(Figyelő 1996/32.)
A Figyelő 1996/29. számában Intézmények, hozamok, biztonság címmel közzétett cikkünk némely megállapításához Soproni Gábor, a Villamosenergia-ipari Társaságok Nyugdíjpénztárának ügyvezető igazgatója kritikus megjegyzéseket fűzött.
Ki fedezi a nyugdíjpénztár működési költségeit – teszi fel kérdését -, ha a cikkünkben foglaltak szerint a tagi befizetések teljes egészükben az egyéni számlákra kerülnek? A választ megadta önmagának. Néhány sorral feljebb ugyanis még messzemenőn egyetértett, hogy a “nettó eszközszámításhoz (helyesen: eszközérték-számításhoz) hasonló értékelést kell bevezetni”. A nettó ugyanis azt jelenti, hogy a működési költség az eszközök értékét csökkenti.
A probléma azonban mélyebben van. A pénztár mint jogintézmény mintájául a biztosító szolgált, ahol a biztosítási díjból vonják le a “vállalkozói díjrészt”, alias működési költséget, ami önsegélyező- és egészségpénztár esetén indokolható (az más kérdés, hogy e pénztártípusok biztosítóként működésképtelenek), de nyugdíjpénztárak esetén semmiképpen. A nyugdíjpénztár tevékenységének középpontjában a befektetésnek kell állnia, s a biztosításhoz csak abban az esetben van köze, ha szolgáltatásként biztosítói járadékot nyújt. A nyugdíjpénztár tehát a befektetési alappal adekvát, tulajdonképpen speciális befektetési alapnak tekinthető.
S. G.-vel ellentétben nem aggódunk amiatt, hogy a tőzsde szűrőjén keresztül nem ment, tehát a tartalékalapba helyezendő (vagyis az egyéni számlák között fel nem osztható) eszközök miatt “nem tudom számon tartani, ki mennyi járulékot fizetett be”. A befizetések nyilvántartása az egyéni számlán történik, melyen a hozamot időnként jóváírják. Mivel a tartalékalapba került eszközök nem oszthatók fel, csökken a jóváírható hozam összege, és egyértelműen csökken az egyéni számlán jóváírott hozam mértéke. E technikával az a célunk, hogy a nyugdíjalapokat/pénztárakat adminisztratív tiltás nélkül is a tőzsde felé orientáljuk. Lehetséges tőzsdén kívül is szerencsét próbálni, de erről véleményt csak a hozam realizálása után mondunk.
Igaz: az ingatlanpiac kockázata “megfelelő gondossággal” minimalizálható. De S. G.-vel ellentétben nem feledkezünk meg arról, hogy a megfelelő gondosság mellé óriási szaktudásra, piacismeretre is szükség van, és a “minimalizált” kockázat is többszöröse az értékpapírpiac átlagos kockázatának. A polgárok nyugdíjcélú megtakarításait az ingatlanpiacon nem szabad kockáztatni.
Nem azt mondjuk, hogy az önkéntes pénztárak demokratizmusa csak formális – mint S. G. állítja -, hanem azt állítjuk, hogy “minél magasabb a taglétszám, a pénztári demokrácia annál formálisabb.” Ez különbség! Azt sem mondjuk, hogy “azt fel kell áldozni a hatékony vezetés érdekében”, hanem a nyugdíjpénztár mellett a nyugdíjalap intézményének létrehozására teszünk ismét javaslatot.
S. G. számára nem egészen világos, hogy mit működtet a nyugdíjalap-kezelő. Nyugdíjalapot. A nyugdíjpénztárat továbbra is a közgyűlésen választott igazgatótanács vezeti. Olyat nem állítunk, hogy nyugdíjpénztárat csak nyugdíjalap-kezelő működtethetne. S. G. számára “egy kicsit bonyolultan hangzik, hiszen két szervezetet hoztunk létre ugyanarra a célra”. Pontosítsunk: két különböző típusú szervezetet, melyek csak irányítási rendszerükben különböznek. Szolgáljon vigaszul, hogy a biztosításban még “bonyolultabb” a helyzet: biztosító nem kettő, hanem egyenesen három különböző szervezeti formában működhet.
Nem azt mondjuk, hogy a tőkefedezeti alrendszer intézményeinek elő kell írni, hogy “egy bizonyos állampapírt vásároljanak”. Ha S. G. átgondolja a tőkefedezeti alrendszert létrehozó nyugdíjreform makrogazdasági vonatkozásait, akkor tudni fogja: több mint jóslat azon állításunk, hogy a portfóliók döntő hányada a nyugdíjbiztosítás hiánya miatt kibocsátandó állampapírokban lesz. Bármilyen lehangoló is, a nyugdíjalapok/pénztárak tőkepiaci mozgástere lassan fog nőni.
Feleslegesek lesznek-e az önkéntes nyugdíjpénztárak? Ismét csak azt mondhatjuk, hogy a polgároknak kell eldönteniük: önként vállalt nyugdíjcélú megtakarításaikat szigorú biztonsági előírásoknak megfelelő nyugdíjalapba és nyugdíjpénztárba vagy kevésbé szigorú biztonsági előírások betartására kötelezett önkéntes nyugdíjpénztárba fizetik. Ahhoz viszont ragaszkodunk, hogy törvényi tiltás ne kényszeríthesse a polgárokat arra, hogy önként vállalt nyugdíjcélú megtakarításaikat kizárólag önkéntes nyugdíjpénztárba fizethessék be. A szolgáltatások színes kínálatát, melyet S. G. az önkéntes nyugdíjpénztárak kiváltságának tart, a nyugdíjalapok/pénztárak az önkéntes tagdíjbefizetésből származó egyéni számlarész terhére szintúgy képesek nyújtani.
A probléma természetesen nem az önkéntes nyugdíjpénztár jogintézményének léte, hanem a piackonform, szigorúan szabályozott nyugdíjalap hiánya. A választást pedig nyugodtan rábízhatjuk a polgárokra. Ezt hívják tudniillik demokráciának.
