdő országok egy része kiléphet a monetáris rendszerből.

A valutacseréből fakadó széles körű bizonytalanságot tovább erősíthetik a kormányközi konferencia, a csatlakozási tárgyalások és a közös szociális és gazdaságpolitika kidolgozása során jelentkező feszültségek. Így meg is akadhat a monetáris unió, s csak az A forgatókönyv, a nagy piac valósulhat meg. Sőt, különösen kedvezőtlen körülmények esetén az európai integráció folyamata dezintegrációba is átcsaphat.

– F változat: a monetáris unió válsága. Ebben a forgatókönyvben 2003-ig számos országban bevezetik az eurót, és a bővítés is megtörténik. A kormányközi konferencia azonban nem újítja meg az euro sikeres működéséhez szükséges mértékben a döntési mechanizmust, s a közös szociális és gazdaságpolitika bevezetésére sincs esély. Ennek következtében valamelyik tagországban a munkanélküliség magas szintje és a növekvő egyenlőtlenség súlyos társadalmi válsághoz vezet, s ennek nyomán a hatalomra kerülő kormány a sztrájkolók követeléseinek gyors teljesítésére törekszik. Ezért nem tartja be a maastrichti egyezményben vállalt kötelezettségeket, s figyelmen kívül hagyja a többi tagország kormányának figyelmeztetéseit is. A tőke menekülni kezd, s a szóban forgó kormány ismét bevezetheti a nemzeti valutát. A világpiac és a többi tagország reagálása kiszámíthatatlan – s ezzel az EU jövője is bizonytalanná válik.

A körülmények, szükségszerűségek, esélyek és akaraterő együttese a vázolt eltérő utakra vezetheti Európát, s nyilvánvaló, hogy mindenki más-más valószínűséget ad a lehetséges forgatókönyveknek. Jacques Lesourne megítélése szerint e pillanatban a másodikként említett változatnak, a monetáris térnek van a legnagyobb esélye, ami azonban hosszabb távon nem tűnik stabil berendezkedésnek: ha nem vezet a kibővített unióhoz, könnyen a monetáris unió válságát okozhatja, ezzel veszélybe sodorva az integráció folyamatát is.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.