Gazdaság

A NÉMET ÉS A FRANCIA GAZDASÁG – Kezükben az EMU

admin
admin

1996. 06. 19. 00:00

A francia és a német belgazdaság problémái beárnyékolhatják az Európai Unió jövőjét. Bár a gazdaságpolitikai akarat nem hiányzik a nehézségek felszámolására, azok egy része – a mai gazdasági feltételek mellett – megoldhatatlannak tűnik. Így pedig a Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) menetrend szerinti megvalósítása is kétségessé válhat.

Az EU tagországaiban 1991-93 között játszódott le a második világháború óta periodikusan ismétlődő gazdasági visszaesések egyik legsúlyosabbika. 1996-ban már harmadik éve foglalkoznak azzal a tagországok gazdaságpolitikusai, hogy ennek a visszaesésnek a következményeit felszámolják. A kilencvenes évek egészére jellemző, hogy a világátlaghoz és a fő versenytársakhoz képest is alacsony a GDP növekedési üteme, ezzel párhuzamosan pedig magas a munkanélküliség és a költségvetési deficit, illetve az államadósság. Az utóbbi kettő azért is veszélyes, mert a maastrichti szerződés szerint 1999-ben be kellene vezetni a monetáris uniót, amihez viszont szigorú pénzügyi egyensúlyi feltételeket kell felmutatniuk az EMU-ba bekerülő tagországoknak.

Német növekedési gondok

Németország esetében nem egyszerűen arról van szó, hogy ha az ország nem teljesíti a kritériumokat, akkor nem lép be az EMU-ba, hanem ez esetben maga az EMU sem jön létre.

1994-ben és az azt követő másfél évben ugyan megindult a német GDP lassú növekedése, de ez nem volt elegendő ahhoz, hogy az átlagosan 10 százalékos munkanélküliségi ráta csökkenhessen, illetve hogy a költségvetési deficit mértéke ne kerüljön a maastrichti kritérium, a GDP-hez mért 3 százalék fölé. Ugyanakkor olyan közel mozog a költségvetési deficit a 3 százalékhoz (1995-ben 3,6 százalék volt), hogy nem átfogó reformok szüksége merül fel, hanem csupán egy kicsit szigorúbb fiskális politika igénye. A problémát az teszi mégis súlyossá, hogy az adók kismértékű megemelése és a kiadások mérsékelt csökkentése a növekedési gondokkal és a magas munkanélküliséggel küzdő országban erőteljes dekonjunkturális hatást fejt ki.

A szaksajtóban ezért nagy vita bontakozott ki arról, hogy a költségvetési szigorítások elvezetnek-e a tényleges pénzügyi stabilitáshoz, akár rövid távon is. Pesszimista becslések szerint a német gazdaság 1996-ban sem fogja teljesíteni a költségvetési hiány mértékére vonatkozó maastrichti konvergencia-kritériumot. Tehát a megszorítások és az adóemelések egyidejű hatásaként a gazdaságpolitika végül is nem tudja elérni a költségvetési hiány fél százalék körüli csökkentését. Ez ad alapot az egész gazdaságpolitikai koncepció nem csupán pártpolitikai szempontból való megkérdőjelezésére. A kérdés: mi módon lehetne a versenyképességet, a növekedést, a munkahelyteremtést és a pénzügyi egyensúlyt egyidejűleg biztosítani?

Németország első számú gazdaságpolitikai célja a maastrichti konvergencia-kritériumokat teljesítő fejlődés. Úgy tűnik, hogy miközben 1994-1996 között csak kisebb eltéréssel tudják 3 százalék közelében tartani a folyó költségvetési hiányt, ez olyan áldozatokkal jár, ami megkérdőjelezi a növekedést. A konszolidációnak a növekedésre gyakorolt kedvezőtlen hatása nem függetleníthető a német újraegyesítés terheitől. Öt évvel az újraegyesítés után az új szövetségi tartományokban még mindig nélkülözhetetlen a nagy és talán növekvő állami szerepvállalás. Márpedig ez a tény ugyancsak nehezíti a kiadások csökkentését.

Az 1994. évi fellendülést elsősorban a termelékenység javulása és az export növekedése tette lehetővé. Ez összefüggött azzal is, hogy az így keletkező tiszta jövedelem túlnyomórészt a cégeknél maradt, és sem az állam, sem a munkavállalók nem részesültek belőle komolyabb mértékben. Ezt azonban nem lehetett megismételni: az adók fokozatosan növekszenek, és ez automatikusan az állami redisztribúció erősödését jelenti. A recesszió mélypontját követő időszak második részében a munkavállalóknak is sikerült béremelést elérniük. Így a bér és a bérre rakódó költségek alapján a német vállalatok versenyképessége nemzetközi összehasonlításban tovább romlott. Mindehhez járul az is, hogy az időszak egészében a márka felértékelt maradt, bár a felértékeltség mértéke csökkent. A Bundesbank irányadó kamatai a recessziót követő időszak egészében magasak voltak. Így a megtermelt tiszta jövedelmet sújtó növekvő terhek és az exportot terhelő monetáris politika együttesen határozták meg a vállalatok értékesítési tevékenységét. Mindennek következményeként végül is a monetáris politika nem az exportdinamika oldaláról határozza meg a vállalati magatartást, hanem a cégek beruházási tevékenységében tükröződik. Az 1991-93-as recessziót követő időszakban a beruházási tevékenység nem élénkült meg. Tehát a monetáris és fiskális politika a vállalatokat óvatos fejlesztési tevékenységre ösztönözte, és a versenyképesség növelése érdekében általánossá tette a költségcsökkentést célzó karcsúsítási programok megvalósítását és folytatását. Ezeknek a programoknak a folyamatos jelenléte tükröződik a magas és 1995 végére ismét 10 százalék fölé emelkedő munkanélküliségi rátában.

Mindezek alapján egy olyan ördögi kör látszik kialakulni, amely a növekedési ütem középtávon is alacsony szintjét okozza, és így a bevételek minden jövedelemtulajdonosnál alacsonyak maradnak, illetve nem nőnek a kívánt mértékben.

A növekedési problémákból jól látszik, hogy a belső kereslet bővülésével nemigen lehet számolni. Ez elsősorban abból fakad, hogy a monetáris és fiskális politika egyensúly-orientációjú marad. A belső kereslet visszaesése és ezen keresztül a növekedési problémák végül is odavezettek, hogy az 1995. évi költségvetési hiány nagyobb lett a tervezettnél. A konjunkturális okok abban mutatkoztak meg, hogy az adóbevételek alacsonyabbak lettek a vártnál, és ezáltal a költségvetési hiány a tervezett 87 milliárd márka helyett végül is 118 milliárd lett. Ennek alapvető oka a nyereségadó és a szociális hozzájárulás csökkenése volt. A kiadási oldal növekedése elsősorban a keletnémet nyugdíjtámogatás növekedésével függött össze. Ezek a tényezők nagy valószínűséggel 1996-ban is hatni fognak. Ezekből az összefüggésekből vonja le több, a német gazdaság elemzésével foglalkozó kutatóintézet, hogy a költségvetési deficit jelentős mértékben konjunktúra-függő.

Mindezek alapján egyre gyakrabban hangzik el szakértői körökből, hogy hosszabb távon az egyensúlyfeltételek teljesítése növekedésfüggő, és középtávon a csak az egyensúlyra törekvő költségvetési politika végül is kontraproduktív lesz. Az a veszély is fenyeget, hogy a bevételcsökkenés nemcsak a szociális háló kurtítását okozza, hanem jelentős csökkenésekhez vezet az infrastrukturális beruházásoknál is.

Az 1994-96 közti német gazdasági teljesítmények alapján arra lehet következtetni, hogy a maastrichti csomagtervben előirányzott határidőre minden valószínűség szerint teljesíteni tudják az államháztartással kapcsolatos kritériumokat. A probléma azonban ezzel egyáltalán nem oldódik meg, hiszen az alacsony növekedési ütem változatlanul arra utal, hogy a gazdaságpolitika prioritásai megkérdőjelezhetőek. Hiába alacsony az infláció, a magánháztartásokat terhelő adók növekedése, a magas munkanélküliség állandósulása növekvő lakossági elégedetlenséghez vezet, és ezt alacsony növekedés mellett nehezen lehet kezelni. Az 1996 májusában Németországon végigsöprő országos figyelmeztető sztrájkok arra utalnak, hogy a társadalom nem fogadja megértéssel a konszolidációs programot, hiába nőttek a bérek 1995-ben.

A monetáris politika változására nem lehet számítani, mert ennek egyrészt több évtizedes hagyományai vannak, másrészt a monetáris integráció az EU-ban elérte azt a mértéket, ami általánossá tette az antiinflációs monetáris politikát a Közösségben (néhány, a monetáris együttműködésből kiszakadt tagország kivételével). Ahol konjunktúra-élénkítő gazdaságpolitikai eszközöket egyáltalán alkalmazni lehetne, akár keresleti, akár kínálati oldalról, az a fiskális politika. Tehát úgy is fogalmazhatunk, hogy miközben a maastrichti csomagterv teljesítésének követelménye az egyensúlyi politika folytatására kényszeríti Németországot, a gazdasági növekedés tartós elmaradása a kívánalmaktól ugyancsak egyre markánsabb követelményeket támaszt a fiskális politikával szemben – csak éppen ellenkező előjellel.

Ezért nagyon nehéz megmondani, hogy a német gazdaságpolitika meddig tud és akar kitérni a növekedési impulzusok adta kívánalmak teljesítése elől, és meddig hajlandó kizárólag a maastrichti konvergencia-kritériumok teljesítése érdekében tevékenykedni. Itt hangsúlyosan nem az 1997-es teljesítésről van szó, hanem az azt követő évek költségvetési hiányáról. Ugyanis az 1997-es eredmények alapján 1998 közepén lehet úgy dönteni, hogy a következő év január 1-jén valóban bevezetik az EMU-t. De pontosan a monetáris unió spekulációnak kitett első néhány évében történhet meg a stabilitást leginkább garantálni köteles német gazdaságban, hogy nem képesek teljesíteni az államháztartásra vonatkozó konvergencia-kritériumokat, valamelyik, esetleg több egymást követő évben. A probléma azért is súlyos, mert nem lehet számítani arra, hogy a monetáris unió létrejötte automatikusan pótlólagos növekedési impulzusokat hoz a német gazdaság számára.

Ezért az 1993-at követő három év egyensúlyi problémái a jövőre nézve is figyelmeztetőek. A költségvetési deficit alakulása erősen függ a konjunktúrától, erre nézve pedig elég borúsak a fejlődési lehetőségek. Mindezek alapján akár német érdekké is válhat, hogy a britekhez hasonlóan a mélyülés helyett az EU bővülésére helyezzék a hangsúlyt. Nem utolsósorban azért, mert a közép-európai országok számukra növekvő mértékben válnak majd a versenyképességet javító telephellyé a német vállalatok befektetései sorában.

Francia hiány

A kilencvenes évek kezdetén Franciaországé volt az EK egyik legrendezettebb államháztartása. Az államháztartás hiányának (amely a maastrichti definíció szerint magában foglalja a központi kormányzat, a helyi önkormányzatok, valamint a társadalombiztosítás költségvetésének konszolidált egyenlegét) a GDP-hez viszonyított aránya azonban 1994-ben 6 százalék volt, és 1995-ben is 5,1 százalékot ért el. Az 1994-es érték éppen kétszerese volt a 3 százalékos kritériumnak, miközben a növekvő deficit az államadósság gyors emelkedéséhez is vezetett (ez a mutató azonban egyelőre még jóval a maastrichti küszöbérték alatt, a GDP 50 százaléka körül mozog).

A helyzet romlásához az államháztartás fent említett mindhárom eleme hozzájárult. A költségvetési deficit/GDP arány 1993-ra 4,5 százalékra növekedett, majd 1995-ben 3,6 százalékra csökkent. A helyi önkormányzatok és a társadalombiztosítás GDP-hez viszonyított hiánya szintén növekedett, döntően a társadalombiztosítás finanszírozási gondjai miatt.

A francia államháztartás egyensúlyának gyors romlása éppen a második világháború utáni legsúlyosabb gazdasági recesszió idejére esett. A költségvetési deficit GDP-hez viszonyított aránya 1993-ban, a recesszió mélypontján volt a legmagasabb, s a válság kiélezte a francia gazdaság más problémáit – munkanélküliség, társadalombiztosítás – is. Az államháztartás hiányáról szólva szokás elemezni a konjunkturális és a strukturális deficit alakulását. A francia államháztartás strukturális hiánya 1994-ben a GDP 3,9, 1995-ben pedig 3,4 százalékát tette ki. Ez azt jelenti, hogy a kedvező konjunktúra ugyan javíthat valamit a helyzeten, de önmagában nem elégséges az egyensúly helyreállításához.

Arra, hogy az adósság felhalmozásának ördögi köréből kikerüljön, egy ország számára elméletileg két lehetőség kínálkozik. Az egyik az, ha a GDP nominális növekedési üteme meghaladja az állam által visszafizetendő hitelek kamatszintjét, a másik – amennyiben a kamatláb meghaladja a gazdasági növekedés nominális ütemét – az, hogy a költségvetés primer egyenlege pozitív. Ezzel szemben Franciaországban a primer egyenleg 1992 óta folyamatosan negatív, az állam tartozásainak kamatlábai pedig átlagosan 4-5 százalékkal haladták meg a GDP nominális növekedési ütemét a ‘90-es években.

A kamatlábak csökkenése hozzájárulhat ahhoz, hogy gyorsabb ütemben növekedjenek a termelő-beruházások. Erre elvileg minden lehetőség megvan, hiszen a francia vállalatok önfinanszírozási rátája (megtakarítások + nettó tőketranszfer + beruházási segélyek aránya a beruházásokhoz, illetve a beruházásokhoz és a készletváltozásokhoz viszonyítva) jelenleg is 100 százalék felett mozog. A beruházások gyorsabb növekedése hozzájárulhat az erősebb gazdasági növekedéshez, ami a foglalkoztatás területén is javulást eredményezhet. Emellett törekedni kell a primer deficit visszaszorítására, illetve a strukturális deficit csökkentésére. E tekintetben a francia nemzeti gazdaságpolitika szerepe a legfontosabb, míg a kamatszintek csökkentését eddig a nemzetközi pénzpiacokon a francia frankba vetett bizalom nem mindig kielégítő volta gátolta.

Az államháztartás egyensúlyának javítása nemcsak a gazdaság egészséges fejlődése, hanem az EMU maastrichti kritériumainak teljesítésére megszabott határidő közeledése miatt is fontos. A költségvetés kiadásai 1996-ban a tervek szerint 1,8 százalékkal emelkednek, az ezt követő három évre viszont a kormány előrejelzései szerint ezek összege nem változna. A kiadásokon belül tovább növekszik – igaz, egyre lassuló ütemben – az adósságszolgálat aránya, így az összes kiadás szinten tartását a többi költségvetési teher csökkentésével kell elérni.

A tervek szerint 1997 végére a költségvetési deficit a GDP 3 százalékát tenné ki. Ez azonban csak akkor jelenti azt, hogy az ország teljesíti a maastrichti szerződés 3 százalékos kritériumát, ha a társadalombiztosítás és a helyi önkormányzatok költségvetése is kiegyensúlyozott. Mint arról már szó volt, e két tétel közül a társadalombiztosítás komoly gondot jelent. Az 1995. évi 64,4 milliárd frank után a társadalombiztosítás 1996-ra előirányzott hiánya 17 milliárd frank, 1997-re pedig a Juppé-kormány 11,8 milliárd frank többlettel számolt az elmúlt év végén. Kérdéses persze, hogy ez az előirányzat mennyiben tartható. A konjunktúra vártnál jóval kedvezőtlenebb alakulása – a korábban előrejelzett 2,8 százalékos gazdasági növekedés helyett ma 1,3 százalékkal számolnak az 1996-os évre Franciaországban – veszélybe sodorhatja ezeket a terveket.

A jelenlegi helyzet egyik nagy problémája azonban éppen az, hogy a gazdasági növekedés és az államháztartás egyensúlyának helyreállítása – legalábbis rövid távon – több szempontból is szembekerülhet egymással. A kormányzati kiadások csökkentése tovább ronthatja a foglalkoztatást, ezáltal újabb terheket róhat a társadalombiztosításra, az esetleges (bár egyelőre nem tervezett) újabb adók visszafoghatják az amúgy is gyenge gazdasági növekedést. A kamatlábak csökkentése, amely, mint láttuk, fontos feltétele lehet az egyensúly helyreállításának, csökkentheti a külföldi befektetők érdeklődését (ezek aránya a francia államadósság finanszírozásában magasabb, mint a legtöbb európai fejlett országban), és esetleg az infláció emelkedésével is járhat. Mindettől annak ellenére tartanak Franciaországban, hogy a jegybank tevékenységét a ‘80-as évek közepe óta bel- és külföldön egyaránt fokozódó bizalommal figyelik. Ez azonban, amint azt az EMS válságai megmutatták, még túlzottan újkeletű ahhoz, hogy elérje a befektetőknek a német jegybankba fektetett bizalmát.

Az EMU megvalósítása ebből a szempontból igen fontos lehet Franciaország számára. A francia szakemberek és politikusok közül egyaránt sokan osztják azt a véleményt, hogy az erős frank politikájának folytatásával Franciaország – Németországhoz hasonlóan – mindent megtesz nemzeti valutájának stabilitásáért, az e célból vállalt áldozatok eredményeit azonban nem élvezheti. Sokan gondolják úgy, hogy amennyiben létrejön az EMU, központjában Németországgal és Franciaországgal, valamint a márkához hasonló szilárdságú közös valutával, úgy végre a franciák is élvezhetnék eddigi erőfeszítéseik gyümölcseit.

Hiába az írásban lefektetett határidők és feltételek, az EMU létrejötte körül Európa-szerte élénk vita zajlik. A Juppé-kormány álláspontja egyértelmű: Franciaország a nehézségek ellenére mindent megtesz annak érdekében, hogy idejében odaérjen a nagy találkozásra.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.