A megfigyelők jó néhány éve még üdvözölték a piaci viszonyok kiteljesedésének hatását a környezeti állapotra: a gazdaságtalan cégek, mi több, a gazdaságtalan iparágak megszűnése sok régióban a környezet minőségét is javította. A honi vállalkozói szféra ugyanakkor nem igazán érzi, hogy keresnivalója lenne a környezeti részpiacon. Borúlátók a hazai szakértők az elmúlt évben bevezetett termékdíjak sorsát illetően is.
Ez a sötét jövőt sejtető kép nem igazán esik egybe annak az OECD-jelentésnek a megállapításaival, amely szerint régiónkban éppen a környezeti ipar áll egy eljövendő “boom” előtt. Nem árt persze tisztázni, hogy mit is értünk környezeti, környezetvédelmi vagy, ha úgy tetszik: környezeti piac fogalmán. Tőmondatos definíció híján idézzük Valkó Lászlónak, a Budapesti Műszaki Egyetem adjunktusának megállapítását, amely szerint a környezeti piac elemzése során nem hagyatkozhatunk pusztán egyes technológiai-műszaki folyamatok vagy egy bizonyos speciális, e területre jellemző áruhalmaz megjelölésére. Figyelembe kell venni az e területen működő gazdasági motivációkat, ösztönzőket, érdekeket, érdekeltségeket. A vizsgált tényezők sokrétűsége miatt a környezeti piac könnyen szegmentálható. Eszerint megkülönböztethetünk környezeti beruházási javakat, környezeti fogyasztási javakat termelő, illetve környezeti-környezetvédelmi szolgáltatásokat nyújtó vállalkozásokat. Ez utóbbi tevékenységkörbe éppúgy beleérthetjük a műszaki-mérnöki tanácsadást, mint a gazdasági elemző vagy az oktatási-képzési szolgáltatásokat.
A környezeti piacot és a környezeti ipart leginkább a kellő figyelemmel kialakított jogi háttér befolyásolhatja, mégpedig kettős értelemben: egyrészt a vállalatokat mesterséges korlátozásoknak vetik alá; másrészt a jogi normák kívánalmai piacot teremtenek a környezeti piac szereplői számára. A korlátozás többnyire bizonyos gazdasági “rásegítő” intézkedésekkel, a nem környezeti típusú terhek csökkentésével is együtt jár. Vannak, akik az állami beavatkozás ellentétes formái (tiltás, illetve ösztönzés) helyett, speciális feltételrendszer mellett kialakított tiszta piaci viszonyokat érvényesítenének. Ilyen esetben a vállalatok egyfajta kezdő környezeti tőkével indulnának, amit folyamatosan apasztanának a környezetet terhelő működésükből fakadó költségek. Az ilyen “környezeti bónokat” adni és venni lehetne a piacon. Innen kezdve a környezet terhelése nem volna olcsó mulatság, s a javaslatokat kidolgozó “alternatív” közgazdászok szerint jelentősen javítaná a cégek környezettel kapcsolatos költségérzékenységét.
A környezeti piacot jelenleg legnagyobb részben az állami ráfordítások, beruházások, megrendelések működtetik. Egy, a Regionális Környezeti Központ (REC) által készített vizsgálat adatai szerint Magyarország 1994-ben mintegy 250 millió dollárt költött környezeti célokra, ez a GDP mintegy 0,7 százaléka. Ugyane vizsgálat szerint a Cseh Köztársaság azonos évben több mint egymilliárd dollárt, a GDP 3,5 százalékát fordította hasonló célokra, ami a honi kutatók vélekedése szerint legalábbis irreális. A REC tanulmányának megállapítása szerint a környezeti munkákra leginkább honi, jellemzően magánkézben lévő, s túlnyomórészt 1990 után alapított cégek kaptak megbízást. Más kérdés, hogy ugyanezen cégek nincsenek igazán jelen a nemzetközi piacon: például a tavaszi környezetvédelmi kiállításon és szakvásáron (IFAT) 36 ország 1500 cége vett részt, ám közülük csupán 4 magyar cég akadt. Ebből persze nem vonható le az a következtetés, hogy ne akadna magyar cég, amely hajlandó lenne a környezeti, környezetvédelmi szükségletekre alapozni működését – pusztán annyi állítható, hogy a jelenlegi üzleti lehetőségeket keveslik a magyar vállalatok.
Némileg jobb a helyzet a szolgáltatások részpiacán, ahol több mint háromszáz, zömmel kis cég végez a környezetvédelemmel kapcsolatos szolgáltató tevékenységet. Tevékenységi körükbe egyaránt beletartozhat a környezetvédelmi műszaki-technikai tanácsadás, a környezetvédelemmel kapcsolatos menedzsment-tevékenység, szervezési tanácsadás, valamint az oktatás-képzés, amit több minisztérium is szorgalmaz. Ez utóbbi azért fontos, mivel a gazdaság új szempontú, a környezetvédelmet is szem előtt tartó felfogása egy új szemléletmód általános elterjedését igényelné.
Biztosított környezet
Az elmúlt évtizedek környezeti katasztrófáinak (Csernobil, Sandoz és hasonló esetek) tulajdonítható, hogy a környezeti károkért való felelősség témaköre is a figyelem középpontjába került. A probléma részleges megoldását célozza az EU “Környezetre veszélyes tevékenységgel okozott károkra vonatkozó” egyezménye (1993.), amely a felelősségszabályozás reformjával kíván élni, s emellett a károk finanszírozásának technikáira is javaslatot tesz. Ez utóbbiak között várhatóan a környezeti felelősségbiztosításnak lesz a legnagyobb szerepe. Az egyezmény azonban azért csak részleges megoldás, mert csupán a másnak okozott környezeti károkra terjed ki, a saját tulajdonba lévő környezeti javak sérülésekor nem alkalmazható.
A környezeti károk megelőzése érdekében többféle eszköz is versenyezhet egymással, de ha már bekövetkezett a kár, akkor a károsult kompenzálása nem maradhat el. Legalábbis a polgári jogrendszerek, az együttélés alapvető normái szerint. A robbanásszerű technikai fejlődés azonban korábban nem tapasztalt mértékben teremt olyan helyzeteket, amikor a károsult nem tudja érvényesíteni kártérítési követelését. A hagyományos felelősségszabályozás ugyanis az úgynevezett felróhatósági elven alapul, amely szerint amennyiben a károsító üzem betart minden előírást (határértékek stb.), akkor nem vonható felelősségre. Ha például a megengedett mértékű levegőszennyezés hatására egy autó fényezése tönkremegy, annak tulajdonosa nem kap kártérítést. Az ilyen típusú helyzetek miatt került sor az úgynevezett objektivizált felelősségi forma kialakítására.
Az EU-egyezmény a meghatározott veszélyes anyagokkal, genetikailag módosított organizmusokkal, mikroorganizmusokkal, illetve hulladékokkal foglalkozókra vonatkozik. A környezeti károk közé sorolja a személyeknek (testi sérülés, halál) és a vagyontárgyakban okozott károk mellett a környezet minőségében bekövetkezett “öko” károkat.
Nem mindegy, hogy mi tekinthető környezeti kárnak, mivel attól függ, hogy az adott káreset a szigorúbb szabályok alá tartozik-e. A tapasztalatok szerint komoly akadályt jelenthet a károsultat terhelő bizonyítási procedúra. A jövőben annyi változás várható, hogy a bizonyításhoz szükséges információk hozzáférhetősége könnyebbé, szabályozottabbá válik. A szigorúbb felelősségi szabályok szélesebb körben teszik lehetővé a kártérítési igény megállapítását. A környezeti károk összege olyan jelentős lehet, hogy korántsem biztos: a károkozó azt fedezni tudja. Ezért a környezeti kockázatok finanszírozására a potenciális szennyezők közötti kollektív kárviselési formák kialakítására készülnek, aminek legreménytelibb változata a veszélyeztetők közötti kockázatot megosztó felelősségbiztosítás.
Az EU-egyezmény elveinek megfelelő szabályozást a tagországok egyelőre nem alakították ki. A környezeti felelősségre vonatkozó szabályozási munka Németországban haladt előre a legnagyobb léptékben, ahol 1991 óta hatályos a környezeti felelősségről szóló törvény. Annak ellenére, hogy a felelősségbiztosítás részletes szabályait meghatározó rendelet még nem készült el, a német biztosítóágazat már 1993 óta vállalkozik rá. A biztosítók – a Szövetségi Kartellhivatal engedélyével – néhány évig azonos feltételek szerint dolgoznak, így kívánnak azonos szempontrendszeren nyugvó statisztikai adatbázist létrehozni. A biztosítási módozat feltételei ugyan korlátozzák a biztosítók helytállását (önrész, limitált kártérítési összeg), rendkívül figyelemreméltó ugyanakkor, hogy a biztosítók szakítottak a biztosíthatóság egyik sztenderd kritériumával, hogy a kárnak hirtelen, balesetszerűen kell fellépnie, s hajlandóak a lassan kialakuló környezeti károk esetében is helytállni. A tarifarendszer nem átalánydíjas, hanem “biztosítottra szabott”, mivel így a biztosított érdekeltté válik a preventív intézkedésekben. A feltételek az érintett üzemeket arra késztetik, hogy környezeti kockázataikat minél teljes körűbben térképezzék fel, ami szorosan kapcsolódik az úgynevezett “környezeti audit”, a megelőzés EU által is preferált intézményéhez.
A magyar polgári jog már 1976-ban integrálta az úgynevezett objektivizált felelősségi formát, egyéb szabályai azonban megújításra várnak, mint ahogyan a biztosítókkal folytatott alku sem kezdődött el.
Környezeti piacépítés
A környezetvédelmi piacnak számos olyan jellegzetessége van, ami fokozhatná a kereteket megszabó hazai állami intézmények és a vállalkozói szféra érdeklődését. Az egyik ilyen tényező – ha a környezeti piac, amely a most uralkodó felfogás szerint államilag garantált, “mesterséges” piac – elvileg konjunktúrasemlegesen működik. Kívánatos lenne, hogy bizonyos környezeti beruházások, megrendelések recessziós időszakban se maradjanak el, azaz a piac ebből a szempontból stabil legyen a piaci résztvevők számára (persze nem ily stabil más szempontból, hiszen ez a szféra sem mentes a versenytől). Ezt a részpiacot ráadásul az egyre növekvő feladatok miatt “hosszú távú növekedési kényszerre” ítélte a sors, így elméletileg biztonsággal építhetnek a piaci résztvevők a naponta megújuló kihívásokra.
A környezeti piac kiépülésének további kívánt és szándékolt pozitív mellékkövetkezményei is bőséggel akadnak. Nem utolsósorban ide sorolható a foglalkoztatási szintre és a területfejlesztésre gyakorolt kedvező befolyása. A környezeti ipart magas innovációhordozó képesség jellemzi, emiatt egyesek szerint egyenesen a hadiipart kiváltó szerepe is lehet.
A fejlett környezeti piac nagyságára az állami szerepvállalás lehet kedvező hatással. Erről eddig inkább negatív tapasztalatot szerezhettünk: elég csak a környezeti projekteket támogató s elvileg piacserkentő szerepet betöltő, a KTM irányítása alatt működő Központi Környezetvédelmi Alap (az ÁSZ által is kifogásolt) működésére gondolni.
A múlt év vége óta van új környezet- és természetvédelmi törvényünk, de a szakemberek ennél is nagyobb reményeket fűznek az EU-normák teljesítéséből fakadó kényszerhez: könnyen lehet, hogy a külkapcsolataira utalt Magyarországot éppen ezek fogják rászorítani egy fejlett környezeti piac kiépítésére. Természetesen a legnehezebb azt elérni, hogy mind a vállalati menedzsment, mind pedig a fogyasztók környezeti kérdésekben magas fokú érzékenységre és tudatosságra tegyenek szert. Enélkül pedig a magyar környezeti ipar, Csokonaival szólva, “lábra nem tud kapni”.
Termékdíjas tapasztalatok
A termékdíj bevezetése körül fellángolt tavalyi harcok csak részben eredményezték azt, hogy a bevezetett szabályozás megfelel annak, amit a gyártók által kívánatosnak tartottak. Azt mindenki elfogadja, hogy fizetni kell, azonban annak formája és a pénz felhasználásának módja máig vitatott.
Straud Vilmos, a Lehel Hűtőgépgyár Kft. vezérigazgatója a termékdíj bevezetése után, ősszel kifejtette a hűtőgép-forgalmazók aggályait. Azóta a helyzet részben változott, hiszen akkor még arról számolhatott be: ők máris pályáznak a környezetbarát termék védjegyért, hogy ennek elnyerése révén kevesebbet kelljen nekik és vásárlóiknak fizetni, de a minisztériumban még nem készültek el azok a jogszabályok, amelyek alapján elbírálhatnák az igényüket. Azóta a Lehel átesett ezen a procedúrán, és elsőként kapta meg a hűtőgépgyártó cégek közül az ötvenszázalékos díjfizetési kedvezményt jelentő védjegyet. A cég 13 típusa nyerte el ezt a lehetőséget. Ugyan többel pályáztak, azonban a vezérigazgató szerint a német kritériumokon alapuló magyar elbírálási szabályok figyelembevételével komoly elismerést jelent a Lehel számára, hogy ennyi terméke megkapta a védjegyet. Abban már nem olyan biztos, át kell-e nekünk vennünk rögtön a közismerten legszigorúbb német előírásokat.
A Lehel vezérigazgatója reméli, hogy a termékdíj és az ahhoz kapcsolódó védjegy kedvező hatással lesz a piacra, ahol a környezetbarát és újrahasznosítható anyagokat felhasználó, alacsony energiafogyasztású készülékek előnyt élvezhetnek. Ma ugyan még nem jelentős szempont a vásárlóknál egy-egy termék környezetbarát volta, azonban a szakember arra számít: 5-10 éven belül Magyarországon is látványosan megnő e tényező jelentősége. A felnövő, lassan vásárlói korba érő generáció talán érzékenyebb lesz ezekre a kritériumokra, és tudatosan választja majd a “zöldebb” készülékeket.
A kedvezményt kapó cégek a nagyobb hűtőgépeknél érezhető árelőnyre tehetnek szert: az 1080 és 2800 forintos díjtételű készüléknél ezreseket jelenthet az árban a védjegyhasználat joga. Ehhez persze a termékdíj-fizetés máig bírált formája is hozzájárul. Straud Vilmos számokkal igazolja, hogy a fogyasztó a termékdíjnál átlagosan 50 százalékkal fizet többet a boltban. A törvény szövege szerint ugyanis a termék első belföldi forgalombahozójának a termékdíjat a nettó árba kell beszámítania. Ezután a termékdíjas árra rárakódik a nagy- és kiskereskedelmi árrés és az általános forgalmi adó is. A 20+25 százalék azonban már nem folyik be a környezetvédelmi alapba, viszont a vásárló nagyobb áremelést kénytelen lenyelni, mint amennyit a hulladékok hasznosítására kifizet.
Straud Vilmos további gondja az, hogy a hűtőgépeladásokból beszedett pénz esetében nincs arra garancia, hogy azt a készülékek begyűjtésére, szakszerű szétbontására és hasznosítására fordítják. Feltételezi, hogy több díjat szednek be, mint amennyit erre a célra ma reálisan felhasználhatnak. Ebben az esetben viszont adójellegű befizetésről van szó, ami csak részben szolgál környezetvédelmi célokat.
Szellem a palackból
A hűtőgép-forgalmazóknál több ideje volt felkészülni a csomagolóiparnak, hiszen a csomagolóanyagok után csak 1996-tól kell termékdíjat fizetni. Viszkei György, a Csomagolási és Anyagmozgatási Országos Szövetség főtitkára még korainak tartja, hogy a díj bevezetésének tapasztalatait értékelje. Hiányzik a megfelelő megfigyelési, nyilvántartási rendszer, ezért nehéz képet kapni arról: hányan jelentkeztek, illetve nem jelentkeztek be termékdíjfizetőként. Függetlenül a jogkövetés mértékétől, a főtitkár úgy véli: jelentős átrendeződést nem indít el az új fizetési kötelezettség az iparágban. Ezt nem is tartották volna jónak a gyártók, hiszen a felhasznált csomagolóanyagot szerintük alapvetően az áruvédelmi szempontoknak kell meghatározniuk. A gyártók számára a termékdíj bevezetése a fizetési kötelezettséggel azonos nagyságrendű adminisztratív költségeket jelentett. Ez különösen az importnál jellemző. A számlákon való elkülönítés ésszerűnek tűnik a nyilvántartás, ellenőrzés szempontjából, a valóságban azonban ezek összegyűjtése szinte lehetetlen.
Mindent egybevetve Viszkei György nem nagy jövőt jósol a bevezetett rendszernek: szerinte a termékdíj jelenlegi formájában nem éli túl az államháztartási reformot. Felhasználása ugyanis olyan feladat, amelyet az államigazgatáson kívül is hatékonyan meg lehet oldani. Nem igényel operatív beavatkozást az államtól, elég, ha az megfelelő jogszabályokkal “megágyaz” a termékdíj elosztásának. A főtitkár úgy látja: a nyugat-európai tapasztalatok szerint az állami elosztás sehol sem rugalmasságáról és eredményességéről híres, így ott a termékdíj felhasználására társaságokat hoznak létre. Nálunk a törvény erre lehetőséget ad ugyan, az állam azonban nem támogatja az ilyen megoldást. A főtitkár bízik abban, hogy a leendő hulladékgazdálkodási törvény alkalmas eszköze lehet az előrelépésnek. Maga is úgy véli: korai lenne számon kérni a környezetvédelmi tárcán azt, hogy mire használta a rendelkezésére álló pénzeket, és hány százalékkal csökkent ezáltal a kommunális hulladékban a termékdíjas anyagok aránya. Gyanítja viszont, hogy nagy sikereket nem tudnak majd felmutatni. Erre nem lesz elég pénz, ami befolyik, annak felhasználását pedig nehezíti majd a központi újraelosztás nehézkessége. A pénz odaítélésének fontossági szempontjait nehéz felismerni. Ráadásul a “bizottságok” minden változásra lassan reagálnak, amit jól mutat, hogy már májust írunk, és a termékdíjból támogatandó ágazati beruházások elveit csak a napokban ismerhetik meg a vállalkozások.
A csomagolóipar képviselői egészen másképpen képzelik a termékdíj fizetésének és felhasználásának optimális formáját. A megbízásuk alapján a Coopers and Lybrand által elkészített tanulmány is az államtól független társaság keretei között látja hatékonyabbnak e pénzek felhasználását. A bevezetett rendszerrel szembeni különbség már a fizetés alapgondolatában megmutatkozik: a magyar törvény a mindenki számára kötelező termékdíjfizetésből indul ki, ami mellé mentességi és kedvezmény-lehetőségeket ad. A pénz lerovásával a cégek “megváltják magukat”, és innen az állam felelőssége, hogy a rendelkezésre álló forrásokból minél jobban megoldja a hulladék ártalmatlanításának, újrafelhasználásának problémáját. Erre persze kötelezettsége nincs, a jogszabály csak a pénz elköltését írja elő. A cégek inkább adószerűnek érzik azt a terhet.
Viszkei György ezzel szemben olyan rendszert szorgalmaz, amelyben az állam hasznosítási kötelezettséget írna elő a gyártók számára, s ha ezt valaki nem teljesítené, büntetést fizetne. A hasznosítási kötelezettséget, díjfizetés ellenében, egy nonprofit szervezet átvállalná. A társaságot az érdekelt ágazatokból jövő cégek alakítanák. Tőlük lehet ugyanis azt a leginkább elvárni, hogy ha már egyszer fizettek, akkor felügyeljék a pénz hatékony felhasználását. A főtitkár 40-50 céget vonna be a tulajdonosi körbe, amit nem a tőkeigény indokol, hanem a beleszólás és ellenőrzés lehetőségének minél szélesebb biztosítása.
Ez a társaság kötne szerződéseket az önkormányzatokkal a szelektív hulladék begyűjtéséről. (A főtitkár fontosnak tartaná a passzív oldal felelősségének megjelenítését is, hiszen a cégek hiába csinálnak bármit, ha az önkormányzatok és a fogyasztók nem érdekeltek a hulladék hasznosításában.) A gyűjtést végző társaságokkal megállapodna a szelektív hulladékok átvételéről és a többletköltségek megtérítéséről, ugyanígy a hulladékhasznosítókkal is szerződést kötne. A társasággal a gyártó-oldal cégei is megegyezhetnének arról, hogy megfelelő összeg fejében a nonprofit szervezet eleget tesz helyettük a törvényben előírt visszagyűjtési, hasznosítási szintnek. Ez már csak azért is célszerű lenne, mert a vállalkozások nagy része egyedül képtelen olyan rendszert működtetni, amelynek segítségével teljesíthetné a mentességhez szükséges értéket.
Ilyen díjfizetési mentességet eddig a csomagolóiparban féltucatnyian kaptak; elsősorban azok, akiknek egyébként is érdekük a visszagyűjtés és az újrahasznosítás. Ilyenek az újratölthető palackokat használó cégek, a papíripari társaságok közül pedig azok, amelyeknél a termelést eddig is a hulladékpapír alapozta meg. A mentességhez szükséges visszagyűjtési szintet a jogszabály az üveg esetében 20, a papírnál 30, egyéb csomagoló anyagoknál pedig 12,5 százalékban határozta meg. Jövőre azonban ez a követelmény már 35, 45 illetve 25 százalék lesz, amit a szakemberek szerint esetleg a papíriparban tudnak majd teljesíteni. Az ágazatban ezt igazságtalannak tartják, mondván: az Európai Unió direktívái csak 2002-re írják elő kevésbé fejlett tagjaik számára a minimálisan 25 százalékos hasznosítási szintet. Értelmetlen Magyarországon ennél szigorúbb feltételekhez kötni a termékdíjfizetés alóli mentességet.
El kellene tehát dönteni, melyek azok az anyagok, amelyek elfogadható társadalmi ráfordítással körforgásban tarthatók, és mekkora az a visszagyűjtési szint, aminek teljesítése még elviselhető terhet jelent a cégek számára. Enélkül nem teremthető meg a környezetvédelem és a fenntartható gazdasági növekedés összhangja, a környezetgazdálkodás optimális formája az érintett ágazatokban.
Kétségtelen, hogy a beruházásokra is jelentős befolyással bíró szabályozó irányelvekben kedvező elmozdulás történt mind az általános, mind pedig a kötött felhasználásra vonatkozóan. Azoknak, akik zöldberuházásokba kezdenek, ki kellene használniuk ezt. Nemkülönben széles körű nyilvánosságot érdemel, hogy miként rendelkezik, gazdálkodik az idén a szaktárca a termékdíjakból befolyó rekordjövedelemmel: azzal a mintegy 12-14 milliárd forinttal, ami várhatóan a Központi Környezetvédelmi Alap számlájára érkezik.
