Gazdaság

Napirenden a nyugdíjpénztár-ügy: Fizetett szabadság Intézmények, hozamok, biztonság

admin
admin

1996. 08. 07. 00:00

(Figyelő 1996/29.)

A pénztárak működésével, működtetésével kapcsolatban sok aggály merül fel. A pénztárakat működtető, vagyongazdálkodást folytató szakértők – érthető okokból – azt a szakértelmet domborítják ki, amelyet legjobban az őket foglalkoztató cégeknél vélnek megtalálni. Nem szeretném e cégek vagy szakértőik hozzáértését kétségbe vonni, de ez a szakértelem egyes nyugdíjpénztáraknál is fellelhető; igaz, nem mindegyiknél és nem eléggé koncentráltan.

További érvként olvashatjuk, hogy a pénztár vagyongazdálkodását végző bróker vagy bank akár 1-3 százalékkal magasabb hozamokat érhet el azokkal a pénztárakkal szemben, amelyek vagyonukat saját maguk kezelik. Szeretném ezt a képet pontosítani. A vagyon saját kezelését végző pénztárak is igénybe vesznek szakértőket a befektetési politika és a portfólió összetételének kialakításánál.

Az eddig eltelt idő nem elegendő ahhoz, hogy következtetéseket vonjunk le a pénztárak befektetési gyakorlatából. Ennek több oka van. A 6/1994. sz. kormányrendelet eleve keretek közé szorítja a pénztári befektetéseket. A pénztárak tipikusan hosszú távon befektető intézmények, ezért egyetlen év befektetéseinek értékelése nem sokat mond az eredményességről. Végül a magyar értékpapírpiac sajátossága az utóbbi években az, hogy a legbiztosabb befektetési formák egyben a legmagasabb hozamúak is (állampapír), ezért nem nehéz sem a pénztáraknak, sem a befektetési szakértőknek biztonságos és magas hozamot elérni.

A vagyonkezelő igénybevétele azonban természetesen pénzbe kerül – így nem egyszerűen a kezelt vagyon hozamát kell vizsgálnunk a különböző módon tevékenykedő pénztáraknál, hanem a befizetésekre vetítve kell nézni a hozamokat.

A vagyongazdálkodás díját a kezelt vagyon százalékában vagy az elért hozam bizonyos részében szokás megállapítani. Ez a díj, bármilyen alacsony is, hosszabb idő után egyszerűen nem gazdálkodható ki, mivel a pénztárak vagyona sokkal nagyobb ütemben növekszik, mint tagdíjbevételük, és a működésre fordítható összeg a tagdíj valamilyen százaléka. A vagyongazdálkodással kapcsolatos másik aggály az, hogy a vagyongazdálkodó szervezet nem kizárólag a pénztár vagyonának gyarapításában érdekelt. E szervezetek az értékesített papírok után jutalékot kapnak, tehát elképzelhető, hogy nehezen eladható, kevésbé jó hozamú papírt is a pénztár nyakába varrnak. Több ilyen jellegű ajánlatot kapott pénztárunk is.

A nyugati pénztárak (nyugdíj- és egyéb alapok) többsége is saját maga kezeli vagyonát, és csak mintegy harmaduk alkalmaz alapkezelőt. Ez az alapkezelő ugyanakkor kizárólag a rábízott vagyon kezelésével foglalkozik, tehát egyedül a magas hozam elérésében érdekelt. Ennek ellenére az alapkezelők csak remélik, hogy az ezredfordulón ez az arány 40 százalékos lesz.

Végül egy visszatérő kijelentés: “… A nagyobb létszámú és több tízmillió forint vagyonnal rendelkező pénztáraktól joggal várhatnánk el, hogy egy professzionális céget bízzanak meg a vagyon kezelésével”. Tételezzük fel, hogy ez a pénztári vagyon milliárdos nagyságrendű, és a pénztár mégsem alkalmaz ilyen céget (valóban van rá példa). Ez sok mindent jelenthet – a pénztár rendelkezik a szükséges szakértelemmel, olyan cégek szolgáltatását veszi igénybe, amelyekkel nem kötött kizárólagos vagyonkezelői megállapodást stb. – de ebből a pénztárvezetés felelőtlenségére következtetni elhamarkodott és megalapozatlan.

Ungár Klára és Németh György a nyugdíjreform kapcsán kifejtett elképzeléseikben a tőkefedezeti pillér intézmény-, garancia- és ellenőrzési rendszerének egy elképzelt változatát írják le a Figyelőben.

A kötelező vagy elismert nyugdíjpénztár sokban hasonlítana önkéntes testvéréhez, de néhány “nemkívánatos” eleme más lenne. A javaslat szerint egységes, a nettó eszközszámításhoz hasonló értékelést kell bevezetni a pénztárak befektetéseinek összehasonlíthatósága érdekében. Ezzel messzemenően egyetértek, csak néhány kijelentés zavar. A tagi befizetések teljes egészükben az egyéni számlákra kerülnének, és a befektetések átláthatósága érdekében tőzsdén forgalmazott értékekbe kell befektetni a kötelező pénztár vagyonát. A tőzsdén kívül forgalmazott eszközöket sem osztják fel az egyéni számlák között. De amennyiben a tagi befizetések teljes egészükben (“szemben az önkéntes pénztárakkal”) az egyéni számlára kerülnek, akkor ki fedezi a kötelező pénztár működési költségeit?

Az egyéni számlák között fel nem osztott eszközökkel az a gond, hogy azok is a tagi befizetésekből kerülnek megvételre, vagyis az eszközök (a befizetett járulék, díj, tehát pénz) először az egyéni számlákra kerülnek, és ezután változtatják megjelenési formáikat (például a befizetett pénzből vásárol a pénztár ingatlant). Amennyiben ez nem így történik, nem tudom számon tartani, ki mennyi járulékot fizetett be.

“A nyugdíjpénztárakat és nyugdíjalapokat a közvetlen ingatlanpiactól – mint túlságosan kockázatostól – távol kell tartani” – mondják a szerzők. Ki és mire alapozva állíthatja ezt ilyen szilárdan? Megfelelő gondossággal ez a kockázat is minimalizálható.

Az önkéntes pénztárak demokratizmusa a szerzők szerint csak formális (különösen nagy létszám esetén), ezért felesleges is, azt fel kell áldozni a hatékony vezetés érdekében. Példák során látjuk, hogy biztosítók, bankok által létrehozott pénztárakban a “tulajdonos” akarata érvényesül, hiszen ezek a pénztárak hosszú távú megállapodást kötnek az anyaintézménnyel. Két dolgot felejtenek el a szerzők: a közgyűlés bármikor megváltoztathatja ezeket a megállapodásokat, és e pénztárak taglétszáma viszonylag alacsony, tehát nem jellemző a pénztárszférára. Ezen az alapon a parlamenti demokrácia is formális, és kevésbé hatékony, mint a diktatúra. Ugyanakkor a tulajdonosi (tagi) ellenőrzés helyébe felállítandó felügyeleti, törvényi kontroll szerintem sokkal kevésbé hatékony.

A biztonságot hivatott növelni az a nem egészen világos elképzelés is, miszerint a nyugdíjalapot/pénztárt nyugdíjalap-kezelő működteti kizárólagosan, egy nyugdíjalap-kezelő csak egy nyugdíjalapot működtetne. Ez egy kicsit bonyolultan hangzik, hiszen két szervezetet hozunk létre ugyanarra a célra. Mennyivel egyszerűbb ezeket a kritériumokat egyetlen szervezethez kötni, ahogy az az önkéntes pénztárak esetében is történt!

További biztonságnövelő tényező lenne a kötelező vagyonkezelő alkalmazása, a Keler mintájára létrehozandó Nyukeler, a nyugdíjalapok letétkezelője és az a jóslat, hogy a portfólió döntő hányadát a nyugdíjbiztosítás hiánya miatt kibocsátandó állampapírok fogják kitenni. A vagyonkezelésről az önkéntes pénztáraknál írtam. A Nyukeler szerepét zavarmentesen betöltheti a Keler Rt., amelyre az önkéntes pénztáraknak is lenne igényük. A kérdés az, ha előírjuk a kötelező pénztáraknak, hogy az alapkezelőn keresztül vagyonkezelővel egy bizonyos állampapírt vásároljanak, mitől lesz ez hatékony és mire való ez az egész. A biztonságos befektetések sem meghatározott papírok vásárlását, hanem a vagyonkezelés meghatározott módját jelenti.

Nem tudok azzal sem egyetérteni, hogy a szigorúan ellenőrzött kötelező pénztárak feleslegessé teszik az önkéntes pénztárakat. Elképzeléseim szerint kevesebb önkéntes pénztár fog működni a jövőben, de ezek színes kínálatot nyújtanak majd az öngondoskodás ezen formáját választó polgároknak. A kötelező pénztárak gazdálkodását nem célszerű az önkéntesekével azonos módon elbírálni, hiszen az előbbit törvényi előírás miatt, míg az utóbbit önként választja az állampolgár. Persze abban az esetben, ha az önkéntes pénztárakra is a kötelező pénztárak előírásai vonatkoznak, nincs értelme a megkülönböztetésnek, de ekkor célszerűbb a létező önkéntes (nagy munkahelyi, ágazati, szakmai alapon szerveződő) pénztáraknak lehetővé tenni a tőkefedezeti pillér kezelését is.

SOPRONI GÁBOR VILLAMOSENERGIA-IPARI TÁRSASÁGOK NYUGDÍJPÉNZTÁRA

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.