A kilencvenes években mind a német, mind pedig a francia gazdaság számára növekvő gondot okoz az államháztartási egyensúly elérése, és a konszolidációs programok megvalósításával párhuzamosan a GDP alacsony növekedése. A növekedés vagy pénzügyi egyensúly dilemmája azért éleződik ki, mert e két ország teljesítményétől függ, hogy megvalósítható-e a monetáris unió a maastrichti csomagterv által előirányzott határidőre.
Úgy tűnik, a politikai elkötelezettség az EMU megvalósítására mindkét országban megvan, és egyre egyértelműbbé válik. Általános az a nézet, hogy a nagy szociális ellátórendszerek reformja akkor is szükséges lenne, ha a konvergencia-kritériumok nem szabnák meg, hogy az államadósság nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát, valamint azt, hogy az éves költségvetési deficit nem lehet magasabb a GDP 3 százalékánál.
Ezt a két mutatót 1993 óta egyik ország sem teljesítette, a költségvetési deficit átmenetileg még nőtt is. A monetáris unió szempontjából tehát az a kérdés: sikerül-e 1996-ban olyan változásokat megvalósítani, amelyek segítségével 1997-ben a hiány már nem haladja meg a konvergencia-kritériumokban meghatározott mértéket.
A kulcskérdés a középtávú pénzügyi mutatókat illetően az, hogy egy 2-3 éves konszolidációs időszakot követően milyen átlagos GDP-növekedési ütem jön létre. Az 1991-93 közötti gazdasági recesszió után nem következett be igazi fellendülés. 1995-ben a növekedés 2 százalék alatt volt, és 1996-ban sem számíthatunk jobbra. Márpedig a költségvetési egyensúlynak és a növekedés gazdasági feltételeinek együttes biztosításához 3 százalékot meghaladó GDP-növekedésre lenne szükség. A növekedés legfőbb hajtóereje 1994 óta mindkét országban az export volt. Ez azonban csak a már említett 2 százalék körüli GDP-növekedéshez volt elegendő. A beruházások egyik országban sem élénkültek meg, így a növekedés tartós feltételei nem jöttek létre.
A konszolidációs csomagtervek végrehajtása mindkét országban növekvő társadalmi elégedetlenséghez és szokatlan mértékű sztrájkokhoz vezetett. A csomag sikeres végrehajtását ezek a problémák a továbbiakban akár meg is kérdőjelezhetik. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a recessziót követő mérsékelt növekedés miatt változatlanul magas a munkanélküliségi ráta, ezen belül rosszak a fiatal munkaerő elhelyezkedési lehetőségei. A politikai ígéretek ellenére egyik országban sem sikerül olyan gazdaságpolitikai csomagot összeállítani, amely munkahelyeket teremt. A munkanélküliség mellett mindkét országban komoly problémát jelent, hogy a lakosság elöregedése elkerülhetetlenné teszi a nagy ellátórendszerek reformját.
Ezek a gazdasági problémák a monetáris unió 1999-ben történő létrehozatalát kérdésessé is tehetik. Az EMU leendő tagországainak ugyanis végig kell gondolniuk azt, hogy milyen valószínűséggel fog fellépni a közös pénz ellen erős nemzetközi spekuláció. Ha ez a valószínűség nagy, akkor jobb, ha a bevezetést elhalasztják. Az államháztartás reformja nem halad olyan határozottsággal, és nem javulnak úgy a két országban a GDP növelésének esélyei, hogy a spekulációs veszélyt biztosan csökkenteni lehessen.
A monetáris integráció feltételei ugyanakkor jónak mondhatók. Az egységes belső piac bevezetése után, a liberalizált tőkemozgás eredményeként az EU-ban a kamatok harmonizálódtak. Ez a tendencia sem a recesszió idején, sem azt követően nem változott meg. Néhány ország (például Nagy-Britannia) kamatpolitikája némileg elszakadt ugyan a kontinensen követettől, de a francia és a német kamatok továbbra is együtt mozogtak.
A nemzeti valuták árfolyama a két országban az EMS válsága ellenére nem mutatott komoly ingadozást, az 1993 óta érvényben lévő 15 százalékos intervenciós határ mellett is benne maradt a 2,5 százalékos keretben. Így a kamat és az árfolyam-politika oldaláról létrejött a monetáris integráció feltétele e két meghatározó ország szempontjából.
