Az elmúlt három évben közel kétszáz nyugdíjpénztár alakult, és ezek néhány éven belül az értékpapírpiac legnagyobb befektetői közé kerülhetnek. Amennyiben az államháztartási reform után a kötelező nyugdíjjárulék egy része is az önálló nyugdíjpénztárakhoz kerülhet, a pénztárak számának és tőkeméretének növekedése ugrásszerű lesz.
A pénztári vagyon befektetésével foglalkozó szabályozásban négyféle tevékenységet különített el a jogalkotó: a folyó-számlavezetést, a letétkezelést, a vagyonkezelést, és – azoknál a pénztáraknál, ahol a tisztviselők maguk végzik a vagyon kezelését – a befektetési tanácsadást.
A vagyonkezelésre, illetve letétkezelésre jelentkező szakcégektől a jogszabályok szigorú feltételek teljesítését követelik meg, de meglehetősen tág teret biztosítanak a pénztárak számára az önerős vagyonkezelésre. Jelenleg – a számlavezetésen kívül – a nyugdíjpénztáraknak nem kötelező letétkezelő vagy vagyonkezelő társaságot alkalmazni. Nem meglepő tehát, hogy a nyilvánosságra került adatok szerint a pénztárak több mint 70 százaléka saját, választott tisztségviselőire bízta a vagyon kezelését, a tőke elvárt hozadékának előteremtését. A nyugdíjpénztárak befektetéseit szabályozó kormányrendelet módosítása folyamatban van, és szűkíteni igyekszik az önerős vagyonkezelés, illetve letéti őrzés alkalmazhatóságának lehetőségeit.
A tavalyi év végén az adatok szerint a nyugdíjpénztárak vagyona megközelítette a 7 milliárd forintot. Az ma még ismeretlen, hogy pontosan mekkora ez az összeg, ugyanis a pénztárak működésének talán a legmeghatározóbb elemével, a vagyon értékelésével kapcsolatos szabályozásban számos probléma akad. A jogszabályok és számviteli előírások legnagyobb hiányossága, hogy nem írja elő a portfóliók értékelését. Csak a ténylegesen befolyt hozamokat könyvelik el a pénztárak, ezért a portfólióban található értékpapírok csak a beszerzési árukkal szerepelnek a vagyonnyilvántartásban. A pénztár vagyongyarapodását (vagy vagyoncsökkenését) így a pénzforgalmi szemléletű – azaz csak a realizált pénzmozgásokat nyilvántartó – számvitel nem tudja naprakészen követni. A befektetési eredmények értékeléséhez, és a vagyonkezelési szolgáltatást nyújtók díjazásához a pénztár tagoknak, illetve tisztségviselőknek ismerniük kell a befektetési portfóliójuk piaci értékét fordulónapokon, de talán az sem elképzelhetetlen, hogy folyamatosan követni szeretnék a befektetéseik eredményességét. A vagyonkezeléssel foglalkozó rendelkezések és a felügyeleti szervek viszont eddig még ajánlást sem adtak a pénztárak számára, milyen elvek szerint kövessék vagyonuk alakulását.
A vagyonkezelésre szakcégeket alkalmazó pénztárak egyedi szerződésekben rögzítik a nettó eszközérték-számítás definícióját, amely alapján sok esetben a vagyonkezelők sikerdíjaikat is elszámolják. A pénztárak az egyedi szerződések kialakításakor hátrányos helyzetben vannak a szakmai ismereteik hiánya miatt, és így kiszolgáltatottak a vagyonkezelőkkel szemben. A vagyonkezelők számára viszont kedvező, hogy a saját szempontjaik szerint kialakított értékelési eljárást ajánlhatnak a nyugdíjpénztáraknak. Tény azonban, hogy a magukat jobbnak tartó cégek számára értékelési eljárások különbözősége miatt lehetetlenné válik az eredményességük elismertetése, ezért elveszítik versenyelőnyüket a kevésbé sikeres konkurenseikkel szemben.
A befektetett eszközök piaci árakon történő értékelése sem könnyű feladat. Ennek pontosságát jelenleg a piaci információk hiánya kérdőjelezi meg leginkább. A nyugdíjpénztárak által vásárolt értékpapírok zömében ugyanis olyan állampapírok és részvények, amelyekről a tőzsdéről, a másodlagos OTC-értékpapírpiacról, és a diszkont kincstárjegyek aukcióiról lehet adatot összegyűjteni. A tőzsdei kereskedés során kialakult árfolyamok ugyan megfelelően tükrözhetnék a piac várakozásait, de jelenleg még az állampapírok egy része be sincs vezetve a tőzsdei kereskedelembe. Ezért gyakran csak több hónapos árfolyamokhoz lehet a tőzsdei kereskedési listákról hozzájutni. A telefonos kereskedelem, illetve OTC-piacról nincs nyilvános, mindenki által szabadon hozzáférhető és ellenőrizhető árfolyamjegyzés, ezért az innen származó információk alkalmasak a legkevésbé a befektetett eszközök értékelésére. A diszkont kincstárjegyek aukciói az egy évnél rövidebb lejáratú értékpapírokkal szemben támasztott hozamvárakozásokról adnak piaci információkat, de ekkor az elsődleges kibocsátás árfolyama kerül nyilvánosságra, amelynél a folyamatos napi kereskedelemben általában magasabb árfolyamokon lehet vásárolni és eladni, amely így eltérő képet ad a már meglévő papírok másodlagos piaci értékéről. A újonnan indult úgynevezett primary dealer rendszerből származó információk nyújthatnak még segítséget a vagyonértékelők számára, de a rendszer bevezetése még nem fejeződött be.
A promt ügyletek keretében vásárolt értékpapíroknál még kidolgozatlanabb a határidős, illetve a repo-ügyletek értékelése. A jelenlegi hiányos piaci információk miatt egységes gyakorlat vagy szabályozás nélkül a vagyonkezelők vagy nyugdíjpénztárak által nyilvánosságra hozott adatokat gyakorlatilag lehetetlen összehasonlítani. Az értékeléssel kapcsolatos problémákat még az is súlyosbítja, hogy a pénztárak és vagyonkezelőik érdemben csak a tavalyi év folyamán indíthatták a befektetéseiket, így a töredékéves teljesítményeket kell összehasonlítani akkor, amikor az állampapírok hozamai 5 százalékot estek az év utolsó harmadában.
Egy nemrégiben készített felmérés (lásd erről írásunkat a 26. oldalon) alapján annyi mindazonáltal elmondható: a pénztárak vagyonkezelői a befektetési periódus ideje alatt az időszakra eső inflációs rátát jelentősen túlteljesítették.
A szerző a Sedgwick Noble Lowndes munkatársa
