STABILIZÁCIÓ ÉS ÉLÉNKÍTÉS – A növekedés muníciói

Hányadik helyen áll Magyarország az átalakuló országok sorában? Egyáltalán van-e értelme ennek a kérdésfeltevésnek? Mindenesetre sokkal fontosabb egy másik kérdés: mennyire sikerül a gazdaságba visszaforgatható forrásokat “összelapátolni” a stabilizáció további folytatásával, az üzleti klíma kedvezőbbé tételével.

A nyáron számos értékelés látott napvilágot Kelet-Európáról, a posztszocialista országokról, illetve hazánkról. A szokásos uborkaszezonban ez az elemzés- és értékelésáradat akár üdítő is lehetett volna, nálunk azonban egészen másféle hatást váltott ki. Elsősorban az az elemzés kavart vihart (The World Competitiveness Report), amelynek egyik összefoglaló grafikonja szerint Magyarország csak az ötödik helyen áll a 25 átalakuló ország (transition countries) közül. Egy-két napos gyászhangulat után terjedt csak el, hogy az 1989-ben mért gazdasági teljesítmény volt a mérce (100 százalék), és az 1995-ös adatokat ehhez viszonyították… Egyelőre csak annyit, hogy ez egy sajátos részértékelés az átmenet közepén – olyasmi, ami soha nem lehet teljesen objektív.

Szubjektív objektív?

A gazdaság teljesítményének mérésénél összetettebb problémákat vizsgáló elemzéseknél az elmúlt években azt tapasztaltuk, hogy – a hitelesség alapkérdésén túl – az indulatok fő hordozója mindig az egyénekre, az érdekszövetségekre jellemző látószög. Ezzel máris eljutottunk az első lényeges ponthoz: az érzelmeket félre kell tenni. A tényeket – ha vannak – és az ellenőrizhető adatokat kell mérlegelni.

Egyébként sem szabad – ezen a fejlettségi szinten – leragadni a pillanatfelvételeknél. Nem hiszem, hogy egy “átlag” holland állampolgárt vagy közgazdászt érdekelné, netán nyomasztaná, hogy dán vagy svéd társa pillanatnyilag éppen mennyivel áll jobban. A szint Kelet-Európa élországaiban is majdnem azonos – a két csoport különbségével van baj. Az egyetlen komoly tét e kettő közelítése; ehhez képest minden egyéb másodlagos.

Az értékelések módszerei és következtetései természetesen megkérdőjelezhetők. Tudjuk: még az olyan mérhető sportágban is, mint a sakk, számtalan kérdés a táblán kívül is eldőlhet. A nemzetközi műkorcsolyaversenyek zsűrijeiről is regényeket lehetne írni, a tartalom és a kivitel értékelése egyaránt sok elfogultságot tükrözhet. Magyarország egyébként különösen a “kivitelben” (artificial impression) gyenge, aminek javításához – ha kell – csak a szándék a szűk keresztmetszet.

Mikroszkopikus bizonytalanság

E tanulmánynak azonban nem célja a szubjektivitás, illetve az elfogultság akár csak felszíni analízise. Ennek fölöslegességét egyetlen példa is jól illusztrálja. Ha egy szakértői csoport véleményét összegezzük Kelet-Európa élenjáró országairól – amelyek között szignifikáns különbségeket nemigen találunk -, Magyarország hendikepje egyértelmű. Mint az egyik legpesszimistább és legkritikusabb náció, a saját magunkról alkotott képünk ennél zordabb lehet. Persze a cyranói érzés is sajátunk: mi bánthatjuk magunkat, más nem.

Melyek azok a tényezők, amelyek alapjaiban megkérdőjelezték Magyarország éllovas szerepét (de nem az élcsoporthoz tartozását)? Vannak országok, amelyekben a gazdasági növekedés üteme már évek óta jelentős, és a szakértők szerint a folyamat tartós. Egyes mértékadó vélemények szerint, ha egy átmeneti gazdaságban a privát tulajdon túlsúlyra jut, és a gazdasági növekedés folyamatos, akkor a piacgazdasághoz vezető út visszafordíthatatlan. Ezt én vitathatónak, “puha” kritériumnak tartom, és csak az előbbiek illusztrálása miatt említettem. Vannak olyan országok is, ahol a makrogazdasági adatok egyensúlyközelibb helyzetet tükröznek, mint Magyarországon – még a stabilizáció első éve után is. Bár a térségbe áramló külföldi tőke elsődleges célpontja eddig Magyarország volt, bizonyos adatok szerint 1996 első félévében Lengyelországba már több tőke érkezett, mint hozzánk. Ehhez jött a már említett ötödik helyezés, ráadásul a csehek és a lengyelek mögé kerültünk az országkockázati rangsorban.

Talán nem tűnik önkényesnek, ha egy kvantitatív és kvalitatív ismérveket egyaránt felhasználó EBRD-tanulmánnyal (Transition report 1995) illusztráljuk, mennyire nem szabad a pillanatnyi különbségeket – ha egyáltalán vannak – felnagyítani. Ez az elemzés mind a 25 országot minősíti, különböző ismérvek alapján. A táblázatot kiragadott részletekből állítottam össze, a legjobb minősítést elért hat ország paraméteréből (1ásd grafikon).

A legjobb osztályzat a 4* (ezt az összegzésnél 5-nek vettem). Az 1-től 4*-ig terjedő skála minden egyes ismérvnél jelentkező tartalmi ismertetésétől terjedelmi okok miatt eltekintek. Lényegük az, hogy az 1-es kevés elmozdulást, haladást, a 4* pedig a fejlett gazdaságokéhoz hasonló vagy azonos sztenderdeket jelez. A vállalati működés mélyreható átalakítását (enterprise restructuring) értékelő jegyek például azt tükrözik, hogy mennyire keményedik a vállalatok korábbi puha költségvetési korlátja, mennyire válik szigorúvá a hitelezési politika, milyen következetességgel érvényesítik a csődtörvényt, mennyire szorul vissza az állami támogatás.

Ha az előbb elmondottak értelmében a pontszámokat összegezzük, akkor a következő sorrendet kapjuk (lásd a táblázatot).

Ha az 1-2. helyen lévő “holtversenyt” el akarnánk dönteni, ahhoz az EBRD-tanulmány által is használt mutatót, a privát szektornak a GDP-hez való hozzájárulását használhatnánk. Ha ennek ellenére azonosak a pontok, akkor jól állunk. – De csakugyan jól állunk-e? Indokolt-e például a cseh privatizáció mai eredményeit jobbnak értékelni, mint a lengyelét? A magántulajdonhoz, a piachoz végső soron a lengyel áll közelebb. Biztos-e, hogy Szlovákia versenypolitikája hatékonyabb, mint Szlovéniáé? A sort még hosszan folytathatnánk; ezért bizonytalan ez a mikroszkopikus megközelítés. Ami bizonyos: Észtország (29) csakugyan jobban áll, mint Türkmenisztán (10); Szlovénia (30) előrébb van, mint Azerbajdzsán (14); Szlovákia (31) biztatóbb gazdaságot mondhat magáénak, mint Tadzsikisztán (14). A mélyebb válasz helyessége az ismeretek körének bővülésével egyenes arányban nő.

Növekedés nélkül

Immár Magyarország felé véve vizsgálódásunk fókuszát, sajátos átmenetként kívánkozik ide az üzleti világ karakterisztikus egyéniségének, Demján Sándornak egyik legutóbbi nyilatkozata (Magyar Nemzet, 1996. augusztus 24.). Véleménye szerint a pénzvilág számára nagy kérdőjel az, hogy hazánk lejárat előtt fizetett vissza hiteleket. “A nyugati felfogás szerint ilyen forrás esetén programot szokás készíteni a pénz bölcs befektetésére. Ám az előterjesztés azt a kérdést sugallta, hogy nem invesztálunk, mert nincs célunk, így tehát miért is jönnének ide a külföldi befektetők?”

Ezek a gondolatok már átvezetnek a reálgazdaság-pénzügyi gazdaság problémaköréhöz.

Az 1995-ös stabilizációs program hatékonyan enyhítette a makrogazdasági egyensúlyi problémákat. Mára szerencsére már nem érdekes, hogy kinek volt igaza a “vészhelyzet (államcsőd) vagy nem vészhelyzet?” vitában. A stabilizáció javította a gazdaság alkalmazkodókészségét. A program nagymértékben hozzájárult az IMF-fel kötött megállapodás létrejöttéhez és az OECD-tagsághoz. Természetesen történtek kísérletek a program felpuhítására, amelyek részsikereket el is értek. A szigorú stabilizáció egyik sajátossága az is, hogy nem járt újabb recesszióval. Igaz, ez nem is lehet meglepetés, mert a kontrakció a politikai és gazdasági fordulat után már megtörtént, és – az 1994-es enyhe növekedés vitatott hátterét nem számítva – folytatódott is.

Másrészt a tavalyi stabilizáció számos eleme világossá tette, hogy az 1996-os év is a stagnálás éve lesz. Márpedig a Világbank 1995-ös országtanulmánya és az ahhoz kapcsolódó vitasorozat egyértelművé tette, hogy évi 5-6 százalékos tartós növekedés nélkül fennáll a Nyugattól való további leszakadás veszélye.

A reálgazdaság érdekében

Nem az azonnali és főleg nem egyensúlyrontó növekedésre gondolok, de meg kell vizsgálni, hogy a gazdasági folyamatok mélyén megvannak-e a növekedés muníciói. Az idei első félévi adatok – legalábbis a növekedés szempontjából – nem kedvezőek. Az ipari termelés alig növekszik (a tavalyi nyolc százalékkal szemben), az építőipari teljesítmények erősen visszaestek, a kiskereskedelmi forgalom jelentősen szűkült, a beruházások volumenindexe 1996 és 1995 első féléve között 7 százalékos csökkenést tükröz. Kedvező jel viszont, hogy a munkatermelékenység folyamatosan nő.

A gazdaságra egyszerre jellemző a tőkehiány és a pénzbőség. A vállalkozások egyrészt nem jutnak olyan munícióhoz, ami a fejlesztéshez vagy legalább a még versenyképes szint megtartásához elégséges lenne. Hosszú ideje tartósan nagy a rés az üzleti hitelkamatlábak és a profitráták között. A tőke természetesen a legjövedelmezőbb kilátásokkal kecsegtető üzletágakat részesíti előnyben: ezek ma a pénzügyi gazdasághoz és a média világához kötődnek. A reálgazdaság profitábilis területein a szerzett jogok és a pozicionális erőforrások hasznosulásából fakadó lehetőségek dominálják azokat a piaci szegmenseket, amelyeket nem a külföldi tőkeberuházásokból keletkezett vállalkozások uralnak. A potenciális piacralépők formális (tőke) és informális (insider információk) korlátai igen magasak.

Ezzel párhuzamosan viszont igen érdekes és bonyolult képet adnak a költségvetés folyamatok. Az államháztartás összesített hiányára alapvetően a következő tényezők hatnak:

– a költségvetés elsődleges egyenlege (ez évek óta meglehetős többletet mutat);

– a belső adósságszolgálat, valamint a jegybankkal szemben fennálló adósság piacosításából származó és a külső adósság csökken(t)éséből adódó leértékelési veszteség rendezése kapcsán keletkezett kamattartozások.

Mint ismeretes, a második kör aránya egyre növekszik, egyértelmű előidézője a költségvetés összesített jelentős hiányának. Ebben a körben érhető tetten a pénzbőség oka is. Egyértelmű a jövedelemátrendeződés a szegényebbek rovására és a gazdagabbak javára, miközben a háttérben egyáltalán nem kizárólag teljesítménykülönbségek állnak. Egyre világosabb, hogy az elsődleges egyenleg körébe tartozó tételek további lefaragása nem ellensúlyozhatja a szinte exponenciálisan növekvő másik tételt – viszont erősen recessziós hatású lenne. Többek között így válik érthetővé az örökös huzavona az államháztartási reformmal kapcsolatban, ami a modernizáció helyett egyre inkább a tűrőképesség kérdésévé vált – és nem kizárólag az elviselhetőség, hanem a mai körülmények között már az ésszerűség oldaláról is.

Az államháztartási reform szükségszerűen radikális lépései több szempontból is feszültséggerjesztők. Először is világos, hogy a reform első éveiben a költségvetési kiadások csak tovább nőnek. Másodszor pedig nem látszik a horizonton az érdemi növekedés esélye, ami a terheken – ha késleltetve is – enyhíthetne.

Aligha kell bizonyítani, hogy valós reálgazdasági többletteljesítmény nélkül az adóztatható lakosság és az elszegényedett rétegek egyre nyomasztóbb terhei nem csökkenthetők. A reálgazdaságban kívánatos egyensúlyozó növekedés strukturális feltételei már kialakulóban vannak, de a szükséges lépéseket hitelezési és adózási korlátok egyaránt nehezítik.

A strukturális változások mozgásiránya egyértelmű. Az átalakulás szervezeti szinten volt a leggyorsabb és a legintenzívebb, a privatizáció és a külföldi tőke által is befolyásoltan. A szorosan vett strukturális változások az egyes nemzetgazdasági ágakon belül következtek be, bár a fő aggregátumok közötti változások azt mutatják, hogy a magyar gazdaság szerkezeti változásai követik a fejlett piacgazdaságok tendenciáit. Az iparon belüli ágazatonkénti változásoknál is jelentősebbek a termékösszetétel változásai. A reálgazdaságot azonban mind a keresleti, mind pedig a kínálati korlátok nyomasztják. A tudományos kutatás és fejlesztés erősen visszaesett a kilencvenes évek első felében.

Hiányzik a stratégia

Történtek azonban “látványos” változások is. 1989-ben például 2644 ezer tonna bauxitot termeltek ki Magyarországon, 1994-ben 836 ezer tonnát. 1989-ben 11 974 autóbuszt gyártottak, 1994-ben 1576-ot; a történet ismert. Évek múltán most kiderült, hogy a Volvo korábbi privatizációs ajánlata sokszorosa volt a maiaknak. A piacgazdasággal korántsem lett volna ellentétes, hogy a gazdaság megtartson egy versenyképessé tehető kultúrát, de legalábbis ne hagyja, hogy az a pillanatnyi pénzügyi helyzet fűnyírójába kerüljön.

Lehet, hogy a példa rossz, de jó néhány esetet lehetne még felsorolni. Mondanom sem kell, hogy nem az állam beavatkozását hiányolom, hanem egy ilyen tekintetben még nemigen létező kormányzati stratégiát. Ez is egyfajta lecke.

Annál is inkább fókuszba kell állítani ezt a megközelítést, mert a valóban magas devizatartalékokat az ország nem a reálgazdaság fejlődése érdekében mozgósította, hanem a külső nettó adósságállomány csökkentését is hozó előtörlesztésekre fordította. (Ez pedig, mint tudjuk, a kamattartozások emelkedése miatt növeli a költségvetés hiányát.) Alapvető kérdés, hogy mennyire sikerül érdemi, a gazdaságba visszaforgatható forrásokat “összelapátolni” a stabilizáció további, szigorú folytatásával és remélhetőleg az üzleti kamat- és adófeltételek kedvezőbbé tételével.

(A szerző a BKE tanszékvezető tanára)